„Nincs értelme rejtegetni semmit a gyerekek elől” – Benjamin Verdonck

Benjamin Verdonck egy fiatal belga koregráfus-rendező, a kortárs flamand gyerekszínház legérdekesebb alakja: aki ráadásul anélkül lett gyerekszínházas, hogy az akart volna lenni. És mivel esze ágában sem volt a gyerekeket megszólítani, az előadásai gyakran nyersek és őszinték. Hála istennek.

Benjamin 2008-ban járt Budapesten, ahová az egyik legsikeresebb darabját, a Wewilllivestorm című tárgyszínházi produkciót hozta el. Az előadás egy apa és egy fiú kapcsolatát állította középpontba, mégpedig a játéktérbe kipakolt tárgyak, és különböző bonyolult mechanikus óriásjátékok felhasználásával. Egy csíkos pólós fiút látunk játszani, egyedül, amint felfedezi a körülötte lévő tárgyakat, megszemélyesíti őket, majd eljátssza azt, ahogyan a gyerekszobán kívüli világot látja. Próbálgatja, hogyan működnek, mire valók a tárgyak, beindítja a csigákból és madzagokból álló szerkezeteket, a levegőből narancsok lógnak, a színpad elején papírhajók úsznak, a dobozból bádogmadarak csiripelése hallatszik. A saját világban hamarosan kialakulnak a saját szabályok is, a gyerekes szertartások, hogy hányat szabad lépni és milyen pózban kell felvenni a földről az almát.

Részlet a darabból.

Az apa a színpad széléről figyeli a fiát, közönyösen, hidegen, szigorúan. A fiú módszerei semmit nem érnek akkor, mikor az apa világában próbálja bevetni őket. Néha együtt látjuk őket: a fiú segít az apjának a házimunkában, szeretne jól fát vágni és szerelni, persze sikertelenül. Sehogy nem tud megfelelni neki, tehetetlen dühében egyszer szimbolikusan megfojtja, máskor pedig késsel követi a színpadon. Szabad ilyet mutatni a gyerekeknek?

Verdonck többször is nyúl merész témához: a Nine Finger című produkció egy afrikai gyerekkatonáról szól, és a Wewilllivestorm-hoz hasonlóan ezt is bemutatták gyerekközönség előtt. A darab Uzodinma Iweala amerikai-nigériai író életrajzi regényén alapul (magyarul nem jelent meg: Beasts of No Nation), a kritikusok szerint pedig az előadás még borzalmasabb, mint a könyv.

Verdonck a Nine Finger című előadásban.

Verdonckot főleg az érdekli, hol van az élet és a színház határa, milyen hatással van egyik a másikra, darabjaiban ezért visszatérő elem a hétköznapi életre, a nyers valóságra való kritikus reflektálás. Performanszait gyakran viszi ki az utcára: egy alkalommal hét napig élt 31 méter magasságban egy brüsszeli irodaház oldalára épített madárfészekben, máskor egy börtöncellába költözött be három napra egy disznóval, akivel Amerika és Irak viszonyáról beszélgetett, a bronksi gyerekfesztiválon pedig két hétig lakott egy saját készítésű házikóban, ahol palacsintát sütött és a gyerekekkel játszott.

Amikor Benjamin egy fészekben élt.

És amikor egy malaccal osztotta meg ketrecét 3 napra:

A koreográfussal a Merlin Színházban találkozom. Csíkos póló és viseltes vászonnadrág van rajta, széles mosollyal fogad, csupa energia és izgatottság. Úgy néz ki, mint aki most szállt le a hullámvasútról és menni szeretne még egy kört. Rajongással beszél a munkájáról, a színházról és a gyerekekről. Benjamin Verdonck sikeres, elégedett és tudja, mit miért csinál.

A Wewilllivestorm egy gyerek perspektívájából láttatja egy kétszemélyes család életét. Gyerekelőadást tervezett, mikor elkezdett ezen dolgozni?

Nagyon ravasz kérdés! Nem, egyáltalán nem volt ilyen célom. Az igazság az, hogy mikor készen lett, még akkor sem gondoltam arra, hogy ezt a gyerekközönségnek kellene bemutatni. Az első bemutatók után jöttek oda hozzám emberek és elkezdtek arról beszélni, hogy örülnek annak, hogy én így tudok kommunikálni a gyerekekkel. Mire én: de hát nem is gyerekeknek csináltam! Aztán be kellett látnom, hogy ha egyesek gyerekelőadásnak tartják a darabomat, akkor annak úgy kell lennie. De hozzá kell tennem: nem a saját gyerekkoromról elmélkedtem, mikor az előadást készítettem és nem is akartam a gyerekkorról állítani semmi különöset. Én tárgyszínházat akartam létrehozni: semmi mást, csak bemutatni a tárgyakat a maguk egyszerűségében, csomagolás és díszítések nélkül.

Megkérdezhetem, mit ért tárgyszínház alatt?

Mindig is a végletekig leegyszerűsített, csupasz, tiszta dolgok vonzottak. Az alapvető dolgokban hiszek, az egyszerűség fontosságában. Abban, hogy az asztal az asztal, a kenyér az kenyér, a madár az madár és én pedig egy színész vagyok, a lehető legtisztábban vett értelemben vett színész, aki nem csinál mást, mint bemutat dolgokat. Mikor elkezdtem ezzel a darabbal foglalkozni, engem éppen nagyon irritáltak a hirdetések. Zavart az a dolog, hogy nem a terméket akarják nekem eladni, hanem a termék csomagolását. Meg lehet őrülni ettől a sokféle reklámszövegtől – lehet, hogy öregszem, de én vágyom arra, hogy a dolgok önmaguk legyenek. A Wewilllivestormban sem a családi problémákat akartam kiemelni, inkább a tárgyak és az emberek viszonya érdekelt. Persze mindenki beleláthat az előadásba bármit és vannak is utalások az apa-fiú dologra, szóval teljesen rendben van, ha gyerekelőadásnak nevezi valaki.

Részlet az előadásból.

A tárgyak azonban nem maradtak önmaguk, a kisfiú elkezdett játszani velük és azok átalakultak.

Igen, de egészen más az, mikor egy tárgy a mi közbeavatkozásunk miatt változik meg. Ez sokkal meghittebb dolog. A darabban egyébként minden tárgy változik, minden mozog, valahonnan tart valahová. Úgy tűnik, hogy ugyanarról a dologról van szó, de közben mégis megváltoznak a dolgok. Például a virágok az elején még virulnak, a végére pedig elpusztulnak. A kenyér az egyik pillanatban még ott van, aztán eltűnik, majd előtűnik ismét és forró lesz, aztán megint eltűnik. Vagy ott vannak a papírhajók: egyszer még úsznak, aztán elsüllyednek. Fontosnak tartom tudatosítani, hogy mozgás nélkül nincs élet, ez mindennek az alapja. Még történet sem kell: mozgás anélkül is létezik. Ha filozófikus akarok lenni, úgy mondom: a mozgás előbbre való, mint a történet.

Hogyan került bele az édesapja a darabba?

Az apukámat azért tettem bele, hogy ő az én viszonyítási pontom legyen. Tehát ott az apám, egy idős ember, és itt vagyok én, aki még gyerek. De ez a gyerek ugyanolyan idős lesz majd egyszer és ugyanígy fog nézni majd a fiára, ahogyan most néz őrá az apja. Erről az egyszerű dologról akartam csak beszélni, de ahogy mondtam, később mások a gyerek perspektívát emelték ki ebből és azt gondolták, hogy ez valami kortárs néma gyerekszínház (nevet). Ami persze gyönyörű dolog, és nagyon örülök, ha a gyerekek meglátják magukat ebben a darabban.

Az apja is színész?

Nem, egyáltalán nem. Viszont sokat dolgozunk együtt, mindenben segít nekem. Szeretek barkácsolni, tervezni és használni a két kezem. Ő minden ilyesmiben jó és sokat tanultam tőle. Mikor ezt az előadást készítettem, akkor azon gondolkodtam, hogy kellene a színpad szélére valaki, aki néz engem. Hogy a néző ne csak engem lásson, hanem azt is lássa, milyen vagyok egy másik ember szemén keresztül. Olyan embert akartam, akihez valódi kapcsolat fűz, aki ismer és egyet ért a munkámmal: tehát megkerestem az apámat és megkértem, hogy játsszon velem.

Ön egy kisfiút alakít, aki gyakran nem is csinál semmit hosszú percekig, csak hümmög, pakolgat és játszik a körülötte levő tárgyakkal. Ezeknél a jeleneteknél próbára akarta tenni a néző türelmét?

(Nevet). Nem! Ez most nem olyan előadás volt. Viszont igyekeztem tényleg úgy viselkedni, ahogyan a gyerekek szoktak. Ez is hozzátartozik az egyszerűséghez, amiről beszéltem. A szerep, amit játszottam, végül is megtestesíti azt, amit én keresek a művészetben. Sokat beszélnek a gyerekek tisztaságáról, ártatlanságáról – ez engem nem érdekel. Én azt irigylem, hogy tudnak úgy játszani, alkotni, bármit csinálni, hogy közben nincsenek tudatában annak, hogy mit is csinálnak. Nincsenek tudatában a kontextusnak. Onnantól fogva viszont, mikor már tudod, hogy mi a kontextus, például az, hogy festek egy képet, amit aztán kirakunk egy falra és az emberek eljönnek majd és megnézik, nos ilyenkor már teljesen más tudatállapotban alkotok. És onnantól fogva, hogy már tudatában vagy ennek, sosem tudsz megszabadulni ettől a tudatosságtól.

Részlet az előadásból.

Ez olyan, mint mikor megtanulsz beszélni. Onnanstól fogva már nem fogod tudni, milyen nem-beszélni. Eldöntheted, hogy megtagadod a beszélgetést, de akkor sem fogsz már tudni nem-beszélni. Vagy mint Jackson Pollock: egyszer csak eldönti, hogy most anélkül fog festeni, hogy gondolkodna közben. Fog egy nagy vásznat, több vödör festéket és aztán ezt csinálja: óóóójeee (hadonászik a karjával), és mikor kész, azt mondja: ez intuitív művészet. Persze egy gyönyörű, de nem lehet elhinni, hogy nem gondolkodik közben, mert ez képtelenség. És ez persze szomorú is, de nem olyan értelemben, hogy összetörsz miatta, inkább csak súlyt ad a dolgoknak. Én mégis szeretném megközelíteni ezt a tiszta súlytalanságot, ezt az egyszerűséget. Viszont sosem érhetem el, hiszen tudom, hogy ezt akarom elérni (nevet), és nem is engedhetem meg magamnak, hogy gyerek legyek, mivel családom van, feleségem és gyerekem... De ezt az egyszerűséget szeretném mégis megmutatni a színházban.

És mit szólnak a gyerekek ahhoz, mikor a gyermeki egyszerűségről látnak előadást a színházban?

Persze ők mást látnak ebben, nem is gondolnak erre. Egyébként Antwerpenben és Belgiumban is szerette a közönség az előadást. Fontos kikötésem volt, hogy ne délelőtti és ne is iskolai, csoportos előadás legyen. Délután, iskola után játszottuk a darabot, ahová a gyerekek a szüleikkel jöttek. Megpróbáltuk úgy is, hogy a szülőket sem engedtük be, de ez nem működött (nevet). Ha ennyi gyerek van egy helyen, ott előbb-utóbb a feje tetejére áll minden a színházban. Szóval a szülők jöjjenek csak nyugodtan, azt jobban szeretem.

Mikor a bronksi gyerekfesztiválon egy felépített házikóba költözött több napra, oda is beengedett szülőket?

Nem, mert ez egy performansz volt és a játékról szólt az egész. Volt egy tíz méter magas ház, amit a saját kezemmel építettem fel a városban, egy téren és a gyerekek bejöhettek oda hozzám, szétnézhettek, tulajdonképpen azt csináltak, amit akartak. A házban nem volt semmi egyébként, teljesen üres volt, kivéve a egy puha, meleg szőnyeget, az ágyamat (mivel ott is aludtam két héten keresztül), és két Superman-figurát, amit otthonról hoztam. És volt egy kis konyhám, ahol sütöttem-főztem nekik ezt-azt. A gyerekek órákig bent voltak. Csak mászkáltak, mindent többször is megnéztek, játszottak a Supermanekkel, aztán ettek valamit, mászkáltak tovább, és ezt órákig! Mikor elkezdtem ezt a performanszt, nem tudtam, mi sül majd ki belőle. A vége az lett, hogy én ültem az ágyamon és lenyűgözve néztem, hogy ezek a gyerekek órákig képesek eljátszani egyetlen egy dologgal: a Supermanemmel. Szóval arról a bizonyos egyszerűségről, ami nekem az ideálom, nagyon sokat tanultam tőlük a házban. Sokszor még csak meg sem szólaltak, persze köszöntek, de nem akartak kérdezni semmit, tudomásul vették, hogy én vagyok a ház lakója és leültek hozzám játszani.

Milyen a gyerekszínház Belgiumban?

Nagyon sokféle gyerekszínház van Belgiumban, én főleg a flamand területet ismerem. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem igazán szeretem őket, nem járunk a gyerekkel színházba túl gyakran. A gyerekszínházat csinálók valamiért mindig azt gondolják, hogy le kell ereszkedniük munka közben. És ennél nagyobb hibát el sem követhetnének, mert a gyerekek menekülnek a mesterkéltség és a megjátszott butaság elől.

Nem is látott olyan előadást, ami nem ereszkedett volna le a gyerekekhez?

De, rengeteg olyat láttam... Ja, ami nem ereszkedett le? Bocsánat, félreértettem. Hmm... (legalább egy teljes percig némán gondolkodik) Most nagyképűnek fogok tűnni, de egy saját darab jutott eszembe (nevet). Ovodius-t átdolgoztuk egyszer és bemutattuk gyerekeknek. A történetek közül meghagytuk mindet, csak a nyelvet modernizáltuk egy kicsit.Hát voltak benne durva részek, az én kedvencem az volt, ami egy olyan férfiról szólt, akinek két felesége volt, egyik az egyik házban lakott, a másik a másikban és a férfi minden nap másik házba ment aludni. Ez csak egy részlet, amire emlékszem... de tele volt hasonló alapdolgokkal, amikről azt gondoljuk, hogy túl durvák ahhoz, hogy a gyerekek tudjanak róla. És nagyon sok felnőtt volt, aki előadás közben megfogta a gyerekét és kimentek a teremből. Én pontosan ezt akartam elérni, hogy háborodjanak fel, aztán pedig gondolkodjanak el azon, mennyire képmutatóak. Aztán hazafelé az utcán észreveszik majd, mik vannak a plakátokon, vagy otthon észreveszik majd, mi megy a tévében, amit a gyerek meredten bámul vacsora közben. Nem akarok sopánkodni a meztelenkedő reklámok és a véres műsorok miatt, csak azt akarom mondani, hogy nem lehet elkerülni azt, hogy a gyerekek halljanak dolgokról és lássanak dolgokat. Semmi sincs elrejtve már előlük. Tehát nem értem, miért kellene éppen Ovidiust betiltanunk, mikor annyi mindenre ad választ, olyan sokféle élethelyzetet dolgoz fel és a kultúránknak fontos alkotórészük ezek a történetek. Persze élveztem a konfliktust, mert ezt akartam elérni. A gyerekek pedig élvezték a történeteket és biztos vagyok benne, hogy értették is őket. Mikor gyerekekről van szó, igyekszek mindig a lehető legegyszerűbb, a legnyersebb lenni. Mert ez áll közel a gyerekek világához, az alapvető dolgok, a maguk faragatlanságában.

A Nine Finger című előadást is felvállalta gyerekközönség előtt?

Nem, ez az előadás túl durva és túl nyers. És angolul van a szöveg, mivel nemzetközi ko-produkcióban készült az előadás, a japán Fumiyo Ikedával készítettük, akivel a közös nyelvünk az angol. Belgiumban emiatt sem mutathatjuk be gyerekeknek, mert egyszerűen nem értenék a szöveget. Ez volt egyébként a legeslegkeményebb munka, amit valaha csináltam. Ez egy mozgásszínház produkció, ami Uzodinma Iweala szövege alapján készült. Egy nagyon egyszerű, nagyon lényegre törő szövegrúl van szó, amit egy kicsit mégis átírtunk. Így kezdődik: „Viszket a hátam, aztán egyszer csak a fejem elkezd csengeni, pont itt a két fülem között. Szeretnék tüsszenteni, de nem tudok, aztán jön egy magas fickó és azt mondja, tegyem meg ezt vagy azt. Mondom, hogy nem szeretném, félek...” Szóval ehhez hasonló az összes szöveg, amit végig-végig beszélek, de közben mozgok is, valahogy így (elkezd vonaglani és rángatózni, a saját fejét üti és felakad a szeme). És ezt körülbelül másfél óráig. És mikor ennek vége, én mindig úgy érzem, hogy meghalok. Mindig el kell menni olyan messzire, amennyire csak lehet és ez... pfff... nem is tudom. Még felnőtt fejjel is nehéz ezt megérteni.

Ha flamand nyelven lenne a darab, bemutatná gyerekeknek is?

Hm... Azt hiszem, igen.