• Nagy Boldizsár

Ne legyél a karantén Taylor Swiftje



„Miért tesz úgy Taylor Swift, mintha a pandémia valami teljesítmény-olimpia lenne? Léci, Taylor, légy könyörületesebb, én 4 mondatot írtam tavaly március óta” – panaszkodott nemrég valaki Twitteren. És nincs egyedül a véleményével: miközben a folklore és az evermore című albumok sorra kapják a szakmai dicséreteket, a sikerük megerősíti azt a népszerű elgondolást is, hogy a karantén egy remek lehetőség arra, hogy még többet dolgozzunk, mint korábban valaha.


Taylor éveken át az alábbi kiszámítható módszert követte: két évente, általában augusztus végén kijött egy új dala, majd az azt követő ősszel egy album, amivel 18 hónapos turnéra indult. Amint véget ért a turné, már vonult is a stúdióba, hogy felvegyen egy új korongot és az egész kezdődött elölről. 2019-ben azonban, a Lover megjelenése után a 2020-as koncerteket le kellett mondania: Taylor terveinek keresztbe tett a pandémia, de ő kapva kapott a lehetőségen és pár hónap alatt leforgása összedobott két olyan lemezt, amitől az egész világ dobott egy hátast (azaz kettőt). Tegyük hozzá gyorsan: ez a teljesítmény extrém és semmivel sem értékesebb, mintha egy éven át a plafont nézte volna a kanapén elnyúlva. Hogy miért? Mert a karantén nem normális állapot és alkattól függően másképpen reagálunk rá.


Ez nem egy házibuli

Ne szépítsük: a COVID-19 olyan helyzetbe hozott bennünket, amilyet a történelem során még sosem látott az emberiség. A pandémia következtében eddig világszerte 2 millió ember halt meg (Magyarországon közel 12 ezer), több millió ember vesztette el az állását és szegényedett el, és még többen kerültek utcára kilakoltatás következtében. Akik azt állítják, hogy a karantén egy ajándék, egy új lehetőségekkel teli, hosszú házibuli, amit kreatívan felhasználhatunk, egyszerűen tagadják a valóságot. A koronavírus legfőbb jellemzője nem a növekedés, hanem a veszteség, pont: és miközben az életünk, az egészségünk meg a bevételeink miatt aggódunk, a szociális életünk is abnormálissá vált. Ezt a speciális stresszhelyzetet kezelhetjük úgy is, hogy a munkába temetkezünk és a társadalom ilyenkor gratulál; de van, aki úgy tudja átvészelni ezt az időszakot, ha a nap nagy részét az ágyban tölti – márpedig ez a megküzdési stratégia morális értelemben ugyanolyan értékes. Oké, ezt már egyszer megállapítottuk: de miért csodáljuk mégis annyira azt, aki erőn felül melózik?


A munka hőse vs. a munka áldozata

Bryan Robinson, amerikai pszichoterapeuta az Íróasztalhoz láncolva című könyvében kerek perec kijelenti, hogy napjaink kokainja a túldolgozás. A túlzásba vitt munka során adrenalint termel a szervezet, és erre a hormonorgazmusra bizony könnyen rá lehet csúszni: ráadásul ezt a típusú függőséget szabályosan támogatja a társadalom (bár nem is feltétlenül anyagilag). Még ha egy sokadik baráti vacsorát is mondod le azzal a kifogással, hogy hajnalig dolgoznod kell egy jelentésen, a többiek nyíltan csodálnak az erkölcsi fölényed miatt (a munka hőse!). Egy 2019-es felmérés szerint az átlagos magyar munkavállaló heti 40 órát dolgozik, ami meghaladja a világátlagot (ez a mennyiség azonban sok munkamániás számára vicc, mivel gyakorlatilag éjjel-nappal, hétfőtől vasárnapig a melóval foglalkoznak). Érdekes egyébként, hogy a szakemberek szerint főleg azok hajlamosak a túldolgozásra, akik bántalmazó kapcsolatban éltek, akiket gyerekkorukban abuzáltak, vagy egyéb ok miatt poszttraumás stressz szindrómában szenvednek. A túldolgozás egy menekülési eszköz: és míg néhány embernek segít, semmivel sem jobb eszköz, mint más menekülési eszköz, például az, hogy kevesebb munkát vállalsz, nem fogadod el a szűk határidőket vagy visszamondasz egy megbízást, mert időközben elveszítetted az érdeklődésedet. Mentálisan mindannyiunkat megvisel a koronavírus miatt kialakult helyzet: és ha te nem alapítasz ezekben a hónapokban világrengető start-up vállalkozást, nem küldöd el az HBO-nak a következő Trónok harca általad írt forgatókönyvét, de még csak egy nyomorult sütireceptet sem sajátítasz el: az teljesen elfogadható.

Bárki utánam csinálhatja – ja, nem

Vedd figyelembe azt is, hogy Taylor kivételezett helyzetben van: nem egy Békés megyei kisvárosból küldözgette a dalait a Bon Ivernek vagy a HAIM csajbanda tagjainak, hanem a galaxis egyik legbefolyásosabb sztárja, aki bárkivel együtt dolgozhat. Olyan szakmája van, ahol a legfontosabb szempont a siker, amivel rengeteg pénzt keres és aminek eredményét gyakorlatilag mindenki látja – ezekkel a feltételekkel azért nehéz versenybe szállni. A showbiznisz buborékján kívül létező világban, jelen körülmények közt az is nagy teljesítmény, ha valaki nem veszíti el az állását, nemhogy olyan munkát találjon, ahol szabadon ki tudja fejezni az érzelmeit egy ukelelével a kezében. Az, aki ezt megteheti, borzasztóan kiváltságos helyzetben van: akinek van arra ideje és lehetősége, hogy a stressz és trauma hatását művészetté fordítsa, plusz kiváltságokkal rendelkezik. Ezzel nem azt mondjuk, hogy Taylor Swiftet nem érintheti ugyanúgy a COVID-19, de egészen más körülmények közt kell megbirkóznia a hatásokkal, mint neked és nekünk. De hogy ne csak a privilégiumok rossz oldaláról essen szó: azt be kell látnunk, hogy Taylor két új albumával sokkal könnyebb lehet átvészelni a karantént. Nem csak azért, mert ez a lecsupaszított, akusztikus hangzás olyan megnyugtató, hanem mert Taylor olyan témákat dolgoz fel, amelyekkel tényleg érdemes foglalkozni ebben a stresszes időszakban.


Zeneterápia karanténra

Taylor mindig is imádott történeteket mesélni, de általában magáról: a pasijairól, a szakításairól, a sztárságról vagy arról, milyen érzés, amikor Kanye West egy díjátadó kellős közepén felrohan a színpadra és megjegyzi, hogy Taylor helyett Beyoncénak kellett volna nyernie. A folklore és az evermore albumokban azonban nem ő a téma: most, hogy visszavonult az otthonába, valahogy háttérbe vonta az egóját és olyan emberekről énekel, akik fontosak számára, legyenek azok a nagyszülők, a barátok vagy olyan emberek, akikkel sosem találkozott. Korábban nem foglalkozott társadalmi témákkal sem, de most szóba kerül a háború, az erőszak és az egészségügyben dolgozók helyzete is. Gyakran valóban az segít legjobban egy szorongással teli időszakban, ha a fókuszt másra irányítjuk és erőt merítünk a történeteikből.

Ahogy az is jót tesz, ha nem erőltetjük a jókedvet. A happiness és az evermore című dalokban Taylor a bezártsággal járó nehéz, szürke, szomorú napokról énekel – egy interjúban pedig elárulta, hogy a karantén alatt gyakran annyira a múltba menekült, hogy kizárólag a Dawson és a haverok meg A hivatal régi részeit nézte. A nosztalgiázás még akkor is feltölthet, ha nem a legvidámabb pillanatainkra emlékszünk vissza, hanem a gyógyulófélben lévő sebeinkkel foglalkozunk: Tim Dalgleish, a University of Cambridge klinikai pszichológusa depressziós emberekkel végzett kísérletet és kimutatta, hogy a keserédes emlékek felidézésre is javítja a jelenlegi hangulatunkat és mentális egészségünket. Egy kis inspiráció: a marjorie című dalt Taylor a nagymamájának írta, akit néhány éve vesztett el, az epiphany pedig a nagypapájáról szól, aki részt vett a guadalcanali hadjáratban.


Közhelyes a gondolat, de a bizonytalan időkben, amikor nem látjuk a kiutat, gyakran mások empátiája az egyetlen kapaszkodó. „Fogalmam sincs, mi jön – írta Taylor nemrég az egyik Insta-posztjában. – Sok mindent nem értek azzal kapcsolatban, ami most történik, így arra koncentrálok, amit biztosan tudok, és ami segít abban, hogy érezzem: egymáshoz tartozunk.” Ha rekordot nem is fogunk dönteni ezekben a furcsa időkben a munkateljesítményünkkel, kettőt megfogadhatunk: újranézzük a Dawson és a haverokat és nem készítjük ki magunkat jobban, mint amennyire ez a járvány kikészít bennünket.


A cikk a 2021. áprilisi Joy magazinban jelent meg.

0 comments

Recent Posts

See All