Szécsi Noémi: "Sok nő ma is fűzőt hord, csak nem tud róla"

Mindig is élveztem azt, amikor átléphetem az odaképzelt határokat és a High School Musicalről áradozhatok mondjuk az Élet és Irodalom hasábjain, vagy az egyik legfontosabb kortárs írónkat mutathatom be a Joy tizen- és huszonéves olvasóinak. Szécsi Noémi a Finnugor vámpír óta az egyik kedvencem, mert miközben zsigerekre hat és mintha kötelessége lenne, komolyan felkavar, rettenetesen humoros is és most nem a tipikus közép-európai, fanyar, ironikus humorra gondolok, hanem fergeteges, élettel teli, szellemes sziporkázásra. És míg a kettő közt, jól eltalált arányérzékkel egyensúlyozik, hisz a történetek erejében is (nem sok kortárs szerzőről mondható ez el!) és ha nem is szeretünk bele a karaktereibe (lássuk be: elég furcsák mind), szívesen összebarátoznánk velük. Az alábbi cikk a Joy-ban jelent meg és azt hiszem, mindketten élveztük a beszélgetést.

Szécsi Noémi nemzetközileg az egyik legsikeresebb kortárs nőírónk, aki írt már szatírát nagyvárosi, neurotikus értelmiségi vámpírokról (Finnugor vámpír), vegetáriánus, hithű kommunista hentesről (Kommunista Monte Cristo) és anarchista budapesti fiatalokról is (Utolsó kentaur). Legkedveltebbek mégis a rendhagyó, finom humorú történelmi regényei (a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó), amelyek a 19. századi mindennapokat, a törikönyvekből kimaradt női sorsokat idézi fel. Ami pedig ebbe a két könyvbe nem fért bele, arról Noémi a különleges blogjában, a Halcsontos Fűzőben ír, aminek központi témája az 1800-as évek szaftos magánélete. A blog alapján azóta született két remek könyv is, melyeket Géra Eleonórával közösen jegyez, A budapesti úrinő magánélete és A modern budapesti úrinő.

Szemétben turkáló sznob

„Mindig is rajongtam az irodalomért meg a történelemért, és a könyvek révén szigeteltem el magam a fenyegető külvilágtól. Másképpen fogalmazva: tudálékos liba voltam, és azóta is azon igyekszem, hogy a masszív sznobság felől indulva lassanként kapcsolatot létesítsek a valósággal. Ha belegondolok, milyen idegesítően stréber és merev voltam tizennyolc évesen, hát ahhoz képest nagyon belazultam mára, de van, ami nem változik. Az olthatatlan tudásszomjam például megmaradt, a regényeimhez rengeteget kutatok, olvasok, és ha szimatot kapok, akkor a végtelenségig tudok kaparni egy-egy izgalmas téma után. Szeretem a klasszikus, könyvtárazós, levéltárazós, fotótárba és múzeumokba járó adatgyűjtést is, de egyébként bolhapiacokra is sokat járok a szemétben turkálni, és gyűjtöm a másnak érdektelen régi holmikat, érdekességeket és tizenkilencedik századi fotókat, amelyek nekem viszont rengeteg inspirációt adnak az íráshoz. A legjobban az antik tárgyak és a könyvek között érzem magam, ez a valóságos közegem, itt vagyok magabiztos – ezért szól a blogom is az 1800-as évek mindennapjairól, életmódjáról. Ez azonban nem csak merő nosztalgia, mert a múltba tekintést arra is használom, hogy a mai korra reflektáljak, főleg a nemi szerepek, a nemi sztereotípiák és a feminizmus szempontjából.

A fűző önjelölt foglyai

Mielőtt megírtam volna az első könyvemet, gender studiest hallgattam Helsinkiben, és az ott tanultak a mai napig nagy hatással vannak rám, átitatják minden művemet. Tehát a cím sem csak azért lett Halcsontos Fűző, mert ez egy tipikusan 19. századi ruhadarab, hanem azért is, mert a testtel érintkezik, a test pedig nagyon fontos a bejegyzéseimben, valahogy mindig ehhez térek vissza. A halcsontos fűző ezen kívül szimbolikus jelentéssel is bír: ez az az eszköz, amibe a nők bele voltak töltve, amitől merevek maradtak, ez volt az életük struktúrája. Persze a halcsontos fűzőt ma is viselik a nők: csak ma már belül, és nem olyan nyilvánvalóan. Itt most a diétamániára és a plasztikai sebészet népszerűségére gondolok főleg, meg arra is, hogy sok nő önmagáévá tette az elnyomás iránti vágyat, nem tudnak élni a megnyomorítottság és az alárendeltség érzete nélkül. Úgy érzem, hogy az elmúlt években nagyon visszamacsósodott a magyar társadalom. Ameddig eljutottunk az évtizedek alatt, mintha elkezdtünk volna onnan visszafejlődni: szóval hangsúlyozni szeretném a történelmi regényekben és a blogomon is azt, hogy lám, mennyire társadalmilag konstruált szinte minden, amit a nemekről gondolunk, és mennyire nincs köze a nemi szerepeinknek a biológiához.

Híres írók pornógyűjteményei

Nagyon érdekel az életmódtörténet is, és nagyon várom, hogy valaki megírja a 19. század életmódtörténetét, de addig is én megpróbálok a blogon keresztül kicsit kóstolót adni ebből. Írtam már például életveszélyes magzatelhajtó módszerekről, Jókai Mór pornógyűjteményéről, és arról is, hogyan játszotta ki Sissi a mentruációs kártyát, amikor nem volt kedve az udvari elfoglaltságokhoz. Azért épp ez a század érdekel, mert nagyon szemérmes korszakról van szó: előtte és utána is nyitottabbak voltak az emberek, de a 19. század nagyon zárt és prűd, ettől pedig izgalmas is. Azt fontosnak tartom, hogy miközben régen élt híres és kevésbé híres emberek életéről vagy magánéletéről posztolok, ne kezdjek el jajveszélkelni, erkölcsi ítéleteket hozni, ne bulvárosítsam el a dolgot, hanem egyszerűen csak bemutassam, hogy ők is emberek voltak, nekik is voltak akár furcsaságaik, kényszerpályáik meg botlásaik, de ez teljesen természetes dolog. Persze főleg az érdekel, hogy a nők hogyan éltek régen: hogy miközben háborúk és forradalmak zajlottak, mi történhetett otthon, a nappalikban, a családokban, a szülőszobákban. Kaptam már olyan kritikát, hogy ugyan miért erről írok, és hol marad a regényekből az igazi és fontos történelem, a heroikus csaták és a politikai játszmák, de az ilyen véleményen csak nevetni tudok: senki nem mondhatja azt, hogy az egyik dolog fontosabb, mint a másik, hogy egy háború fontos, egy terhesség pedig nem az, hogy a férfiak élete fontos volt, de a nőké nem. A történelmi regények és a blog részemről egy kísérlet is: mindez történelem-újraírás, egy próba, aminek során azt tesztelem, hogy a múltat más szemszögekből láttatva meg tudom-e mutatni: lényegében egyformák az erővonalak. Csak a kulisszák és az értékrendszerek mások, de az emberi élet mindig ugyanolyan."