• Nagy Boldizsár

Politika, könnyek, meg az egészséges táplálkozás fontossága: Könyvhét, 2012


Az elmúlt néhány hónapban két gyerekirodalom-kritikus is mondott valami olyasmit, ami eszembe jutott, miközben ezt a gyerekkönyves szabadpolcot állítottam össze: „beállt nálunk a kánon", mondta először is Lovász Andrea egy szimpóziumon, arra célozva, hogy az elmúlt tíz évben nem igazán mozgott, alakult, fejlődött a magyar gyerekirodalom. Nincsenek új témák, új hangok, új színek és a jól bevált szerzők, illusztrátorok egyik kiadótól vándorolnak a másikhoz, mikor éppen hol akad feladat, és szépen, biztosan, óvatosan ellavírozgat így az egykor még frissnek, merésznek és izgalmasnak tartott kortárs magyar gyerekirodalom. A másik dolog, ami még eszembe jutott, Wittman Ildikó egyik posztja volt a Magyar Gyerekirodalmi Intézet honlapjáról: a cikkben azt fejtegette a kritikus, hogyan elitizálódik itthon a gyerekkönyvkiadás. Idézném, mert nagyon szellemesek és nagyon szúrósak a mondatai: „Végy egy családot, minimum 2, de inkább 3 gyerekkel, talpraesett anyukával, intellektuális apukával – és lehetőleg ne történjen velük semmi. Ez a semmi pedig maradjon a Budapest belvárosi kerületekben; az első, második és esetleg tizenkettedik kerületben, a pesti oldalról szóba jöhet még a tizenharmadik kerület újlipótvárosi része, az ötödik kerület, és pár felkapottabb hely, akár a főváros agglomerációjában is. A vélhetőleg önéletrajzi elemekből megszőtt, szellemes-gyerekszájas bemondásokkal megtűzdelt (sőt, nem egyszer azokra kihegyezett) édes-édes történetek szereplői a Millenáris és a Szent István park játszótereinek foglyai, a budapesti new age gyerekek. Szüleik minimum másodgenerációs értelmiségiek – innen jön az ötlet, hogy anyuka írná meg bájos, szertelen családjuk kacagtató históriáit… de miért is?"

Amikor a Könyvhéten kijött újdonságokat nézegettem, szégyen, nem szégyen, de ahelyett, hogy izgatott lettem volna, mint ahogyan általában kritikaírás közben érzem magam, egyre többször fordult meg a fejemben a fenti kérdés: „de miért is?" Pedig nagyon izgalmasan indult a munka: a kezembe akadt ugyanis egy feminista szempontból fontosnak tűnő kalandos meseregény; két nagy kedvenc: Kiss Ottó és Kárpáti Tibor első közös munkája; egy nagyon friss és Lackfi János által nagyon dicsért, új fiatal tehetség verseskötete; és (a nekem még mindig a Rodari-illusztrációi miatt kedvenc) Kun Fruzsina nagyon színes és nagyon kevés szöveggel operáló, a legkisebbeknek szóló képeskönyvei.

Nem tudom miért, de valahogy úgy éreztem, hogy Menyhért Anna, aki eddig rövidebb képeskönyveket írt a Csodaceruza kiadó számára (jobb híján elneveztem őket magamban Kis ló-könyveknek, mert hogy a Kis Lóról szólnak), az első nagyobb meseregényében valami forradalmian izgalmas véleményt formál majd meg a nemekkel, nemi szerepekkel kapcsolatban. Talán az izgalmasnak tűnő cím vezetett félre (Vándorlány és az elvarázsolt Kisváros), vagy a borítón sárkánylovasként a magasban szárnyaló rózsaszínruhás lány képe (aki sárkány helyett igazából egy céklamadarat ült meg), de sajnos ahogy haladtam előre a szövegben, lassan rájöttem, hogy itt bizony nincs szó semmiféle gender-kérdésről vagy feminista tündérmese-kritikáról, és sajnos nem most születik majd meg az első vagány magyar meseregénybeli főhőslányunk sem. Vándorlány egy meghatározhatatlan korú, hol tizen-, hol huszonévesnek tűnő lány, akinek a 43. oldalon még melle is van, viszont a 83. oldalon az derül ki róla, hogy még „gyerek"; ahogy a Nagyfiú nevű szereplő is, akinek egyébként jogosítványa van és úgy néz ki, mint Zac Efron. De mindegy is, ki mennyi idős, mert a lényeg nem ez, hanem... na várjunk csak, mi is? A mondatot nem könnyű befejezni, mivel az olvasónak második olvasásra sincs fogalma arról, mi is a lényeg ebben a sztoriban. Nem tudni, kit mi motivál, ki kicsoda, miért teszi azt, amit tesz. Vándorlány célja például kezdetben az, hogy megtaláljon egy idilli, tengerparti várost, amit kocsikázás közben egy pillanatra meglátott az ablakból. Valamiért a megszállottja lesz ennek a városnak, pedig egyébként több hobbija is: mint az első oldalról kiderül, szereti a szép, de kényelmes ruhákat (!), a barátait (micsoda karakterábrázolás: ki az, aki nem szereti a barátait?!), meg a gondolkodást is (valószínűleg a levegővételt és a pislogást is szerette, de ez sajnos nem derül ki róla biztosan). Miután a barátai, akivel kocsikázott, egy átok miatt elalszanak, Vándorlány útnak indul, hogy megtalálja a titokzatos Kisvárost. Még ennél a pontnál is úgy éreztem, hogy akár egy fausti erejű sztori is kerekedhet az alaphelyzetből, és Vándorlány lehet majd a mi tudásra és halhatatlanságra vágyó, nyughatatlan lelkű, izgalmas hősnőnk, aki minimum az élet értelme után kutat, de amikor a lány megpihent egy házikóban, és furcsa dolgokkal kezdett el foglalkozni, már tudtam, hogy Vándorlánynak esze ágában sincs megugrani az irodalmi, ne adj Isten filozófiai magasságokat. A lány először egy táblagépszerűségen csetelni kezd a ház tulajdonosával, egy óriási madárral (sajnos később sem derül ki, hogy hogyan és miért találta meg a madár éppen egy táblagépen keresztül a hősnőnket), később pedig megtanul néhány egészséges és mégis finom céklás receptet (akit érdekel, hogyan készül a céklás saláta, turmix és muffin, az kezdje rögtön a 26. oldalon), és persze gyorsan rittyent is egy háromfogásos vacsorát. Ha valaki nem értené ezt a kitérőt, a Vándorlány segít: „a szülők és a tanárok túl sokat magyaráznak mostanság az egészséges táplálkozásról. (...) Ameddig nem kellett egészségesen enni, a gyerekek szerintem szívesen ették a céklát." Sütés-főzés közben ráébred élete új missziójára is: vonzóbbá kell tenni a céklát! „Ez a megoldás!!!! Nemcsak az a fontos, hogy a cékla ízletes és egészséges, hanem az is, hogy hogyan juttatod el az emberekhez – magyarázza. – Fel kell keltened az érdeklődésüket." Ettől kezdve aztán a cékla népszerűsítése legalább olyan fontossá válik, mint a titokzatos város felkutatása, de persze az olvasó azért nem ússza meg ennyivel, mert lesz még értelmetlen csavar bőven: kiderül például, hogy Vándorlány barátai és a város lakói is azért merültek álomba, mert egy Óriásnő nevű, nagy hatalmú varázsló álmosító ködöt és sötét, veszekedést szító „nyúlós lebernyeget" küldött a világra. A hősnőnknek tehát fel kell keresnie az Óriásnőt, akiről kiderül, hogy egy buta, hiú, sértődékeny és infantilis nőszemély, aki csak azért ilyen frusztrált, mert elhanyagolták őt (talán itt lelhető fel a mű anti-feminista üzenete). De miután megfésülik és befonják a haját, majd újra és újra megdicsérik a külsejét, az átok feloldódik és mindenki boldogan él, főleg, miután piacra dobják a Rubbini nevű céklaitalt (az alkoholos változat neve lehetne akár Rumini is, haha), aminek a receptje természetesen szintén megtalálható a könyvben. Sajnos a regényben nem csak a történetvezetéssel vannak súlyos problémák, de a nyelvezete is rémisztő: a csikorgóan modoros, régies, népmesei, lírai hangot néha olcsó, közhelyes fordulatok és magyartalan, pongyola mondatszerkezetek teszik még akadozóbbá (csak néhány példa: „a rémült tiltakozást látta a beszédképtelenné vált Nagyfiú arcán kirajzolódni", „Vándorlány leugrott, a meghökkent Nagyfiú nyakába borult, majd kiabálva magával rángatta").

Kiss Ottó új kötete viszont hozza a tőle elvárt színvonalat: sőt, a fanyar és friss humoráért kedvelt szerző most külön meglepetést okoz azzal, hogy egészen új műfajban próbálja ki magát, ugyanis tizenöt „varázslatos mesenovellát" tartalmaz a Liliputi trónkövetelők című könyv. Poszler György írta azt a tizenkilencedik századi mesenovella műfajáról, hogy „egyik legjellegzetesebb tendenciája (...) a vágy, a kiteljesítő, szabadító csoda jegyében történő valóságteremtés ironizálása, destrukciója", ehhez pedig Alexa Károly még később hozzátette, hogy a műfajon belül gyakoriak a „nyíltan publicisztikus, pőrén szociologizáló, programosan és (gyakran) felelőtlenül adomázó darabok" – mindezeket figyelembe véve tehát nem csodálkozhatunk, ha a vásárló szülők esetleg zavarba jönnek Kiss Ottó rövidke, egy-egy oldalnyi novelláitól, amelyek mesei motívumok felhasználásával mutatnak be néha vicces, de inkább fájó emberi hülyeségeket. Szóval ezek a szövegek inkább a felnőtt közönségnek szólnak: legalábbis mi jóval több tanulságot tudunk levonni a művészlét nyavalyáiról szóló Elönt a víz vagy A megénekelt virág című szövegekből, és több mondanivalója van számunkra a multikkal és a globalizmussal foglalkozó, groteszk és abszurd határán elhelyezhető Az autókirályról, a Mese a gonosz kishorgászról és az Űrhajók a holdról című novelláknak is, amelyek szellemesen, de inkább kiábrándultan mondanak véleményt a vad, vad kapitalizmusról. Sajnos Kárpáti Tibor illusztrációi ezúttal nem tesznek hozzá sok mindent a szövegekhez, bár a nagy orrú és bánatos csőrű, a lehető legkevesebb vonással és színnel megteremtett lényei továbbra is nagyon karakteresek és kifejezőek.

Lackfi János rajongóinak felelőtlenül ajánlom a Bőröndapu című verses képeskönyvet, ugyanis, ahogy az többször is kiderül a kötetből, Lackfinak köze van ehhez a kötethez: ha a hátoldalon átugrott volna a szemünk az ajánlóján, az impresszumból, a szerző köszönetnyilvánításából, majd a kötetet záró bemutatkozásokból már biztosan egyértelművé válik, mennyire hálás a szerző és a kiadó Lackfi Jánosnak, amiért felfedezte Ijjas Tamást. A 33 éves, Pázmányon végzett „legnagyobb gyerek" (mestere, Lackfi János nevezi őt így) kitűnő ismerője az 1974-ben megjelent, de a mai napig frissnek, vagánynak és persze etalonnak számító Ami a szívedet nyomja című svéd gyerekvers-antológiának. Hogy, hogy nem, az idén 80 éves Ingrid Sjöstrand és szintén száz felé tendáló társai 38 évvel ezelőtti versei épp a mai magyar óvodás korosztály nyelvezetén szólnak, az ő világlátásukat tükrözi, szóval nem véletlen, hogy nálunk még mindig nagyon népszerű ez a nagyon új irányzat. Két cuki ovis testvér mesél felváltva nekünk arról édesen, sok-sok puszi, bibi, szóvicc és mókásnak célzott félrehallás kíséretében, hogy milyen is a világ az ő nagyon óvodás (értsd: véletlenül sem felnőttes!) szemükön keresztül. A szabadversek stílusa a narrátortól függetlenül egy az egyben ugyanaz a Svédországból importált gyerekhang, humor helyett viszont inkább a könnyek, a megdobbanó kicsi szívek és a meghatott mosolyok, jelentőségteljes pillantások és családi ölelések viszik a főszerepet. Ahogy az gyakran lenni szokott a tragikus sorsú óvodások hangján megszólaló művek esetében, ez a két gyerek is csak éli bele magát naivan, ártatlanul, 100%-osan jóságosan és meghatottan a világba, és nagyon jól tudja, hogyan kell úgy tenni, mintha ő nem tudná, mi történik vele, viszont mi olvasók, újra és újra rádöbbenjünk arra, hogy a cukibbnál cukibb sorok mögött micsoda kemény sorsok húzódnak. Íme a tragédiák sorozata: a címszereplő Apu Amerikába megy dolgozni egy évre, közben meghal a Morzsi kutya és aztán még a bagószagú nagypapa is (szegény, büdös szájú nagymama pedig özvegyen marad: ráadásul szegényről tényleg nem tudunk meg többet, csak annyit, hogy büdös a szája, mert mindig lila hagymát, pálpusztai sajtot és savanyú káposztát eszik). A kötetben megszámlálhatatlanul sokszor szerepel a szív szó, a leggyakoribb ige pedig a sír és a hisztizik. Még jó, hogy a szülők tudják hogyan kezelni ezt a három bőgőmasinát: ha hisztizni kezdenek, anya egy nagy pofonnal mindent helyretesz („aztán anyu ad egy pofont, és a hiszti manó nem bír csimpaszkodni belém tovább, hanem leugrik", meséli bűbájosan a tanulságot a kislány), apu pedig ilyenkor egyszerűen leönti a cirkuszolót hideg vízzel. Persze most, hogy elment otthonról, már működik az önfegyelmezés is, ami olyan megható, hogy muszáj idézni: „könnyeim lemossák az arcom, és királylány leszek." Amint az az eddigiekből is sejthető, sajnos egy nagyon modoros, nagyon őszintétlen és páratlanul szentimentális kötettel van dolgunk, amit sajnos Bogdán Viki légies tündérkisasszonykái, könnyáztatta vízfestékpacái, finom csigavonalai és a kollázstechnika sem tudnak megmenteni, de még Lackfi János búcsúzó szavai sem, amivel a felnőtteket célozza: „használjátok mint gyerek-felnőtt szótárat, ha már nehezen értetek gyereknyelven, elevenítsétek fel a tudásotokat, mert olyan a gyerekkor, mint a biciklizés: ha egyszer ment, sosem felejted el!" Biztosan sok szülő vágyik arra, hogy minden gyerek ilyen jóságos, jóindulatú, magas érzelmi intelligenciával megáldott cukorfalat legyen, mint Ijjas verseiben, akik ráadásul bájosan és készségesen tűrik a fenyítést is: én viszont remélem, hogy ez az ijesztő ideál nem válik követendő példává egyik megrémült óvodás számára sem.

A végére két apró, egyszerű, de kirobbanóan vidám és élettel teli kis képeskönyvet választottam: Kun Fruzsina első önálló képeskönyveit, az Arcokat és a Formákat. Öröm kézbe venni ezeket a harsány, gyönyörűen kivitelezett kis albumokat, amelyekben abszolút a képek a hangsúlyosak – sőt a kevéske szöveg is inkább a látvány funkcióját tölti be, amellett, hogy beszélgetős játékokra ösztönöz. Az első, ami szembetűnik mindkét kötetnél, az, hogy tele vaannak a magyar szem számára szokatlan, kirobbanóan energikus, merész színvilágú képekkel. A vastag fekete kontúrokon belül ráadásul minden apró ecsetvonás megfigyelhető, a szépen illeszkedő oldalpárokat hosszasan el lehet nézegetni, mintha egy miniatűr galériában lenne az ember. Az Arcokban az alapötlet nagyon egyszerű és mégis rengeteg időre leköt: az egyik oldalpáron mindig egy-egy érzés, állapot szerepel egy emberi arcon illusztrálva (például: a „pimasz" zöld hajú fiú a nyelvét öltögeti, a „rémült" kis srácnak égnek áll mind a négy szál haja, a „beteg" pedig sápadt, zsíros hajú és rengeteg kiütés van az arcán), a másik oldalon pedig állatok mutatják be, milyen helyzetekben vagyunk/lehetünk pimaszok, rémültek, betegek, satöbbi. Az oldalpárokhoz mindig tartozik egy kérdés is (pl. „Te kire voltál mérges legutóbb?", „Te mire vagy büszke?", „Miért van zavarban a csiga?"), amelyek alkalmasak arra, hogy az érzésekről és a különböző állapotokról beszélgessünk. Ezek a minimalista, interaktív, nagyon harsány, vagány és vidám kis könyvek talán elindítják majd itthon is azt a hullámot, amelyet Amerikában Todd Parr képvisel a több mint harminc kötetével. A számtalan díjjal kitüntetett képzőművész könyvei szintén egyszerű, hétköznapi témákat dolgoznak fel, még Kun Fruzsináénál is egyszerűbb vizuális megoldásokkal, és rajonganak érte az óvodás korúak. Jövőre talán majd a nagyobbak is jobban járnak itthon!