• Nagy Boldizsár

Nicki Minaj, a kyriarchátus áldozata


Mintha mindenki jobban tudná, hogyan kellene viselkednie Nicki Minajnak: Miley Cyrus szerint nyugodtabban, Taylor Swift szerint hálásabban, egy brit újságíró szerint pedig sokkal kedvesebben. Mariah Carey retteg tőle, a közvetlen kollégái dühterápiára küldenék, de valójában senki nem figyel oda arra, mi az, amit olyan hangosan és ingerülten közölni akar a világgal.


Ne szóljál be!

Ismered azt az érzést, amikor majd' felrobbansz a dühtől, mert felmérgelt valami igazságtalanság – és amikor hangot adsz az érzéseidnek, az a környezet reakciója, hogy le akarnak nyugtatni? Na most képzeld el azt, hogy minden egyes nap, minden élethelyzetben ez az általános reakció: hogy sosem lehetsz berágva és mindig türelmesnek kell lenned, mert rád sütötték a „dühös csaj”-stigmát! Nem tudjuk, te hogy vagy vele, de ettől mi még idegesebbek lennénk: hogy ne lennénk azok, amikor nyilvánvaló, hogy azért akadnak fenn a beszédünk stílusán, mert kényelmetlenül érzik magukat a mondanivalónk miatt?


„A rasszizmus él és virul Amerikában” – tweetelte nemrég Nicki Minaj, majd amikor nyilvánosságra kerültek az MTV VMA idei jelöltjei a Legjobb Videó kategóriában, folytatta: arról írt, hogy bár a színesbőrű nők láthatóan nagy hatással vannak a popkultúrára, alig jár nekik ezért elismerés. Taylor Swift (aki viszont idén jelölve lett a díjra) személyes sértésnek vette Nicki tweetjét, és ennek hangot is adott Twitteren: azzal védekezett, hogy ő nem tett semmi rosszat, szereti és támogatja Nickit (majd finoman hozzátette azt is, hogy nem tartja szép dolognak, hogy Nicki egymásnak ugrasztja a nőket). Sőt, aztán még több butaságot írt: “ha én nyerek, szívesen felhívlak a színpadra, Nicki”! (Figyeled? Nemcsak hogy lekezelően beszél a szerinte támogatásra szoruló Nicki Minaj-zsal, hanem el is tereli a témát: most már nem arról szól a beszélgetés, hogy mennyire becsülik meg a színesbőrű nőket a zeneiparban, hanem arról, milyen nagylelkű és jó modorú ez a szőke lány – ez bizony nem szép húzás, Taylor!)

Taylor Swift egyszer azt nyilatkozta, hogy a feminizmus számára azt jelenti, hogy a nőknek össze kell fogniuk (azt nem fejtette ki, ki ellen és milyen célból...)

És akkor jött még a képbe Miley Cyrus, az idei MTV VMA műsorvezetője, aki a New York Timesnak adott interjújában így beszélt Nicki tweetjéről: „Nagyon Nicki Minaj-osan nyilatkozott, és ha az ember Nicki Minajt, akkor tudja, hogy ez mit jelent: azt, hogy nem túl kedves. Nem túl udvarias. Lehet az emberekkel nyitottan és szeretettel is beszélni.” Majd később azt mondta: „Ha nyitott szívvel és szeretettel közelednek hozzám, akkor én tisztelettel odafigyelek arra, mit mond a másik. De ha dühvel közeledik a másik, akkor nincs bennem tisztelet és nem figyelek oda.” Bár Miley-t nagyra tartjuk és általában csípjük, amit csinál, azt kell mondanunk, hogy ez a nyilatkozata iszonyú rossz lépés volt: a hippi béke és a szeretet jegyében elutasítani egy olyan illetőt, aki épp arról beszél, mennyire marginalizálva érzi magát, a lehető legrosszabb reakció – szóval egyáltalán nem lehet azon csodálkozni, hogy Nicki az MTV VMA élő adásában ingerülten beszólt Miley-nak.

Miley testbeszéde eléggé árulkodó.

De miért piszkálja mindenki Nickit, és miért nem arra figyelnek, amit mond? Miért nem tud együttérezni vele Taylor, aki többször elmesélte már a világnak, milyen kemény kamaszkora volt, amiért kiközösítették és folyamatosan piszkálták? És ugyanez a kérdés merül fel Miley-val kapcsolatban is, akinek szintén nem volt könnyű felvállalni, hogy biszexuális és genderfluid – arról nem is beszélve, hogy Miley egy olyan alapítvány elindítója, ami az elnyomott, bántalmazott és hajléktalan fiatalokon kíván segíteni. Hol megy félre a kommunikáció és miért nem fognak össze azok, akik nem a fősodorhoz tartoznak?


Vérre menő piramisjáték

Bárhol is helyezkedj el a fel- és alárendelt viszonyok láthatatlan piramisában, ami a társadalmunk változó vázát alkotja, biztosan te is találkoztál már ezzel a lekezelő beszédmóddal, amikor el akarnak hallgattatni és nem szeretnék, hogy a rendszer miatt panaszkodj, amelyben ők, a beszélők, örülnek, hogy feletted helyezkedhetnek el. Ha nő vagy, akkor valószínűleg a férfiaktól kapod meg ezt a kioktató stílust, ha beosztott vagy, akkor a főnöködtől, ha szegény vagy, akkor a gazdagoktól, ha telt vagy, akkor a vékonyaktól, ha leszbikus vagy biszexuális vagy, akkor a heteróktól, ha roma vagy színesbőrű vagy, akkor a fehérektől.

Elisabeth Schussler Fiorenza

Elisabeth Schussler Fiorenza román származású feminista teológus alkotta meg azt a fogalmat, amelynek segítségével könnyebben érthetjük ezeknek az elnyomó viselkedéseknek a természetét: ő kyriarchátusnak nevezte a társadalmi rendszerünket, amely a hatalom, elnyomás és uralom változó körein alapul. Tulajdonképpen a patriarchátus fogalom kiterjesztéséről van szó: idetartozik minden olyan reláció, amikor az egyik fél hatalmi igénnyel lép fel a másik féllel szemben azért, mert egy többségi, ezért felsőbbrendűnek tartott csoportba tartozik. Azért érdekes foglalkozni ezzel, mert nem a fehér, gazdag, heteroszexuálus, keresztény férfi az egyetlen mumus, akit hibáztatni lehet az igazságtalanságokért és azért, hogy sokan elnyomottnak érezzük magunkat: a piramis alsóbb szintjein is folynak kisebb-nagyobb hatalmi harcok. Lehet, hogy az egyik élethelyzetben te vagy „alul” (mondjuk azért, mert nő vagy), de máskor te érzed magad fölényben, kiváltságos helyzetben (mondjuk akkor, ha egy kerekesszékes fiúval beszélsz). Felsőbbrendűnek érezheti magát egy karcsú, magas színesbőrű lány egy duci, fehér nőhöz képest, a fehér bőrű beosztott a roma főnökével szemben, vagy a heteroszexuális, középosztálybeli férfi a felsőosztályba tartozó leszbikus nővel szemben. Annak érdekében, hogy mindenki teljes értékű embernek érezze magát, a kyriarchátus ellen harcolók szerint a rendszernek minden olyan aspektusát le kell bontani, ami bármilyen állapotot privilegizál bármelyik másikkal szemben.

Taylor Swift és Miley Cyrus tutira nem vették észre, hogy ennek az elnyomó mechanizmusnak lettek aktív részesei, és a Nicki Minajhoz hasonlóan érzékeny embereket éppen ez dühíti annyira: a mindennapjainkat áthatják ezek a nehezen megfoghatató, nem szándékos, de mégis fájdalmat okozó, elnyomó, lekezelő interakciók. Nemcsak szavakról van szó, hanem tekintetekről, összenézésekről, kuncogásokról, a testbeszédről, az elhúzódásoktól vagy az olyan gesztusokról, amikor más kultúrából kisajátítunk olyan elemeket, amelyek nekünk tetszenek: anélkül, hogy tisztelnénk annak az eredeti, más számára fontos, szimbolikus jelentést és azt divatkiegészítőként használjuk (gondolunk itt az afrofonásra, vagy arra, amikor burka-stílusú ruhában vagy az indiánok tollas fejdíszére hajazó cuccban megyünk bulizni).


Megmondom, mit csinálj!

Amikor egy szőke, kék szemű, több szempontból is kiváltságosnak számító fehér lány (Taylor Swift) kioktató stílusban megmondja, hogy hogyan kellene kifejeznie magát egy Trinidas és Tobagóból származó, Bronxban felnőtt afro-amerikai nőnek, akinek a családjára rágyújtották a házat, és aki egy olyan csoportból jön, akiknek a tagjait több száz éve megalázzák, rabszolgaságban tartják, megerőszakolják és minden lehetséges módon elnyomják, elhallgattatják a fehérek, akkor a kyriarcha elnyomás tipikus esetéről beszélünk. Amikor a Daily Mail fehér középosztálybeli férfi újságírója azt írja, hogy Nickinek meg kellene tanulnia, mi a jó modor, be kellene illeszkednie és ki kellene szolgálnia a főként fehér férfiak által diktált showbiznisz tagjait, akkor ugyanerről az elnyomásról beszélünk. És akkor is, amikor Miley Cyrus, aki idén az MTV képviselője volt, azt mondja, hogy meg sem hallgatja Nickit, ha ő nem a számára megfelelő hangon beszél.

Maisha Z. Johnson író-költő-aktivista összeszedte, mi a probléma az ilyen lekezelő stílussal és miért számít ez olyan károsnak (mert mégiscsak feltételezzük, hogy Miley nem gonoszságból nyilatkozott úgy ahogy). Johnson szerint az első zsigeri reakció, amikor egy „alattunk” lévő (azaz odaképzelt) felemeli a hangját és igazságszolgáltatást, vagy legalábbis magyarázatot kér, az az, hogy sértve érezzük magunkat (lásd Taylor Swiftet): féltjük a pozíciónkat és el akarjuk hallgattatni a másikat. Azzal vádoljuk az alattunk elégedetlenkedőt, hogy túlreagálja a helyzetet, ami az egyik legaljasabb húzás, mert azt akarjuk vele elérni, hogy a másik ne vegye komolyan az érzéseit és hallgasson el.

Maisha Z. Johnson

„Amikor az ember megalázva, elnyomva és csalódottan érzi magát, miért kellene cukin, finoman, édesen viselkednie? – teszi fel a kérdést Johnson. – Milyen manipulatív alku az, amikor azt mondják: csak akkor figyelünk oda rád, ha nem mutatod ki, mit érzel? Ha azt mondják: csak akkor beszélünk veled, ha nem szembesítesz bennünket azzal, mennyire méltatlanul bánunk veled nap mint nap?” A szavai igazak minden olyan helyzetre, amikor magas lóról beszélünk bizonyos emberekkel vagy csoportokkal kapcsolatban, és pöffeszkedve megállapítjuk, hogyan kellene viselkedniük, élniük. „Azt gondolod, tudod, min megyünk át, mi fekete nők? Talán olvastál róla, tanultad az egyetemen? Tudod azt is, hogyan kellene hatékonyan kommunikálnunk, hogy ne tűnjünk sztereotíp, dühös fekete nőknek? Hát nem érted, miért vagyunk dühösek és keserűek? Megmondom, miért: mert most, ebben a beszélgetésben is el vagyok nyomva. Mert most is alulról kiabálok, a színpad széléről. Ez a következménye annak, ami történt velem, és tudom, lehetnék veled kedvesebb, de nem vagyok tökéletes. És az egyenjogúságért folytatott harcomban nem az lesz az első számú szempont, hogy a fehérek kényelemben érezzék magukat.”

Az írónő szavai lehet, hogy nem beszélnek Nicki Minaj helyett, de talán valami hasonló járhat az ő fejében is – vagy ha az övében nem is, sok más marginalizált emberében biztosan. Azért végezetül nézzük meg, igaza volt-e Nickinek abban, hogy a színesbőrű nők nem kapják meg azt az elismerést, amit érdemelnének: Kelsey McKinney riporter utánanézett, hogy az elmúlt évtizedekben hány jelölést és díjat kaptak férfiak és nők, fehérek és színesbőrűek. Az eredmény megdöbbentő: az MTV VMA-n, a Grammy-n, és az AMA-díjátadón a fehér bőrűek és azon belül is a férfiak dominálnak a hatvanas évektől kezdve (AMÁ-t például soha nem kapott még színesbőrű nő) – miközben az eladási és a népszerűségi toplisták alapján díjakat osztó Billboard győzteseinek 47%-a színesbőrű és 43%-a nő. Érdekes, nem? Úgy tűnik, hogy ugyanannyi fekete előadót hallgatunk, mint fehéret, de díjazni mégsem szeretjük őket. Talán erről kellett volna inkább beszélnie azoknak, akik reagáltak Nicki tweetjére – az okokat és a megoldási lehetőségeket megtárgyalni, és nem elhallgattatni. Reméljük, hogy Nicki nem fogja be és tovább küzd: és teljesen mindegy, hogy mézesmázosan teszi-e vagy ingerülten. Csak hegyezze mindenki a fülét!