• Nagy Boldizsár

Rendet tenni Múminvölgyben


Egészen abszurd és nemzetközi viszonylatban is példátlan történet, ami a magyar gyerekirodalmi piacon zajlik: 30 év alatt immár 10 magyar fordító esett neki a finnországi svéd írónő, Tove Jansson múmin-történeteinek. A meseregények, képeskönyvek, animációs sorozatok és képregények adaptálásai olyannyira elütnek egymástól, hogy nincs gyerek és szülő a talpán, aki képes átlátni ezt a kuszaságot. Pedig öt kiadó és két tévécsatorna dolgozott azon, hogy népszerűvé tegye nálunk is a világszerte kedvelt, klasszikus sorozatot, ami az elmúlt évtizedekben Skandináviából indulva meghódította az európai, amerikai és ázsiai országokat, és készült már belőle svéd színdarab, japán anime, finn opera és balett, Finnországban pedig nemcsak múmin múzeumot találunk, hanem tematikus parkot is.

Márciusban megnyitott az első japán múminpark is Hannóban


Magyarországon azonban az átütő siker még mindig várat magára. Hiába jöttek a nyomtatott művek és a tévésorozatok, mert a közvetítő médiumok gondatlanságból, a fordítási etika ellen vétve, olyan adaptációkat engedtek ki a kezeik alól, amelyek nem könnyítették, inkább nehezítették a befogadást. Eddig egyik fordítás sem alkalmazkodott a korábbi kiadásokhoz (kivéve a szakácskönyv, amiben a korábbi magyar fordításokból idéztek), így nem alakult ki egységes múmin-terminológia, és egészen érthetetlen módon a szereplők neve minden műben más és más. Legtöbbször (nem hébe-hóba: legtöbbször) ráadásul nem is Jansson saját szövegéből fordítottak, hanem annak finn nyelvű fordításaiból, amelyeket, bár sokan így hiszik, nem Jansson fordított, tehát semmiképp nem tekinthetők eredeti forrásnak. Lehet itt még bármit tenni szegény, szerencsétlen múminokért? (A cikkben a múmin köznevet és Múmin tulajdonnevet a Magyarországon leginkább elterjedt helyesírás szerint használom, Harrach Ágnes műfordítása alapján, kivéve ott, ahol ezt külön jelzem.)


A Geopen kiadó arra a nemes feladatra vállalkozott, hogy rendet tesz Múminvölgyben, és szép sorjában újrafordíttatja az összes kötetet, eredeti svéd nyelvből. Ráadásul minden rész végleges, szerzői változatát használják alapul (ezek korábban még sosem jelentek meg), és gyönyörűen megtervezett, kemény fedeles kiadásokról van szó. A fordítót, Péteri Vandát nem irigylem: súlyos dilemmákkal kellett szembenéznie. El kellett döntenie a többi között, hogy amennyiben a fordítás középpontjába a gyerekolvasót helyezi, milyen szempontok szerint teremtse újra a múminok világát: alkalmazkodjon-e a célnyelvi (magyar) kultúrához, a már meghonosodott terminusokhoz, elnevezésekhez? Ha igen, melyiket tekintse elfogadottnak, klasszikusnak, kanonikusnak? Ha pedig nem veszi figyelembe egyik korábbi fordítást sem, akkor meg kellett, hogy fontolja azt a szempontot is, ami a gyerekirodalom-fordítás kutatói szerint az egyik legsarkalatosabb: hogyan fordítsa le a neveket? Mennyire szakadjon el az eredeti jelentésüktől, hangzásuktól? Ritkán fordul elő, hogy egy gyerekkönyv újrafordítása ekkora zavart keltsen: amikor Hollandiában például bemutatták a Juharfalvi Emil című filmet, a könyvkiadó kétségbeesett, mert az ő fordításukban Mikkelnek hívták a főhőst. Végül ahhoz a megoldáshoz folyamodtak, hogy újramatricázták a borítókat, hogy felhívják rá a figyelmet: Mikkel és Emil egy és ugyanaz.


Péteri Vanda végül úgy döntött: minden korábbi elnevezésnek és az összes gyerekirodalom-elméleti irányzatnak fittyet hányva eredeti, svéd nyelven hagyja meg a neveket. A gond ezzel nem csak az, hogy nagyon idegenszerűek a nevek (Snusmumrik, Hemul, hattifnatt stb.), hanem az is, hogy e nevek mind neologizmusok, szellemes beszélő nevek, amelyek kifejezik a karakterek személyiségjegyeit. Még azon szakértők is, akik a túlzásba vitt célnyelvi kultúrához való adaptálás ellen kardoskodnak („tiszteljük már jobban a gyerekeket”, mondja az izraeli Zohar Shavit), azt ajánlják, hogy a deskriptív, szemantikai vagy szimbolikus jelentéssel bíró neveket fordítsuk le a gyerekkönyvekben, hogy azok ne veszítsék el eredeti funkciójukat (tehát Rapunzel maradjon nyugodtan Rapunzel, Rotkäppchent viszont hívjuk mondjuk Piroskának, érvel Gillian Lathey, angol professzor). Sajnos az nem segít rajtunk, hogy a Jön az üstökös végén szerepel egy táblázat, amiben a fordító elmagyarázza, melyik svéd név mit jelent és hogyan kell kiejteni. Az 5-6 évesnek felolvasó szülő, vagy akár a 7-8 éves olvasó mit kezdjen ezzel például: „hattifnatt (kiejtés: háttifnátt): „kalap, fejfedő (vö. svéd fn. hatt) + rüh (vö. svéd fn. fnatt) + idegesen rohangászik; vakarózik; viszketeg (vö. svéd ige fnatta)”? El sem tudom képzelni, hogy a Micimackó, a Harry Potter vagy a német nyelven megjelent Négyszögletű kerek erdő végén egy hasonló listáról értesüljek arról, miképp lehetett volna lefordítani Winnie-the-Pooh, Severus Snape vagy Mikkamakka nevét.

Illusztrációk a könyvből


Ahogy Göte Klinberg, svéd professzor érvel: bár fontos, hogy a gyerekek közelebb kerüljenek más kultúrákhoz, az idegen hangzású nevek és kifejezések nem hidat építenek, inkább elidegenítenek. Riitta Oittinen, finn kutató egyenesen azt állítja: kizárólag a jövendő olvasókhoz kell igazodni egy gyerekkönyv átültetésekor, végtére is minden gyerekirodalmi mű átdolgozás. „A felnőtt adaptálja a történetét a gyerekeknek, a fordító pedig ezt adaptálja a saját nyelvén, a saját kultúrája számára.” Ezért is nehezebb gyerekeknek fordítani Tiina Puurtinen, finn kutató szerint: meg kell felelni a közvetítőknek (kiadó, szülők stb.), a fordításelméleti elvárásoknak és a gyerekeknek is. Sajnos a mi esetünkben nem sikerült megfelelni mindenkinek, Péteri ugyanis mintha megtorpant volna a súlyos feladvány előtt, vagy elfelejtette volna, hogy gyerekkönyvet fordít (illetve ahogy Tove Jansson nevezte a múmin-történeteit: tündérmeséket). Sajnos a kiadó sem volt elég gondos: a kötet megjelenése előtt pár hónappal, kedvcsinálóként kiadtak három múmin-képeskönyvet (nem Jansson munkáit: az ő képeskönyveinek valószínűleg túl magas volt a jogdíja), amelyeket más fordított, finnből, más elnevezésekkel. És bár az Üstökösben következetesen Mumintrollnak hívják a főhőst, a kiadó honlapján valamiért Muminnak. Ha még ők sem látják át a káoszt, akkor ki fogja?

Illusztrációk a könyvből


No de érdemes-e elolvasni ennek ellenére? Gyorsan rávágom: igen! A Napkút kiadó gondozásában megjelent múmin-könyvekhez képest ez a fordítás üde és friss, mint a háború utáni skandináv levegő. Nincs túldíszítés, nem halmozódnak a kicsinyítő képzők (tessék: előnye is van annak, ha nem vesszük figyelembe, ki a célcsoport). Ízléses, Janssonhoz hű munka, ami a magyar múmin-fordításokról szóló utószóval együtt egyébként kitűnő alap lenne egy felnőtteknek szóló kritikai kiadáshoz. Tove Jansson háromszor futott neki ugyanennek a történetnek: elsőként 1945-ban, egy évvel azután, hogy a szovjetek bombázni kezdték Helsinkit (Jansson itt élt). Másodjára 1956-ban (ennek fordítása jelent meg korábban a Napkút kiadó gondozásában), a szerző itt inkább stilisztikai, mint tartalmi módosításokat eszközölt; végül pedig 1968-ban, a nukleáris fenyegetettségtől rettegve: ez már egészen más, mint az előző verziók, új karakterek bukkannak fel, más a nyelvezet, újak a hangsúlyos pontok.

Tove Jansson több múmin-figurát, múminházat és egyéb játékot készített partnerével, Tuulikki Pietiläval közösen


Múmin családja épp most élt túl egy nagy árvizet (erről szólt az első rész, amiben több utalás található a finn polgárháborúra), és máris újabb katasztrófa közeleg: a Földet egy üstökös fenyegeti. A tenger és a folyómeder kiszáradt, mindent szürke por fed be, sáskák pusztítanak, az égen apró vörös szikra világít, ami leginkább egy csillagra hasonlít, és „oly borzalmasan festett a világ, mintha kiszaladt volna belőle az élet”. Múmin és barátai felkerekednek, hogy kiderítsék az Obszervatórium tudósaitól, mi is várható pontosan és mikor, majd hazatérnek, hogy a családdal együtt elrejtőzzenek egy barlangban. Az életveszély azonban nem veheti el az életörömöt: az üstökös inkább felerősíti az életösztönüket. Míg az egyik mellékszereplő Spenglert (más kötetben pedig Schopenhauert) olvas és a világot temeti, a múmincsalád a megtestesült élan vital. Az egyik legkarakteresebb jelenetben Múmin és társai menekülésüket megszakítva részt vesznek egy táncos mulatságon, ahol almabort isznak, sőt vesznek pár haszontalan csecsebecsét is. „Az élet és az ünneplés iránti vágy paradox módon az életünk központi eleme volt a halál árnyékában”, írta Jansson, egyik 1943-as keltezésű levelében, mikor a bátyja, Per Olov még kinn volt a fronton. Tove maga is szervezett búfelejtő partikat, ahol nem eshetett szó a háborúról (Múminmama szabályai is hasonlóak: „Nem beszélünk többet az üstökösről, nem is gondolunk rá, és tilos megnézni, mi van odakint!”). Jansson egy művészkolóniáról álmodozott, egy boldog, saját kis társadalomról, ahol minden fenyegető katasztrófa ellenére csak azért is béke van. Végül ezt az ideális világot az irodalomban tudta megvalósítani: Múminvölgyben pedig olvasók százezrei leltek otthonra.

Tove Jansson gyakran készített illusztrációkat a politikai-közéleti Garm folyóiratnak


Szó sincs arról, hogy Jansson bagatellizálná a háborút, a történelmi traumákat, vagy súlytalanná tenné a szorongást, a magányt, épp ellenkezőleg, ezek folyamatosan ott munkálnak a háttérben, ezek adnak keretet a múminok különleges, bohém, idilli életének. Az 1939 utáni Európa viharos történelme ott kísért a teljes múmin-sorozatban. Ahogy a kizökkent világban helyét kereső konzervatív és liberális értelmiségi űzött alakja, és a saját identitását feltérképező, a női és férfi szerepeket elemző kívülálló is. Meg a szüleit és a kapcsolatukat oly éles szemmel, pimaszul és szeretettel bemutató gyerek, aki, miután elvesztette az édesapját és édesanyját, képtelen volt róluk többet írni: az utolsó rész arról szól, mi maradt völgyben, ahol már nincsenek múminok.


Melyik múmin-fordítást válasszuk hát? Nevek ide vagy oda, én ebből mesélnék a gyerekemnek, bár készítenék magamnak egy másik táblázatot, és felolvasás közben Sznűszmumrík helyett meghagynám a Kószlászbóklászt, Heműlből Böngész bácsi lenne, Snorkból pedig Hork, vagyis (mi mást tehetnénk, ha tíz verzió közül válogathatunk?) a saját belátásom szerint trollkodnék a nevek között.



És íme a Finn Nemzeti Balett már említett Múmin-előadása. A koreográfus Kenneth Greve, a zeneszerző Tuomas Kantelinen.