Tanulj mesélni a legjobbaktól!
Updated: Apr 23, 2021
Ez a cikk a Kismama különszámában, az Anya magazinban jelent meg.
Nem kell ahhoz Rowlingnak lenned, hogy el tudd varázsolni a gyereket a történeteiddel: bárki (igen, te is, aki naponta hálát mondasz az online mesecsatornákért) képes megtanulni a mesemondás csínját és bínját – a kicsik öt kedvenc magyar szerzője árulja el, hogyan.
Kezdjük rögtön egy tévhit eloszlatásával: tévedés, hogy a szülők elszúrtak valamit, ha egy gyerek nem szereti a könyveket. Lehetünk a legfelkészültebb pedagógusok, csatlakozhatunk az olvasóvá neveléssel kapcsolatos kampányokhoz és görnyedhetünk a gyerek mellett minden este, ölünkben a Grimm-összessel, néha ez sem segít. Ahogy Marék Veronika mondja: vannak, akiket egyszerűen más érdekel, és ilyenkor nincs mese. Ezek a gyerekek nem lesznek semmivel kevesebbek és nem szenvednek hátrányt az iskolában vagy az élet egyéb területein. Szóval nem érdemes erőltetni, játssz vele, énekeljetek közösen vagy csináljatok mást együtt. Ha viszont a gyerek érdeklődő, mesélj neki a lehető legtöbbször fejből, saját meséket. Ne ijedj meg: a sikeres gyerekkönyvszerzők most maguk árulják most el, hogyan érdemes nekikezdeni, ahogy azt is, hogyan válogass a mesekönyvek közül.
Bartos Erika: Varázspálcát a kézbe!
Minden kétséget kizáróan Erika jelenleg az egyik legkedveltebb gyerekírónk: közel 100 mesekönyve jelent már meg és nem csak itthon, de a többi között Németországban, Törökországban és Indonéziában is rajongva szeretik.
Miért jó, ha mesélünk a gyereknek?
Bartos Erika: A mesélés szerintem a legcsodásabb és legalapvetőbb eszköze, varázspálcája a szülőnek. Minden helyzetben kéznél van és aranyat ér. Mesével lehet legszebben lekerekíteni, elcsitítani a nap végét, mesével lehet elmagyarázni akár a legbonyolultabb dolgokat is. A hétköznapokat is áthatja és segíti a mese, áthidaljuk vele a türelmetlen perceket, hiszen akkor is mesélünk, ha éppen szóval tartjuk az orvosi rendelőben várakozó kisgyereket, vagy mesélünk a közös sütés-főzés közben is, amikor elmondjuk, hogyan készül a sütemény. A mese fonala megnyitja a legkisebbeket, már a kérdéseik is fontos dolgokat sugallnak a szülőnek. Én a meseprogramjaimon is mindig szabad szóval, fejből mesélek, azonnal interakcióba kerülök a kis közönséggel, nyomban magától kialakul az élő párbeszéd, igazi feltöltődés.
Berg Judit: A mese gyakran többet ad, mint egy beszélgetés
Első mesekönyve a megjelenés óta toplistás, a vagány kisegérről, Ruminiről szóló meseregény-sorozata pedig minden idők legsikeresebb magyar meseregény-sorozata. Judit könnyen megtalálja a hangot az ovisokkal, az iskolásokkal, de még a kamaszokkal is – és most írja első felnőtt könyvét.
Sok szülő vágya, hogy úgy tudjon mesélni a gyerekeknek, mint ön. Ha valaki úgy érzi, nincs benne elegendő fantázia, kreativitása, el tudja sajátítani a mesemondás képességét?
Biztos vagyok benne, hogy a mesélőkészség fejleszthető. Gyakran csak elkezdeni nehéz. Először is szükség van egy jó karakterre, aki a főszereplőnk lesz. Ki ő? Ember, állat? Hogy néz ki? Hol lakik? Mit szeret csinálni? Nyugodtan kérjünk segítséget a gyerektől: izgalmasabb, ha együtt találjuk ki. Aztán találjuk ki, mi a főhősünk álma, célja, miért indul el és hová, milyen bonyodalmakkal találja magát szembe. Ki akarja ők akadályozni, ki lesz a jóságos segítője? Ha ezekre a kérdésekre menet közben kigondoljuk a választ, már össze is állt a történet.
Ön hogyan mesél? Elváltoztatja a hangját, belebújik a karakterek bőrébe?
A gyerekeim jobban szeretik, ha a saját hangomon mesélek, bár egy picit azért szoktam játszani vele: ha nagyon zord vagy éppen nyafka szereplőt kell megszólaltatni, akkor picit azért a karakterhez igazítom.
Előfordult már, hogy változtatott a szövegen olvasás közben?
Más szerzőkkel eleinte igyekszem tisztelettel bánni, de nálam szakmai ártalom, hogy azonnal kiszúrom a rossz mondatokat, a szóismétléseket és egyéb stilisztikai hibákat, és olvasás közben automatikusan szerkesztem is a szöveget. Időnkét belefutok olyan szerzőbe is, akinek képtelen vagyok szó szerint felolvasni a szövegét, de ezekről a könyvekről elég hamar le szoktam beszélni a gyerekeimet.
Hisz abban, hogy a mese másképp hat a gyerekre, mint a jótanács, a lelkizés?
A mesékben az a szuper, hogy miközben olvassuk vagy hallgatjuk, át is élhetjük az eseményeket, a hős példáján keresztül megtapasztaljuk az adott élethelyzetet. A tapasztalás pedig mindig sokkal erősebb hatást kelt, mintha csak beszélgetünk. A lányom, Lilu is merített némi bátorságot a Ruminiből, állítása szerint az iskolában többször is eszébe jutott, hogy Rumini hogyan viselkedne és könnyebben merte például megvédeni magát vagy másokat.
Mi a véleménye az animációs mesékről és a tabletes estimesélésről?
Az olvasott, hallgatott mesének az az előnye a rajzfilmmel, animációs mesével szemben, hogy nagyobb teret enged a fantáziának. Ha szöveg, kép és esetleg még kísérőzene is együtt van, akkor a gyereknek már nem kell belső képet alkotnia és így sokkal kevésbé tud és akar azonosulni a szereplőkkel. Az is fontos, hogy a hallgatott vagy olvasott meséket minden gyerek olyan szintig képzeli csak el, ameddig szeretné. Ha egy rész túl félelmetes, akkor azonnal ki tud lépni, és kívülállóként is hallgathatja, vagy csak kicsit képzeli ijesztőnek a gonosz szereplőt. Persze időnként nagyon jól tud jönni egy-egy kéznél levő mese, és a nyűgös, beteg gyerekeket egy időre leköthetjük velük, de az animált mesék nem helyettesíthetik a fejből mesélést és a felolvasást.
Dániel András: A világnak jót tesz, ha a feje tetejére állhat
Amikor a könyvesboltokban felbukkant Kicsibácsi és Kicsinéni, meg az Imikém (András első mesekönyve), mintha bomba robbant volna: megérkezett egy őrülten zseniális új hang. A kuflikról szóló mesék végül még nagyobb sikert hoztak: néha nem könnyű megállapítani, hogy a gyerekek vagy a szülők rajonganak-e jobban a történeteiért.
A legtöbb gyerekkönyvíró akkor kezd el mesét írni, mikor kicsik a gyerekei, ön viszont jóval később kapott kedvet ehhez. Mintha nem az apa, inkább az önben élő gyerek mesélne.
A meseírásban kétségkívül segít, hogy nem felejtettem el egészen azt, ahogyan egy gyerek látja a világot. Talán nem nőttem fel egészen, ami lehet, hogy fejlődéslélektani szempontból talán cseppet aggasztó, másfelől viszont ennek köszönhetően írtam (és rajzoltam) meg a könyveimet.
Hogyan mesélt fiatal apukaként: fejből vagy könyvekből?
Fejből inkább utazás vagy séta közben meséltem, és ezek általában arról szóltak, amit éppen együtt láttunk az utcán. Az esti mesék könyvből olvasósok voltak, mert nagyon sok olyan számomra fontos mesekönyv volt, amit szerettem volna, ha ők is megismernek. Ami a mesélés módját illeti: mindig imádtam különböző hangokat kitalálni a szereplőknek! Ez azóta sem változott, hiszen író-olvasó találkozók alkalmával a mai napig szoktam (igaz, most már saját) meséket felolvasni a gyerekeknek.
Mi alapján tudott válogatni a hatalmas kínálatból?
Amikor az én gyerekeim kicsik voltak, még nem úgy nézett ki a hazai gyerekkönyv kiadás, mint manapság, úgyhogy inkább saját gyerekkori kedvenceimet olvastam nekik. Eleinte lapozgatós könyveket nézegettünk közösen, később jöttek fokozatosan a valódi mesék, köztük a Micimackó, Lázár Ervin, Mikes Lajos és Mary Norton meséi. Sok verset is olvastam nekik: szerették a Friss tinta antológiát, de a legnagyobb favorit Havasi Attila 1001 magányos rinocérosz című kötete volt, abból is A csótány veszése.
Vannak olyan mesélési szabályok, amelyeket ön szerint érdemes megfogadni? Azért is kérdezem, mert a meséi egészen abszurdak és gyakran minden hagyományt felrúgnak.
Egy mese bármiről szólhat, képzeletbeli dolgokról éppúgy, mint a gyerek mindennapjainak egyszerű eseményeiről. Úgy gondolom, elsősorban a szabadság, a világra való nyitottság a jó mese kulcsa. És tényleg szólhat bármiről! A fejből mesélés legfontosabb eleme úgyis a közös élmény, hogy ez a mese csak a mienk. Elrontani sem lehet, mert ha esetleg el is akad a szülő, a gyerek fantáziája garantáltan a segítségére siet.
Mit gondol, mi az a plusz, amit egy abszurd, groteszk vagy nonszensz mese adni tud gyereknek és szülőnek?
A szülők talán a humorban rejlő felszabadító erőt értékelik, a mindent lehet-érzést, ami a prózai mindennapokban enyhén szólva ritkán megtapasztalható. Ezt a gyerekek még készségszinten értik, a legtöbb felnőttnek viszont újra fel kell fedeznie. Annak az erejét, hogy a világ egy laza mozdulattal feje tetejére fordítható, az ostobaság vagy a rosszakarat pedig azzal győzhető le a leghatékonyabban, ha kinevetik.
Varró Dániel: Egy gyerek számára nincs olyan, hogy túl magas
Akinek most van kicsi gyereke, már csak azért is külön szerencsés, mert Varró Dani friss, utánozhatatlan stílusú, szójátékokban gazdag, szellemes mondókáit, gyerekverseit is felhasználhatja a meséléshez. Dani versei bizonyítják legjobban, hogy a magas művészet néha az elsőrangú szórakozással egyenlő.
Úgy tudom, a családban ön a mesefelelős. Milyen szempontok szerint válogatja meg, melyik gyereknek miből olvasson fel? Három kisfiam van, egy 9 egy 7 és egy 4 éves. Életkorukból és személyiségükből adódóan mindegyikük kicsit másféle meséket szeret, úgyhogy általában több mesét is olvasunk egy este, mindenki választhat egyet magának. Vannak közös kedvencek is, mint például Dániel András Kufli könyvei, amit mind a hárman imádnak, de azt is szívesen hallgatják, amit a másik választott. Sokféle mesére nyitottak, lehet próza, lehet vers, lehet abszurd, lehet lírai. Ez íróként is nagyon tanulságos nekem, hogy nem kell félni attól, hogy valami „túl magas” a gyerekeknek, nem kell szájbarágni, nem kell lebutítani nekik a dolgokat. Ha valamit nem értenek, azt úgyis megkérdezik, megbeszéljük, de legtöbbször erre nincs is szükség, mert ösztönösen ráéreznek arra, hogy melyik mesében mi a jó, a történet, a nyelvezet, a humor vagy az a képzeletvilág, amiben játszódik.
Azt mondják, az olvasás gyerekkorban fejleszti a szókincset. Észrevette ezt a saját fiainál? Igen, az óvónénik és a tanítónénik is mondják, hogy a gyerekeimnek korukhoz képest kimagaslóan gazdag a szókincsük. Szoktak idézgetni, néha tőlem is, persze van, amit „lefordítanak” maguknak. Például a négyéves kisfiam Weöres Sándor Galagonyáját úgy mondogatja, hogy „Őszi éjjel ízlik a galagonya, ízlik a galagonya.” Mit gondol a sötét, véres, néha egyenesen rémisztő tündérmesékről, népmesékről? Őszintén hiszek abban, hogy ezek a mesék időtlenek, és nem kell félteni tőlük a gyerekeket. Mi is sok népmesét olvasunk, nagyon szeretik őket, soha nem fordult elő, hogy valamit túl rémisztőnek találtak volna belőlük. A kulcs tényleg az szerintem, hogy ezeknek a meséknek mindig jó végük van, mindenki elnyeri a méltó jutalmát vagy büntetését. Nagyon érdekes volt nekem, amikor Csukás István egyik kedves verses meséjét, a Sün Balázst olvastam a gyerekeknek. Nagyon szeretik Csukás István meséit, nagy kedvenc például az Oriza Triznyák, de amikor a Sün Balázst olvastuk, ami ugye arról szól, hogy a legkisebb süntestvér mindig kiszorul a küszöbre, ezért inkább épít magának egy saját házat, de a testvérei házát elviszi a szél, úgyhogy bekéredzkednek hozzá, és a végén Sün Balázs a saját házából is kiszorul a küszöbre, akkor a rémisztő tündérmeséken és egymást lávába lézerkardozó dzsediken edződött gyerekeim azt mondták, hogy a Sün Balázst ne olvassuk többször, mert az „nagyon durva.” Nyilván azért, mert egy igazságtalanság történik benne, ami nem oldódik fel a mese végére, és ez sokkal jobban felkavarja őket, mint egy gonosz Döbrögi vagy Darth Vader, aki megbűnhődik vagy megjavul a végén.
Marék Veronika: A mesék rejtelmesek, mint az ember
Hihetetlen, de Veronika első mesekönyve 64 évvel ezelőtt jelent meg és jelenleg is boldogan ír, dolgozik. Mesekönyveivel, rajzfilmjeivel és képregényeivel ugyanúgy képes megszólítani már a sokadik gyerekgenerációt – és ezen ő maga csodálkozik legjobban.
Érdekes, hogy a hetvenes években megszületett történetei a mai napig aktuálisak és úgy folytatódnak, mintha közben nem változott volna semmi. Hogyan képes elvarázsolni a gyerekeket?
Volt egy pont, az 1990-es években, amikor úgy éreztem, hogy az én meséim korszaka lezárult és át kell adnom a terepet az új generációnak, de aztán kiadtuk egy régi mesémet, a Kippkopp karácsonyát, és olyan elképesztő érdeklődést váltott ki, hogy én magam is meglepődtem. Akkor írok tovább, vontam meg a vállamat. Egy japán hölgy mondta azt nekem, hogy „Veronika, a te könyveid fontos dolgokról szólnak”. Ezen elgondolkodtam és azóta figyelek rá, hogy a meséimben legyen konfliktus, dráma, mozgasson meg érzéseket. A mai gyerekekben is megvannak ugyanazok a kérdések, mint a régiekben és ők is várják a válaszokat – márpedig mivel a kütyükön keresztül ezt nem kapják meg, a mesék továbbra is borzasztó fontosak.
Lehet a meséknek sorsfordító hatása?
Sok szülő beszámolt már nekem arról, hogy a gyerekéből mit váltottak ki a meséim és akadnak vicces meg elgondolkodtató esetek is. Egy anyuka például azt elmesélte, hogy van egy kisfia, aki nagyon bátor, okos, nincs semmi baja. Elolvasta neki a Laci és az oroszlán című könyvet, hát azóta mindentől fél. Égett a fejem, én mindig azt gondoltam, hogy az a mese mégis csak inkább a bátorságról szól, de hát kinek miről, ugye. Aztán eszembe jutott: valójában én is történeteken keresztül tanultam a félelmet. Gyerekként a második világháború idején gyakran kellett lemennünk a pincébe: jöttek az oroszok, bombáztak, de én soha nem féltem. Összejött odalenn a lépcsőház összes gyereke és remek jókat játszottunk. Aztán egyszer, kislányként vidéki ismerősöknél aludtam és bekúszott az álmomba egy történet, amit még Budapesten hallottam: azt mesélték, olyan húshiány volt, hogy gyerekeket kevertek bele az ételekbe, volt, aki talált egy-egy kisujjat is. Felriadtam és rettenetesen sírtam, fel-alá rohangáltam az üres házban. Addig nem ismertem a félelmet, ez volt az első, hogy megtapasztaltam.
Hogy látja, sokat számít az, kinek és hogyan mesélnek gyerekkorában?
Számít is, meg nem is. Nekem például soha nem mesélt senki, apukám egyszer megpróbálta, de aztán rémülten abba is hagyta. A másik érdekes eset Milán unokámhoz kapcsolódik, akit a fiam felhozott hozzám, hogy majd meséljek neki jókat. Ötéves lehetett, odaállt elém és azt mondta: „Nagyi, csak mesét ne!” Nagy tanulság volt, hogy sosem bízzam el magam. Milánt már akkor is jobban érdekelte a kézzel fogható valóság, mint a mesék. Később sem változott az érdeklődése, de ettől függetlenül nagyon jó lett a kapcsolatunk.
Ezek alapján valóban úgy tűnik, hogy nem lehet elcsípni a mesék és a mesélés titkát.
A shakespeare-i homály szokott eszembe jutni erről a témáról. Olyan sokan boncolgatták már Hamlet titkát, számtalan könyvet írtak a karakterről, miközben tulajdonképpen nincs mit boncolgatni. Ostobaság értelemmel közelíteni hozzá, mert nem egy számtanpélda, hanem egy emberi lény, a maga teljes bonyolultságában és erre maga Hamlet hívja fel a figyelmet a drámában, amikor ki akarják őt ismerni, vagy ahogy Arany János fordításában mondja: „kitépni rejtelmem szívét”. Azt hiszem, létezik a mesei homály is. De az írás is ilyen rejtelmes dolog. Tavaly eldöntöttem, hogy lezárom végre a Boribon-sorozatot, be is jelentettem, meg is ünnepeltük, erre most megint ég a fejem, mert mégis csak készítettem egy új Boribont. Egyszerűen beugrott egy kedves, nagyon jó történet és muszáj volt, hogy megírjam.
Mese minden napra
Az Így mesélj, hogy olvasson című könyv szerzője, Pompor Zoltán szerint már az is nagy teljesítmény, ha napi 15 percet mesélünk – ez egy héten 105 perc, egy év alatt pedig majdnem 4 teljes nap. Nem kell kivenni a kezéből a digitális eszközöket sem, már csak azért sem, mert nincs tudásunk arról, milyen felnőtté válnak azok, akik születésüktől kezdve képernyők előtt nőnek fel (arról nem is beszélve, hogy a gyerek utánozással tanul és különösen érzékeny a képmutatásra, márpedig a felnőttek kezében folyton kütyüket lát). Az úgynevezett 2 x 2-es szabály, ami 2 éves kor alatt minden képernyőidőt tilt, majd egészen 18 éves korig (!) maximum 2 órányi digitális fogyasztást engedélyez, sosem vezet jóra. Többre mész, ha kapcsolódsz a gyerek digitális életéhez és érdeklődéséhez, azaz együtt néztek mesét, lapozgattok interaktív digitális könyveket vagy oldotok meg online képességfejlesztő játékokat.