Na de mitől olyan izgalmas Beatrix Potter tanyája?
Beatrix Potter, Nyúl Péter, Kacsa Jolán és Bikkmakk Mókus megalkotója talányos életművet hagyott maga után. Kétségtelen, hogy ő a világ talán legsikeresebb gyerekkönyv-írója, de az a mai napig érthetetlen, hogy mitől szeretik annyira világszerte a furcsa, hol bugyuta, hol egészen bizarr meséit. Sokakat összezavar a kép: adott egy rakás, pasztellszín ruhát viselő baromfi és egyéb tanyasi haszonállat, akik látszólag úgy élnek, mint a Viktória- és Edward-korabeli angol középosztálybeli családok, aztén néha mintha megfeledkeznének az illemről és felfalják, megkínozzák vagy éppen megcsonkítják egymást, hogy aztán békésen visszatérjenek a teapartijukra. Hol állatként, hol pedig emberként viselkednek, ami megzavarja azokat az elemzőket, akik tanulságokat keresnek. De azok sem értik teljesen a művek erkölcsi logikáját, akik társadalomkritikaként olvassák, mivel a történetekben legtöbbször a nagyok (a szülők, a szomszédok, az uralkodók) győzedelmeskednek és a kisebbeket folyvást rendre utasítják, ha nem tudnak viselkedni. A menekülés és a lázadás mindig meddő próbálkozás marad, a tanyabirodalom nyugalmát Potternél nem zavarhatják meg az okvetlenkedők. Mint látni fogjuk, a legtöbb fejtörést az okozta az elemzőknek, hogy Potter történeteiben nem tudni, kinek kell igazat adni. Ezért egyes kritikusok konzervatívnak, mások ironikusnak, szenvtelennek, továbbiak pedig egyszerűen önéletrajzi ihletettségűnek tartják a műveit.
Néhányan a kor áldozatának tartják Pottert, aki nem tudott szabadulni szülei és a tágabb társadalom maradi és kegyetlen szellemiségétől, és nem látnak többet a művekben, mint üres példázatokat, elavult és begyepesedett tanmeséket, amiknek morális üzenete inkább káros, mint építő.
Mások viszont kiérezni vélik a sorok közé fűzött halvány élcet és Jane Austenhez hasonlítják szofisztikált, kifinomult iróniáját és értékelik elegáns fricskáit. J. K. Rowling egyik kedvenc szerzőjének nevezte Beatrix Pottert (Harryt is ő utána nevezte el) és fel is használt elemeket az írónő műveiből: A titkok kamrájában például van egy olyan jelenet, amelyik a Tomi cica kalandjai sokat vitatott jelenetére utal. Potter cicás meséjében Tomi cica édesanyja éppen egy elegáns teapartit ad a szalonban, mikor megérkeznek gyermekei a játszásból egy szál semmiben (azt mondják, egy kacsa elszedte a ruhájukat). Az anya, Tabitha Twitchit (neve magyarul kb. annyit tesz: Ütvág Tabitha, de Szabó T. Anna óvatosan Pöttyös néninek keresztelte fordításkor) felzavarja a gyerekeket az emeletre, lekever nekik egy-egy pofont, amiért szégyenbe hozták, majd rájuk zárja az ajtót, a vendégeknek pedig azt mondja, kanyarót kaptak a kicsik, azért nem tudnak lejönni. A gyerekek azonban a fenyítés után sem tudnak nyugton maradni, és hancúrozásuk lehallatszik a szalonba is, amivel megzavarják a teaparti fennköltségét és nyugalmát. Nagyon hasonló dramaturgia játszódik le a Dursley-családban is, mikor Mr. és Mrs. Mallter jön hozzájuk vendégségbe A (fogadott) gyerekük miatt szégyenkező Vernon bácsi és Petunia néni felküldik Harry-t az emeleti szobába, ahol csendben kell maradnia, mintha nem is létezne. A dolog természetesen itt sem működik és a vendégfogadás is kudarcos véget ér, mikor a pudingostál a konyha kövére kerül és megjelenik egy postabagoly is. A különbség az, hogy Rowling-nál egyértelmű, hogy kivel kell egyet értenünk és ki a nevetséges. Kérdés, hogy Rowling ezzel az utalással kiemelni akarta-e Beatrix Potter iróniáját vagy inkább rehabilitálni akart egy mulatságos, de elrontott üzenetű történetet.
Az erkölcsi vitát Linda Lear életrajzi műve, a Beatrix Potter: A Life in Nature kívánta lezárni: Lear a művében tagadja, hogy Potter meséi állatbőrbe bújtatott emberekről szólnának. A Nyúl Péterre és társaira aggatott ruhák a szerző szerint nem jelölnek semmilyen dress code-ot vagy társadalmi szerepet és ezen véleményét egy levélrészlettel is alátámasztja, amit Beatric Potter 1909 nyarán írt. A levélben az írónő arról a macskáról ír, akiről Ginger-t mintázta a Ginger and Pickles című történetből. Íme: “Olyan csodálatos színe van, hogy nem szabadna ruhák mögé rejteni ezt a bundát a mesekönyvekben. Az a baj, hogy ha vicces állatokról van szó, elvárják, hogy felöltőben és nadrágtartóban legyenek… Sajnálatos tény, hogy az állatok, a maguk csinos szőrmekabátkájukban nem olyan kelendőek, mint beöltöztetve.” Lear kiemeli, hogy Potter kis korától kezdve elsősorban mindig is a természettudós szemével látta a világot: fennmaradt gyerekkori rajzai is arról tanúskodtak, hogy már akkor is lenyűgözték őt a természet egyszerű részletei. Szakszerűen értett a boncoláshoz és a taxidermiához, úttörő felfedéseket tett a mikológia (gombatan) területén és ha tehette, minden szabadidejét a Természettudományi Múzeum rovarosztályán töltötte. Miután anyagilag függetlenedni tudott szüleitől, Potter hatalmas földeket vásárolt gyerekkora kedvenc kirándulóhelyén, a Lake District-en, ahol földműveléssel és környezetvédelemmel foglalkozott – emeli ki Lear. A hidegfejű preparátor és a krumpliföldet túró parasztasszony attitűdje jelenik meg ilyenmód a Potter-történetekben is: a fanyar és szenvtelen, néha igazságtalan, néha szerencsés véget érő mesék azért olyanok, amilyenek, mert a természet rendje ezt követeli. Itt nincs helye az emberi erkölcsöknek, itt a baromfiudvar törvénye él. Vagy ahogy Graham Greene megfogalmazta: Potter “éles eszű és földhözragadt (unromantical) megfigyelő volt, aki soha nem áldozta fel a pontos igazságot egy jól hangzó gesztus kedvéért”.
Az állatok ruhába öltöztetése Lear szerint egy szükséges engedmény volt, leereszkedés a szentimentális közízlés szintjére – a nagyobb siker érdekében. Potter ugyanis ravasz üzletasszony volt: Lear szerint egyenesen ő volt az első olyan gyerekkönyv-író, aki meglátta az irodalomban rejlő piacot – bár szerintem felszaladna a szemöldöke, ha látná, mi mindent árulnak ma az ő nevével (bizony, nem csak habfürdőt, ehető tolltartót és bio ketchupöt, hanem nyuszimintás pelenkát is). És minden valószínűség szerint annak sem igazán örülne, hogy évente 80.000-en tapossák egykori lakóhelyét a Top Hill farmon, hogy visszatérjenek Nyúl Péter és barátai kényelmes, nosztalgikus világába, ami egyébként természetvédelmi terület része.
De visszatérve Linda Lear gondolatmenetéhez: bár Potter karakterei muszájból ruhát viselnek, mondja, mégis igyekeznek minden adandó alkalommal megszabadulni tőlük – és nem csak azoktól, hanem a civilizációt jelentő otthonuktól, a tanyától, a szülőktől és a békés napi rutintól is. Számos példa akad erre: Tomi cica és testvérei ruha nélkül mennek haza a nap végén, Nyúl Péter szökés közben elhagyja a kabátkáját, Kacsa Jolán függetlenedni akar az őt kizsigerlő gazdától, satöbbi. Csakhogy Lear megközelítése is ellentmondásokat rejt magában, mint az összes többi olvasási mód, ami általánosítani szeretné Potter műveit: Lear figyelmen kívül hagyja, hogy Potter állathősei közül nem mind elégedetlen a ruháival vagy a ráerőszakolt szokásrendszerekkel. Miután megszöknek, sokan ugyanúgy hordják a főkötőiket és pantallóikat, ugyanolyan illedelmesen és józanul viselkednek – mások pedig, mint például Bikkmakk Mókus engedelmes rokonai, egyáltalán nem is viselnek ruhát, még akkor sem, mikor a sziget uralkodójának, Öregbagolynak visznek ajándékokat. Lear hatalmas mennyiségű anyagot gyűjtött össze a több mint 600 oldalas könyvéhez, de sajnos hiába: az ő elmélete is sántít.
Pszichoanalitikus elemzők szeretik Potter 38 éves koráig tartó gyerekszoba-rabságából levezetni a művekben megjelenő erőszakot és elnyomást. A Psychological Uses of Ruthlessness in a Children’s Fantasy Tale: Beatrix Potter and The Tale of Peter Rabbit című cikkükben J. P. Robertson, E. Gritziotis és T. Campbell az érzelemátvitel, a vágyak fantáziált beteljesítése és az elfojtás a leggyakoribb kifejezések. Az elemzők szerint túl sok a neurotikusan takarító alak, gyanús, hogy sok baromfi mintha a poszt-traumás lábadozás időszakában tartana és többen kijelentik, hogy Bikkmakk Mókusnak azért törik le a farka, mert túl sokat maszturbált (a Washingtoni Egyetem professzora, dr. Charles Frey szerint ez a történet egyébként nem csak egy mókusról szól, hanem a férfiakról, mindannyiunkról, amit a szereplő neve is sugall: nut-kin ugyanis értelmezhető úgyis az angolban, hogy a “mi makkos rokonunk” – talán ebbe a fejtegetésbe nem mennék bele részletesebben).
Számomra Nicola Schulman értelmezése a legszimpatikusabb, aki idén februárban publikálta véleményét a The Times oldalain. Hogy megértsük a Nyúl Péter és a többi mese furcsaságait, szerinte Beatrix Potter élettörténetéhez kell fordulnunk. Bár egyesek szerint ez felháborító dolog az irodalomtudósok által felhalmozott könyvtárnyi elméleti munka után, ne felejtsük el, hogy Beatrix Potter, aki a múlt század elején élt és alkotott, még nem tudhatta, hogy a szerző halott és nincs semmi köze a műveihez.
Tudjuk az írónőről, hogy lánykori rabszolgasága (ami abban a korban és osztályban megszokott dolog volt – ugyanúgy bántak a gyerekekkel, mint a személyzettel) milyen sokáig tartott. Mikor más 30-40 éves nő már rég elfeledkezett a szülői elnyomásról és a családi ház napi rutinjáról, a kötelezettségekről és a sok háztartásbeli munkáról, Potter még akkor a szülői ház padlóját sikálta. Hiába menekült a természettudományi kutatásokba, a társaságok nem fogadták be, a kurátorok meg sem hallgatták az eredményeit. Szülei semmiben nem támogatták, ellenezték a kiadójával, Norman Warne-nal kötött eljegyzését és harmincas éveiben is el kellett viselnie, hogy egy dadus van a nyomában.
Schulman szerint a mindig elszökni vágyó állatkölykök, a csapdába esett macskák és nyulak, a szűk, sötét alagutakban, kéménykürtőkben, keskeny nyílásokon keresztül, szálkás kerítések alatt összepréselődve menekülő alakok mind a gyerekszoba rabságában maradt írónő alteregói, akit állati szenvedély űz, hogy elmeneküljön otthonról. A kísérletek legtöbbször kudarcba fulladnak, büntetés jár értük, vagy csak látszólagosak (például Kacsa Jolán hiába menekül meg gazdái elől, a kutyák felfalják a tojásait). Az állatgyerekek elől minden hely el van zárva: a konyha, a kamra, a kert – minden helynek megvan a maga zsarnoki őrzője – , de nem csak ide szeretnének bejutni: Tomi cica a háztetőkről a messzi hegyeket nézi és Bikkmakk Mókus távoli szigetekre vágyik.
Az egyetlen történet, amiben a menekülés sikerrel végződik, az a Röffencs malac meséje – és ha az életrajzot hívjuk segítségül, kitűnik, hogy nem is véletlenül. A történet ugyanis akkor született, mikor Beatrix Potter Sawrey-ben összeházasodott a helyi ügyésszel, William Heelis-szel – ez volt az első házassága és 48 éves volt ekkor. A mese egy tanyasi malacfiúról szól, akit elválasztanak a testvéreitől, hogy eladják a piacon és végül egy mogorva gazda konyhájába kerül. Mialatt a férfi a tűzhelynél foglalatoskodik, Röffencs malac (eredeti neve, a Pigling Bland szó szerint azt jelenti: Bamba malacka) furcsa hangokat hall a pohárszékből és mikor a gazda eltűnik, egy malaclányt talál odabent. Röfike elmondja neki, milyen régen senyved odabent és attól fél, hamarosan kolbász és sonka lesz belőle. Csodával határos módon a két malacnak később sikerül együtt megszöknie és vesznek egy nagy földet, amin krumplit termesztenek. Röfike egyébként az egyetlen kellemes női alak az egész Potter-életműben, mondja Schulman, és szerinte meglepően hasonlít is az írónőre. A történetben minden korábbi motívum megvan( nyomorúság, rabság, gyilkossági kísérlet, szökés), csakhogy itt a szökés megszöktetés, sőt: megmenekülés, a befejezés pedig tényleg tündérmesébe illő.
Ha efelől az olvasásmód felől nézzük a történeteket, elfelejthetjük a morális mondanivalót, a társadalombírálatot és az érzelemátvitellel kapcsolatos szadizmust is, ami bevallom, nekem megnyugtató lehetőség. Mindig is nehéz volt megmondani, mit üzen egy életmű, milyen furfangok állnak a mondatok, a motívumok mögött. Viszont kézenfekvőnek látszik az a tény, hogy egy 19. századi szerző (aki egy természettudós pontosságával ragaszkodik a valósághű ábrázoláshoz) nem akar (vagy nem tud) mást leírni, mint amit (empirikusan) átél. Lehet van valami köze ennek a világsikerhez is: Beatrix Potter titka talán a keresetlen, nyers és néha önellentmondásokhoz vezető, mégis mindig következetes őszinteség.