Nanny McPhee: a világ legkegyetlenebb gyerekkönyve?

Végre gondolt valaki a mogorva, poszttraumás stresszben szenvedő, a gyerekektől hányingert kapó felnőttekre is és megjelentette nekik magyarul a teljes Nanny McPhee-sorozatot! Sőt, a könyvet ajánljuk azoknak is, akik kéjes élvezettel nézték végig a Salo – Szodoma 120 napját, illetve akiknek passziójuk állatokat, gyerekeket, öregeket vagy nyomorékokat szívatni. De most itt elsősorban mégis a gyerekek kínzásáról lesz szó. És hogy még perverzebb legyen a kép: mindez történik a Móra Kiadó új gyerekkönyv-sorozata apropóján.

Christianna Brand (aki egyébként olyan horrorválogatásokban is megjelentetett remekműveket, mint Az ördög csókja vagy A sötétség birodalma) 1964-ben kezdte el írni a varázsdada-történeteket (tehát nem a középkorban). A cselekmények középpontjában a Brown család és megszámlálhatatlan gyerekük áll (annyian voltak, hogy "a szüleik is kénytelenek voltak csoportokra osztani őket - voltak Nagyok és Közepesek és Kicsikék és Legkisebbek. Aztán ott volt a Kisbaba meg az Egészen Kicsi Baba, és hozzájuk jött még a Legkisebb Baba, de a két utóbbi nem tudott még se járni, se beszélni, úgyhogy elég unalmasak voltak"). A gyerekekről a három kötet során sem tudunk meg egyebet (az írói stratégia része, hogy egynemű masszát csináljon belőlük), csak annyit, hogy a második részben még többen lesznek, mert a szülők örökbe fogadnak néhány árvát is. A gyerekek mindig ugyanazt gondolják, egyszerre mondják ugyanazt, sőt, ugyanazt is álmodják (igen, ez egy kicsit nyomasztóvá teszi a hangulatot). Ráadásul ezek a gyerekek mind egyformán rosszak is (tehát nem szeretnek korán kelni, ünneplőben lenni, komolyzenét hallgatni, egyenes háttal zabkását enni és hasonlók). De hamarosan megjelenik a rémségesen randa Matilda McPhee, a varázsdadus és jól megleckézteti őket. Matilda (aki a narrátor szerint az egyetlen ember a világon, akinek sikeresek a nevelési módszerei) rendelkezik egy göcsörtös bottal, amit hogyha a földnek koppint, akkor azt képes tenni a gyerekekkel, amit akar: ha úgy kívánja, arra kényszeríti őket, hogy tintatartóból lekvárt nyalogassanak, addig tömjék magukat zabkásával, tojással és vajaskenyérrel, míg ki nem gúvad a szemük, máskor hátravágódnak a székükkel és szálkák nyomódnak a fenekükbe, míg meg nem ígérik, hogy egyenesen ülnek az asztalnál, éjszaka pedig, ha valaki alvás helyett ki meri nyitni a száját, rögtön ott terem Matilda dadus és egy nagy kanál orvosságot nyom le a torkán.

Matilda változó hangulata szerint vagy katonásan ordibál vagy vigyorogva nézi a kegyelemért könyörgő szerencsétleneket. Akkor is mosolyog, mikor a konyhai személyzet (akik szintén akaratukon kívül cselekszenek, mivel Matilda dadus bárkit képes irányítani) sodrófával, serpenyővel, vasalóval, hajsütő vassal és tálalóvillákkal kergeti a gyerekeket (mert a gyerekek már megint nem csukták be maguk után az ajtót) egészen az iszapos kacsaúsztatóig, ahova becsúsznak a kis nyamvadtak és a felnőttek partvissal nyomkodják le a fejüket a sárba.

Az első könyvben összesen hét leckét kapnak a Brown-gyerekek és minden lecke után egyre szebbnek látják Matilda dadust. A végére annyira megszeretik, hogy keservesen sírnak, mikor elmegy. De hát a szabály, az szabály: „amikor nem kedvelnek, de szükségük van rám, akkor maradnom kell. Amikor már nincs rám szükségük, de kedvelnek: akkor távoznom kell." Mielőtt elmenne, kiesik a sírkőhöz hasonló szemfoga és játékosláda lesz belőle. Csuda nagy az öröm.

Az egyetlen gond, hogy a gyerekek semmit nem tanultak Matildától, csak félni. Minden könyv a gyerekek bűnbánattal és szorongással teli lázálmának aprólékos leírásával végződik, amiben napokig étlen-szomjan, megállás nélkül szaladniuk kell és amiben morbid képzettársítások során újra átélik a velük történteket. A gyerekek ilyenkor imádkoznak és másnap „szívből és őszintén" elhatározzák, hogy mostantól jók lesznek. És hogy mit jelent jónak lenni? A narrátornak többféle véleménye is van erről: „pontosan azt tenni, amit mondanak nekik" (1. rész, 89. o.), „megjuhászkodni az átéltek hatására" (76. o.), de olyan is előfordulhat, hogy „ha nem tud róla senki, talán nem is számít az egész" (2.rész, 116. o.). Világos.

De nem is akar itt tanítani senki semmit: mikor a második részben Matilda dadus visszajön, az az első, hogy kimossa a gyerekek agyát, akik így nem emlékszenek már egyik leckére sem. A két folytatás egyébként nem sok mindenben tér el az elsőtől: a szereplők közül továbbra sem ismerünk meg senkit, ugyanazok a formulák ismétlődnek oldalakon át és a gyerekek továbbra is égetnivalóak. Az egyetlen különbség, hogy sokkal több lesz a felnőtt szereplő: Adelaide néni „olyan, mint valami egyszarvú tehén", Evengaline „idomtalan szörnyre emlékeztet", aki „mint holmi hízlalt lila tehén bután bámulta a körülötte kavargó tömeget", Smink tanár úr is persze „dagadt hasú", „a kezei úgy lógnak, mint két keletlen francia bagett", egyébként pedig „roppant unalmas madár" és fingszagú, hülye állat a többi közt a tiszteletes is, a főnővér is és az öreg kórházi beteg is Beöntésalsón és Ágytálfalván. Ahogy a főpincér kopasz fejebúbján szóló üzenet hirdeti a nagyvilágnak: „VÉN HÜLYÉK VAGYTOK VALAMENNYIEN". Nem különbek a Brown-szülők sem, akikről csak annyit tudni, hogy Adelaide néni vagyonára fáj a foguk és hogy minden alkalmat megragadnak, hogy a nénire tukmálják a gyerekeket: a második részben nyaralni mennek kettesben, a harmadikban pedig a Friss, Egészséges Levegő miatt küldik őket hozzá. Idézet az első részből: „Brownné asszony egy pillantást vetett kar nélküli, egylábú, sáros kakaótól öklendező, trágyaszagú gyermekeire és így szólt: – Milyen jól mulattok, drágaságaim! De hol van Matilda dadus?"

A könyveket a felületes kritika szereti Travers Mary Poppins-történeteihez hasonlítani (nálunk Borbás Mária fordította mindkét sorozatot), de ezek a „gyerekkönyvek" inkább a Pinokkió, a Struwwelpeter vagy a középkori ijesztgető babonák hagyományait folytatják. A brit gyerekirodalomtól ugyan nem áll távol az élet sötét, morbid oldalának bemutatása, sőt, a groteszk, ironikus hangnem mára már elmaradhatatlan kelléke minden valamire való gyerekkönyvnek, de a Matilda-történtek betegesek, ráadásul tele vannak a viktoriánus korból itt maradt britticizmussal, xenofóbiával, sőt rasszizmussal. Felfoghatnánk a műveket a gyarmati birodalom társadalmának paródiájaként is, vagy a terrorhatalom működésének allegóriájaként, ebben az esetben viszont semmi keresnivalója a Móra gyerekkönyvei között.

A tavaly bemutatott moziváltozathoz Emma Thompsonnak alaposan át kellett írni a forgatókönyvet, a hangsúlyok máshová estek és a történet kapott néhány sablonos hollywoodi mellékszálat is, de így legalább sikerült egy ízléses családi filmet készíteni (egy szöveghű változat, egyszerre beszélő, kigúvadt szemű gyerekkórussal és hasonló rémségekkel, valószínű nem kapta volna meg a PG-megjelölést). Ez az a ritka eset tehát, amikor a filmet nyugodt szívvel ajánlom, a könyvektől viszont távol tartanék mindenkit!