Történelmi traumák és holokausztgiccs a gyerekirodalomban
A holokausztról szóló korosztályos irodalom nyugaton óriási biznisz, rengeteg a sablonos, érzelgős fércmű, miközben a ló itthoni oldalán még meg sem született az első igazi gyerek- vagy ifjúsági könyv a témában. Ez a látványos elcsúszás azonban nem csak a vészkorszak gyerekirodalmi feldolgozását érinti. Közhely, hogy a magyar társadalom nem tud mit kezdeni a 20. századdal, de valószínűleg más kulturális különbségek is szerepet játszanak abban, hogy nem tudunk a gyerekeknek beszélni a közelmúltunkról és a jelenünkről. Miért nem akarjuk beismerni, elmesélni a fiatalabbaknak, hogy mi történt és mi történik? Szeretnénk minél tovább őrizni magunkban azt a konstruált gyerekideát, amit az ártatlansággal, gondtalansággal azonosítunk, és félünk, hogy elillanna ez a tündéri báj, ha Recskről vagy a magyar csendőrök által vezetett deportálásokról olvasnának? Magunkat féltjük, vagy őket? A politikától védjük őket, vagy a rázós témáktól? Vagy nem vesszük komolyan a tizennyolc év alattiakat, és ha már egy író rászánja magát valami kényes történelmi témára, akkor még véletlenül sem korosztályos könyvet ír?
Mi a magyar?
A választék tehát meglehetősen szűkös, igazából két könyvet tudunk csak említeni. Az egyik A piros bicikli című napló, amelyet a tizenhárom évesen Auscwitzba hurcolt Heyman Éva írt. A megrázó történet alcíme A magyar Anna Frank, és milyen találóan: ahogy a német napló esetében, itt is alapos átszerkesztés után és az édesanya kiegészítéseivel adták csak közre (Anne Frank csorbítatlan, szexuális ébredezését is megörökítő naplója egyébként magyarul két éve olvasható). Dóka Péter, aki Holokauszt-túlélő unokája, a Hogyan lettem médiasztár? című ifjúsági regényében fontos mellékszereplőt vonultat fel: a traumától szenvedő nagybácsi gyakran emlegeti testvérét, akit magyar nyilasok vertek agyon. Mélyebben csak a „felnőtt” regények mennek bele a témába, ezek közt viszont akad több olyan, amelyek gyereknézőpontból íródtak: ezeket kellene talán szemügyre venni, elvégre olvasásszociológiai tény, hogy a fiatalok szívesen olvasnak korukbeliek hétköznapjairól, legyenek azok bármilyen rémesek is. De ha találunk olyan, felnőtteknek szánt magyar művet, amelynek főszereplője és/vagy elbeszélője gyerek: ez azt jelenti, hogy amit a kiskorú narrátor elbír ott a könyvben, az jöhet a korabeli társának is, ideátra? Hol a határ: a krematóriumba küldött mellékszereplők száma, a megalázottság, elembertelenedés naturalisztikus bemutatásának foka, vagy inkább a provokatív, unalmas, nehezen érthető filozófiai, politikai és nyelvi tartalmak miatt kerültek gyerekek elől védett helyre a polcon? Mennyire szabad úgy írnunk a gyerekeknek, ahogyan mi látjuk a dolgokat?
Ezekre a kérdésekre a brit ifjúsági szerző, Meg Rosoff adott frappáns választ: „Emlékezz vissza rá, milyen volt az, amikor olyan dolgok érdekeltek, mint az egzisztencializmus, az érzékiség, a világmegváltó szerelem vagy az univerzum alakja. A legjobb tanács, amit adhatok, hogy írj őrjöngve. A tizenéves korosztály ki van éhezve a szenvedélyre, az izzásra, a katarzisra, a szexre, az extrém élményekre, a filozófiára, a kapcsolatokra, a hallucinációs felismerésekre. Vagyis: csupa olyan dolgokra, mint a felnőttek.” Szóval érdemes rávetni magunkat a gyereknézőpontú felnőtt könyvekre, bár nagyon feltűnő lesz a különbség ezek és a külföldről beáramló, hasonló témájú gyerek- és ifjúsági könyvek között: Ember Mária Hajtűkanyarát, Keszi Imre: Elysiumát, Konrád György Elutazás és hazatérését, Nyíri János Madárországát és Dragomán Györgytől A fehér királyt említhetjük ebben a sorban. Kertész Imre Sorstalansága pedig már kötelező olvasmány 12. osztályban: ennek előnyeiről és hátrányairól külön vitát lehetne nyitni.
Menekültek, muszlimok, madarak
De honnan jönnek és mit akarnak azok a könyvek, amelyek tudatosan a gyerekeket és kamaszokat célozzák meg a világ borzalmaival? Az elmúlt évtizedben nagyon politikus lett a nemzetközi korosztályos irodalom: Az éhezők viadala mellett sorban jelentek meg a megfilmesítésre várakozó disztópiák, amelyek a totalitárius hatalmi rendszerek működését tematizálják, és születtek képeskönyvek és fontos regények kortárs politikai krízisekről is. A 9/11-es tragédia irodalmából kiemelkedik Jonathan Safran Foer sikerkönyve, a Rém hangosan és irtó közel, ami zaklatott, különös tördelésével is megerősíti a gondolatot: ilyen traumák után már semmi nem lesz ugyanolyan.
A terrorveszélyről, iszlámfóbiáról szóló könyvek közé tartozik például a képi fricskákkal teli, Amerikának fityiszt mutató Nem én vagyok bin Laden! a francia Bernard Chambaztól. A közel-keleti háborúkról mesél Claire White képeskönyve, a The Day The Bombs Fell, amely nem a happy endről, hanem egyszerűen az empátiáról szól: több iskoláskorú illusztrátort kértek fel ahhoz, hogy rajzban üzenjenek a háborús övezetekben élő gyerekeknek.
Az UNESCO támogatásával megszületett Books For Syria-kampány keretében pedig több kortárs írótól rendeltek könyveket speciálisan a táborokban élő menekülteknek. Ezek közül a legnépszerűbb a Damaszkuszból Angliába menekült Samah Zaitoun meséje: a Far For Home új otthont kereső madarakról szól. Látható: ezek a könyvek nem feltétlenül keresik a trauma feloldásának megoldását, nem akarnak pszichológust helyettesíteni, sem történelmi tényeket sorolni.
A traumafeldolgozás és az érzékenyítés buktatóiról és zsákutcáiról sokat lehet tanulni a holokausztirodalom kritikai értékeléseiből. Marjorie Ingall, a zsidó-amerikai Tablet magazin szerkesztője nemrég egy cikkében kifakadt: a holokausztgiccs korát éljük. Nem csak az irrealisztikusan hősies és bátor főszereplők egyformák ezekben a könyvekben, panaszolja Ingall, hanem a cselekményvezetés, a motívumok és a kiszámítható befejezés is. A stílus általában szirupos, dagályos, hamis pátosz lengi be a sorokat, mintha az érzelmekre hatás, az elrettentés, a „hogy történhetett ez meg” és a „nem fordulhat elő többé” gondolatok sulykolása lenne az egyetlen lehetséges feldolgozási módja a témának. A lusta megoldások károsak, foglalja össze Ingall, mert trivializálják az eseményeket – és ugyanezt mondja Matthias Heyl német történész-pedagógus, a holokausztoktatás egyik német vezéralakja is. Tanulmánya szerint nem elegendő, hogy történelmi tényeket zúdítsunk a gyerekekre vagy hogy az érzelmeikre próbáljunk hatni azzal, hogy „megmagyarázzuk” nekik, mi miért történt – inkább a kritikai gondolkodásra kell őket megtanítani.
Mi köze van a fajelméletnek a kolonizáláshoz, az indiántörténeteknek, a rezervátumoknak a koncentrációs táborokhoz – vagy éppen a mai háborúkhoz, a menekültválsághoz, a párizsi mészárlásokhoz? Heyl szerint nem jó ötlet, ha mi kezdjük el elemezgetni, szájba rágni a történelmi regények tanulságait, ha leszűkítjük ezeket a súlyos, összetett és sokszor szándékosan, hangsúlyozottan lezáratlan műveket egyetlen értelmezésre, ha szentimentalizáljuk az eseményeket, ha a tényeket ferdítve jókról és gonoszokról, áldozatokról és bűnösökről beszélünk, vagy olyan oppozíciós leegyszerűsítések mentén magyarázzuk meg a „tanulságot”, mint a múlt és jelen, a diktatúra és a demokrácia ellentéte.
A reményhez
Ingall gondolatmenetét folytatva elmondhatjuk, hogy ehhez gyakran nem is kell az amúgy jó szándékú szülő és tanár sem, mert a legtöbb holokausztgiccs megteszi maga is a szájbarágást – és ezzel esztétikai öngyilkosságot követ el. Ilyen például a történelmi tényeket az érzelmi manipulálás kedvéért elferdítő Boyce-könyv, A csíkos pizsamás fiú, vagy a halált jó ötlettől vezérelve narrátorrá tevő, de egyébként sablonokból építkező A könyvtolvaj Markus Zusaktól. A szokatlan narrátorral operálás egyébként népszerű húzás a műfajon belül: volt már elbeszélő a lelkes náci embrió, akinek megszületése után fő célja, hogy példaértékű árja maradjon (Sarah Cohen-Scali: Max); egy ló, akit az első világháborúban vetettek be (Michael Morpurgo: Hadak útján); és egy gazdáját kereső macska is, aki a londoni bombázások idején bejárja Angliát, és több ember életébe is bepillantást nyer (Robert Westall: Blitzcat).
De az extrém elbeszélőnél is izgalmasabb, amikor több hang és nézőpont szólal meg, amikor nem a Jó és Rossz mitikussá emelt (egyszersmind leegyszerűsített, hazug) történetével találkozunk, hanem a felszín alá kapar a narratíva. A litván származású Ruta Sepetys könyve, az Árnyalatnyi remény például kíméletlen realizmussal mutatja be a negyvenes években a balti államokból szibériai gulágokba deportáltak életét és a népirtás hétköznapjait. A szerző rengeteg litván túlélővel készített interjút, akik a szovjet birodalom összeomlásáig nem beszélhették el a történetüket, és a regény főszereplőjéhez hasonlóan ők is titokban, sokszor elásva őrizték meg a múltjuk dokumentumait, rajzokat, leveleket, feljegyzéseket. Ezek alapján rajzolódik ki előttünk a korántsem fekete-fehér kép: az orosz fogvatartóról kiderül, hogy van szíve, sőt az is, hogy hajlandó vállalni a felelősséget a bűneiért, a fogvatartottak közt viszont akad, aki kifejezetten ellenszenves.
Arra is látunk jó példákat, hogy a traumákról szóló beszéd nem csak tragikus hangütésű lehet. A német születésű brit író, Judith Kerr hisz a remény és a humor szerepében, és önéletrajzi könyvében (When Hitler Stole Pink Rabbit) szemtelenül szellemesen mesél arról, hogyan menekült kislányként a családjával Berlinből Svájcon és Párizson keresztül Angliáig. „Akkor döntöttem el, hogy írok a menekültként töltött éveimről, amikor a nyolc éves kislányom megnézte A muzsika hangját és kijelentette, hogy most már tudja, milyen lehetett a második világháború” – árulta el nemrég a Times-ban.
Ez a kis anekdota példabeszédként is felfogható: a gyereket nem lehet elzárni a múlttól és a jelentől, és biztosra vehetjük, hogy a valóság nem vár a 18. születésnapjáig, hogy rátörje az ajtót. A gyerekek hallani akarnak arról, ami körülöttünk történik. A háborúról is.