• Nagy Boldizsár

Posztmodern és klasszikus gyerekkrimik

Updated: Feb 2, 2019


Abi Goy illusztrációja

A krimi a kezdetektől fogva ismeretelmélet is. Áttételesen azzal foglalkozik: mit tudunk, mit tudhatunk, mi az igazság, hol van az emberi értelem határa. Mikor az irodalom kikezdi a klasszikus krimi episztemológiáját és elkezdi komolyan venni a nyomozás, igazságfeltárás témáját, oda juthat el, ahová a matematika, a fizika és a biológia eljutott a huszadik század folyamán: a relativitás és káosz zavaró tényéig és a lineáris-analitikus gondolkodás csődjéig. Ebben a cikkben azt vizsgálom meg, a gyerekkrimik hogyan kapcsolódnak a krimi műfajához: köztük a posztmodern krimikhez.


Amikor az igazság ideát van

A krimi műfaja nagyjából akkor jelent meg, amikor a természettudományok elterjedése következtében a vallás veszteni kezdett a népszerűségéből és a tömegekben éhség alakult ki valamiféle metafizikapótlékra, megnyugtatásra. Az emberek tudni akarták, hogy Istentől távol is megtalálhatják a rendet a világban, hogy világban a végén minden rendbe jön, a rosszfiúkat (rosszlányokat) elkapják, a kísérteteket leleplezik és győz a józan ész, a logika, a mindenekfeletti értelem.

Még Edgar Allen Poe krimijeiben is (őt tekintik a modern krimi megteremtőének) ez a kétségbeesett keresés figyelhető meg: a modern világban elidegenedett ember rémülete szólal meg bennük. A rendet egy új hőstípusnak, a Detektívnek kell megteremtenie, aki mindent átlát, értelmez, és aki (mivel a tudás hatalom vagy mi) szépen elrendez mindent a társadalomban. Ő maga a két lábon járó logocentrizmus, és hogy még több ronda szót tegyek ide: pozitivista és fallocentrikus is persze, mert hogy egyszerre van itt szó tudásról, hatalomról, fejlődésről és férfiakról is.


A klasszikus krimi világa az a naiv világ, ahol minden megismerhető, ahol a nyomoknak, jeleknek egyértelmű jelentése van és minden összeáll egy nagy egésszé, egy abszolút tudássá, ahogyan azt a newton-i és a descartes-i világkép leírja. Sherlock Holmes-tól kezdve Poirot-n át a fehér fenekű kacsáig, Miss Mallard-ig minden nyomozó tévedhetetlen végkövetkeztetésekre jut. A nagy kérdések megoldódnak, mi meg csak lesünk, mikor megértjük: de hát ez pofon egyszerű, én is rájöhettem volna, előre ki lehetett számítani!

Sherlock és Watson mindenre rájönnek a deduktív gondolkodásnak köszönhetően

A klasszikus detektívtörténetek központjában a rémmesék és a babonák igazságának megcáfolása áll. A sátán kutyája például arról szól, hogy Sherlock Holmes szépen, logikusan bebizonyítja, hogy a címszereplő sátán kutyája nem létezik. Hogy ki a gyilkos, természetesen nem árulom el, olvassa el mindenki, aki vérbeli, oldschool krimire vágyik. Doyle többi regényéhez hasonlóan itt is a londoni arisztokrácia világában járunk, hol máshol, a hierarchia csúcsán, a választékosan és szellemesen társalgó Holmes és Wattson társaságában, akik mindenre fényt tudnak deríteni az égvilágon. De ne bántsuk őket ezért! Ahogy mondani szokták: koruk emberei voltak – fogalmuk sem lehetett a kvantummechanikáról, a nemlineáris rendszerekről, Schrödinger macskájáról vagy arról, hogy megteremtőjük, Doyle élete végén be fog állni egy spiritiszta szektába. Ezek a történetek még a A köd birodalma előtt születtek, azelőtt, míg el nem vesztette Doyle a fiát az első világháborúban és el nem kezdett regényeket és esszéket írni a túlvilág, a szellemek és a tündérek létezésének bizonyosságáról meg arról, hogy Houdini-t angyali erők irányítják.

A BBC zseniális Sherlock sorozata egyszerre tisztelgés Doyle művei előtt és ironikus újraértelmezés

Sherlock Holmes ettől függetlenül nagy ikon még ma is: a legtöbb gyerekkrimi nem csak hogy rá hajaz, de még be is idézik őt és folyton szerepeltetik. A Baker streeti utcagyerekek, Sherlock Holmes kis segítőtársai feltűnnek egy rakás különböző könyvben. Persze csupa fiúk mind, okosak és leleményesek, ahogy kell (Bill McCay: A Holló szövetség, Mark Tracy: Baker Streeti Vagányok, Christian Tielmann: A három nyomozó). De ott kísért a kockás kabátos a Berkley professzor-sorozatban is (Corinna Harder szellemes sorozatáról van szó) és minden bizonnyal még hatezer másik gyerekkönyvben.

A Berkley professzor-könyvek egyébként ötletesek: nemcsak azért, mert tele vannak vicces Doyle-utalásokkal (a professzor segédje például egy macska, aminek a neve Baskerville-i Witty) hanem mert minden fejezet végén az olvasónak kell megfejtenie a bűneseteket. A véres gyilkosságokból rejtvényfejtés lesz, ártatlan szórakozás. A klasszikus Sherlock Holmes-sztorik kísértetleleplezései is népszerűek a mai napig: ott a teljes Scooby-Doo sorozat, ha valaki az ilyet szereti, vagy a szintén kőrealista Tom Sawyer-történetek, ahol minden szellemről kiderül, hogy valójában kutya, macska, vénember vagy csak egy szélben mozgó faág.


2. Amikor az igazság odaát van Aki viszont jobban szeret hinni a fura lényekben, mert úgy még borzongatóbb és még lélegzetelállítóbb, az olvassa a Libabőr-könyveket, vagy Peggy Sue történeteit. Az okkult krimiben a természetfölötti körülmények között megszűnik az ok-okozati reláció, a szellemeket, vámpírokat különböző praktikák, varázslatok segítségével kell elkapni.

A szellemirtó gyerek- és tininyomozók olyan elődöktől merítenek, mint Van Helsing (Drakula), Ichabod Crane (Az álmosvölgy legendája) és a Mulder-Scally páros (X-akták), de a Buffy, a vámpírvadász, a Bűbájos boszorkák, a W.I.T.C.H. és a Mediátor-sorozat már inkább a romantikus lila misztikával kitömött tinivígjátékok közé tartoznak, mint a metafizikai elméletekkel birkózó Twin Peaks-es krimik közé.


3. Amikor az igazság mindenütt ott van és sehol sincs

És velük el is érkeztünk a krimi nagy fordulatához, ami valahogy úgy kezdődött, hogy felmerült a kérdés: mit lehet kezdeni a detektíves okoskodással a posztmodern korban?

A krimi műfaja rengeteg mindenen ment már keresztül Sherlock Holmes óta. A legfeltűnőbb változás talán az, hogy mára már mindenki lehet nyomozó: idős nénik (mint Miss Marple, Jessica Fletcher, vagy Miss Mallard, a kacsa), gyerekek (Emil, Kalle, Alex Rider vagy a Kémkölykök), tinilányok (Nancy Drew, Jane Blonde, vagy a Charlie angyalai-paródia Született kémek), és persze olyan, bármire kész mesehősök sem maradhattak ki a buliból, mint Pumukli, Geronimo Stilton, Brumi maci vagy a pónibolond hercegnő, Ellie hercegkisasszony. A tudás most már mindenkié: bárki eljuthat a megvilágosodásig, nem csak a pajeszos fickók.


A legnagyobb hatású változások azonban abból születtek, hogy egyesek fellázadtak a klasszikus krimik öntelt pozitivizmusa ellen. Raymond Chandler felnőtt krimijeiben az ész helyett az erőszak uralkodik, a mindentudó detektív helyére pedig egy olyan nyomozó lép (név szerint: Philip Marlowe), aki általában nem tudja megoldani a rejtélyeket és nem tudja elkapni a gyilkost. Csak mint az életben, á la Hasfelmetsző Jack: rendrakás helyett a megtapasztalhatatlan, kaotikus világ bemutatását kapjuk az arcunkba (az erkölcsi ambivalenciára épül a keményvonalas film noir is). Ilyesmi a gyerekeknek szóló történetekben elképzelhetetlen, a világ mindig megmenekül hála a Pindúr Pandúroknak, vagy valaki másnak. Az egyetlen kivétel, amit ismerek, A balszerencse áradása című regényfolyam, amely úgy ér véget, hogy egy sor fontos kérdés nyitva marad megoldatlanul és nem leszünk megnyugtatva a legutolsó, 13. kötet végére sem.


A krimi megújítója, Patricis Highsmith

A posztmodern krimi másik típusa az, mikor az aljas, romlott, bűnös félnek szurkolunk. Patricia Highsmith és Alfred Hitchcock voltak legnagyobb mesterei ennek a taktikának. Mr Ripley-nek és Marion Crane-nek azonban sajnos nincsen megfelelője a gyerekkultúrában, a „bárki lehet gyilkos” és „minden elmebeteg szimpatikus, mikor fenyegetett helyzetben van” hozzáállás egyelőre még tabu ezen a területen. És bár Patricia Highsmith írt egy verses gyerekkönyvet is (Miranda the Panda is on the Veranda), ebben nyoma sincs gonoszkodásnak.


A krimi a kezdetektől fogva ismeretelmélet is. Áttételesen azzal foglalkozik: mit tudunk, mit tudhatunk, mi az igazság, hol van az emberi értelem határa. Mikor az irodalom kikezdi a klasszikus krimi episztemológiáját és elkezdi komolyan venni a nyomozás, igazságfeltárás (a Szent Grál keresésének) témáját, könnyen összemosódhat a krimi a tudományos-fantasztikus és a cyberpunk műfajjal. Oda jut el, ahová a matematika, a fizika és a biológia eljutott a huszadik század folyamán: a relativitás és káosz zavaró tényéig és a lineáris-analitikus gondolkodás csődjéig. A posztmodern krimiben eltűnik a tényeket sikeresen elemző szubjektum, a jelekről kiderülnek, hogy haszontalanok, céltalanok. Az ésszerű nyomozással nem megyünk semmire, a dolgok túl bonyolultakká válnak, máshogy működnek.

Mark Haddon regényében, A kutya különös esete az éjszakában Sherlock Holmes találkozik a skizofrén cyberpunk íróval, Philip K. Dick-kel. A könyv főhőse egy tizenöt éves autista fiú, Christopher, aki ki szeretné nyomozni, ki ölte meg a szomszéd kutyát, Wellington-t. Példaképe Sherlock Holmes, kedvenc idézete pedig tőle: „A világ tele van nyilvánvaló dolgokkal, amelyeket senki sem figyel meg”. Christopher kedvence A sátán kutyája (mi más), mégpedig azért, magyarázza valahol, mert az tele van támpontokkal, világos következtetésekkel és mert kiderül belőle, hogy a természetfeletti nem létezik. Mivel azonban Christopher rengeteget foglalkozik matekkal meg fizikával is (Doyle mellett Gleick Káosz-könyvét olvassa és ismeri a Monty Hallról elnevezett valószínűségi paradoxont) és űrhajós szeretne lenni, tudja, hogy valami mégis hibádzik Sherlock Holmesszal. Tisztában van azzal is, hogy vannak Viselkedési Problémái (ő maga írja így őket, nagy kezdőbetűkkel): például az, hogy irtózik a sárga és barna dolgoktól, megüti azt, aki hozzáér, kínosan megtervezett napirendet követ, szétkeni a mogyoróvajat a konyhaasztalon és a többi, de a zavarbaejtő az, hogy mindezekre logikus magyarázatokat tud adni (utólag). Sőt, azt is mondja, mindenkinek vannak furcsa szokásai és szertartásai (melyik zoknit vesszük fel először, stb) és ennek az az oka, hogy vágyunk a rendre (tehát ez alapján senki sem különbözik az autistáktól).


Christopher tudja, hogy sem a számok világában, sem a saját életében nincs egyértelmű rend, de ő rendet akar tenni, mégpedig a krimi eszközeivel. Hisz abban, hogy ami ma rejtélynek számít, az holnapra megoldott ügy lesz. Ellentmondásokkal küszködik, mégis menthetetlenül pozitivista, mint a kvantummechanika tudósai. Az elején még azt írja: „ez egy detektívregény”, „egy rejtvény”, később pedig már ezt: „ez nem egy rendes könyv, mert nincs rendes vége és nem nyomoztam ki, ki ölte meg Wellingtont”, aztán : „ez olyan, mint az élet, mert nem minden gyilkosságot fejtenek meg, és nem minden gyilkost fognak el”. Krimi és élet világa itt elválik és belép közéjük a Heisenberg-féle határozatlansági reláció.

A rejtélyek végül mind véletlenül derülnek ki (pontosabban mondva: előre nem kiszámíthatóan), a poén lelövése nélkül elmondhatjuk: a gyilkos megkerül és Christopher többet tud meg, mint képzelte. Az eredmény tehát meglesz, a feladat megoldva, quod erat demonstrandum, ahogy Christopher szereti mondani. Csak nem a hagyományos logika útján. És ez tényleg hátborzongató.