• Nagy Boldizsár

Van visszaút Csodaországból?


Vajon miért nem vált olyan népszerűvé ez a két kötet, mint az Alice-könyvek? Egyre csak ezen járt az agyam, miközben a Sylvie és Bruno első részét olvastam. Ha amazokat azért szerettük, mert a látszólag értelmetlen, nonszensz, briliáns fantáziák mögött éreztük, hogy nyomasztó és kifejezhetetlen igazságok rejlenek, akkor Carroll másik két részes sorozatára is szükségünk van. Az igazsághoz a szorongáson keresztül vezet az út – tudjuk ezt már Heidegger óta. Carroll pedig ismét hagyja, hogy meseregényét elárasszák azok a fura ötletek, megmagyarázhatatlan okból megragadó párbeszédrészletek, véletlenszerűen cikázó gondolatok, amelyeket éveken át gyűjtögetett a jegyzetfüzetébe. Ő maga vallja be a könyv végén található Előszóban, hogy vannak olyan részek is a történetben, amelyek a semmiből keletkeztek, az „ok nélküli okozat” példái – amelyek, ő ebben hitt, ihletett igazságok. Ezeket a „hullad-ékszereket” (ő nevezi így) fűzte fel egy összefüggő történet fonalára.

A cselekmény két szálon és két (párhuzamos, bár egymásba olykor átolvadó) világban játszódik. Az egyik szál a valóság, ahol a Kormányzó hatalmát meg akarja dönteni a saját testvére: az uralkodó végül elmenekül Tündérországba, ahová követik őt gyerekei is, Sylvie és Bruno, akik időközben tündérekké válnak. A másik szál is a valóságból indul és a másik valósággal keveredik végül: a narrátor legjobb barátjának, Arthurnak a története ez, aki reménytelenül szerelmes a Sylvie-re kísértetiesen hasonlító Lady Murielbe. A narrátor, aki maga is szereplő, korosodó férfi, mindkét világban otthon mozog, követi a szereplőket és beszédbe elegyedik velük: Tündérországba eleinte úgy tűnik, álmában jut el, de már ekkor is észreveszi, mennyire hasonló dolgok történnek mindkét világban. Arthur és Lady Muriel (akiket a narrátor „gyermeki párnak” lát) a valóságban boldogtalanok, sosem lehetnek egymáséi (Arthur mondja: „olyan ő nekem, mint ez a csillag: fényes, gyönyörű és tiszta, de elérhetetlen”), mint tündérországbeli alteregójuk, Bruno és Sylvie, akik gyengéden szeretik egymást és sosem nőnek fel. A gyerekek jelentik az egyetlen szépséget a narrátor életében: alig várja, hogy „borrzongós” hangulatba kerüljön és lássa őket, játszon velük. „Gyerek” viszont, mint kiderül, bárki lehet: hiszen attól jó Arthur és Sylvie is, az egyik mellékszereplő, a Professzor és a Kertész is, hogy lélekben ártatlanok. Ők látják a tündérgyerekeket is: megmenekülnek a nyomasztó, sivár valóságtól, visszatérhetnek gyerekkoruk világába, ezzel pedig meg is válaszolja azt a kérdést, van-e visszaút Csodaországból, ha már egyszer felnőttünk és részei lettünk az abszurd felnőtt játszmáknak.


Harry Furniss illusztrációja

Gyereknek vagy felnőttnek lenni Carroll szerint nem életkor kérdése: a puccsra készülő Al-Kormányzó fia, a kövér és lusta Ubul például hiába fiatal, ettől még nem válik értékessé. Az ő jelenetei egyébként a legviccesebbek: azok a részek, amelyekben szülei próbálják tehetséges és okos fiúnak beállítani őt a társaság előtt, a Harry Potter-sorozat Dursley családjára emlékeztetnek.


A leginkább magával ragadó persze a carrolli atmoszféra: ami a Sylvie és Bruno esetében sokkal lágyabb, gyöngédebb, líraibb világ, mint a költői, de szigorú Alice-történetekben. Mintha egy hömpölygő tizenkilencedik századbeli regényt olvasnánk (én egy kicsit a Vonzások és választások világában éreztem magam), amelyben Tündérország (vagy Csodaország, esetleg Tükörország) a mindennapi polgári élettől elválaszthatatlan valóság. Ahol szó esik olyan felnőtt témákról, mint a politika, a vallás, a boldogság keresése, a művészet és didaktika viszonya, vagy az állatvédelem, de ha Sylvie és Bruno a közelben van, mégis minden könnyűnek és szépnek tűnik. Csak hordani kell a szív alakú medált, amit Sylvie az édesapjától kapott és amelyen az a felirat van: „Sylvie szeretni fog mindenkit”, ahelyett, hogy „mindenki szeretni fogja Sylvie-t”. A kislány választotta az előbbit, és ez az a döntés, ahol Carroll szerint minden kezdődik: ezen a döntésen múlik, hogy a „gyerekek” vagy a „felnőttek” közé tartozunk-e és lesz-e bajárásunk a kaotikus valóság mellett luxusszanatóriumnak számító Tündérországba.

Kétségkívül az egyik legvonzóbb a regényben a nyelvezete: már az első oldalak olvasása közben azt éreztem, hogy nagyon jó kezekben vagyok és hogy engednem kell, mert régen merültem meg ilyen finom, pontos, ihletett fordításban. Amikor a legtöbb kiadó képzettség és tapasztalatok nélküli műfordítókat alkalmaz, nagy öröm olyan alapos munkával és kitűnő ízléssel készült művet kézben tartani, amelyet Rét Viktória és Varró Dániel letett az asztalra. Alig várom a második kötetet!