Pettson, az egyedülálló szülők hőse
Pettson és Findusz történeteit azért szeretem, mert bennük egy totálisan nem-hagyományos család él idilli békessegben. Egy egyedülálló, bogaras apuka és "fia", a kertésznadrágos macska. Kapcsolatuk hasonló ahhoz, mint ami Éder mestert és Pumuklit, Gepettót és Pinokkiót vagy Zsebfeles urat és a Szombócot köti össze. Pettson úr és társai a gyerekirodalom nagy szinglijei, a nagy lesajnáltak és mégis-győzedelmeskedők, akik mindenhonnan kilógnak, mégis körüllengi őket valami titok, ami miatt irigykednek rájuk.
A típus ősei a meddő, gyerekre vágyódó népmesebeli szülők: Babszem Jankó és Hüvelyk Panna szülei. A semmiből ott termett (értsd: nem biológiai), örökbefogadott gyerek mindig sok galibát okoz, de kiderül róla az is, hogy semmihez és senkihez nem hasonlítható képességei vannak és végül ő húzza ki a szülőt a nehézségekből.
Ahogy azt a bibliai történetek, a görög mitológia és a népmesék is tanusítják, évszázadokon át az a gondolat erősödött a társadalomban, hogy meddőség a lehető legnagyobb csapás. A terméketlen embert az istenek átka sújtja, vezekelnie kell és mindenekellőtt: hinnie abban, hogy mégis eléri őt az áldás. Ha mégsem következne be a csoda, ezek az emberek kikerülnek a pozitív hősök sorából. Lesajnált, félőrült, savanyú aggszűzek és agglegények lesznek, a falu bolondjai, vagy még rosszabb sors vár rájuk: keserű, vén boszorkány lesz belőlük, akik, ahogy azt a patriarchális szemléletű, heteronormatív történetmesélők elmondásából tudjuk, szeretnek gyerekeket enni vacsorára. Vannak azonban olyan történetek is, ahol a terméketlen szülőkhöz olyan gyerek kerül, aki nem a biológiai utódjuk: a Hüvelyk Panna- és Hüvelyk Matyi típusú mesei alakok (Máknyimák, Hőköm, Pilinkó, stb.) épp ugyanolyan kalandos, csodás módon kerül a szüleihez, mint Findusz, Pumukli, a Szombóc vagy épp Pinokkió (ezek a történetek annyiban módosulnak, hogy itt nem egy meddő párhoz, hanem egy egyedülálló emberhez kerül gyerek). Fontos hasonlóság az is, hogy e modern szülők népmesei ősei annyira vágytak gyerekre, hogy már azzal is beérték volna, ha más lesz a gyerekük: apró, mint egy hüvelyk vagy egy babszem (de mindig kisebb, kevesebb, mint egy biológiai gyerek).
A modern, magányos szülő karakterek büszkén és a hitetlenségig eltúlozva őrzik az apasággal, anyasággal, szaporodással és terméketlensségel kapcsolatos domináns diszkurzust: mogorvák, ügyetlenek, furcsa szokásaik vannak és persze állandó anyagi problémáik (ami szintén erősíti a társadalomtól való leszakadásukat). De míg a Pinokkióban mindez nyomorral és kemény nevelődési folyamatokkal párosult, addig a mai történetekben a szegénység idilli és a rosszaság nem csak megengedett, hanem egyenesen kötelező! A csintalanságok viszik ugyanis előre a dolgokat. És minél több a rosszaság, annal több a nevetés! Az eszközök működnek: az olvasó bepillantást nyer egy olyan altarnatív felépítésű családba, amit a nyugati kultúra több évszázados bélyege sújt, és miközben a felszínen megerősítést nyernek a már részletezett sztereotípiák, a túlzások kihangsúlyozzák, megerősítik a konstruált jelleget, a szórakoztató tónus pedig egyenesen vonzóvá teszi őket. És van még egy poén: a történetekben szereplő egyedülállók családi életéről kiderül, hogy alapjaiban véve mégsem egzotikusak, hanem tulajdonképpen ugyanolyanok, mint a más mesékből ismert nukleáris családoké, azaz az összetartás és a szeretet működteti őket.
A feszültség nagyon hasonló formában jelenik meg ezekben a sztorikban: Pumuklinak folyton láthatatlanná kell válnia, a Szombócnak el kell bújnia, Findusznak pedig el kell némulnia, amint belép valaki a család privát szférájába. Egyszerre szórakoztató és szomorú, mennyire kilógnak a többségi társadalomból: egy biztos, láthatatlanságra és némaságra kényszerülnek. Mintha ezek a történetek mind azt illusztrálnák, hogy a nem hagyományos felépítésű családokat még mindig nem tartja egyenrangúnak a világ a nukleáris családdal. Az olvasók azonban, akik belülről ismerik meg ezeket a furcsa (és mégis normális) családokat, szimpátiájukkal kiállnak mellettük és nem csak elfogadják, hanem meg is szeretik őket: és ez az igazi happy-end!