• Nagy Boldizsár

Minimal electro: Interjú Kárpáti Tiborral


Kárpáti savas kis pixelkockái egyszerre idézik a hatvanas évek amerikai minimalizmusát és a nyolcvanas évek legendásan idegesítő Atari-játékait. Az eredmény: olyan felületek, amelyeket nem csak nézni jó, de beizzítják bennünk a robotomán korszakból maradt elektromos huzaljainkat is. Kárpáti feldolgozásában Piroska dallamos, monoton chiptune-esőben sétál, a Nagymama lassú, 8-bit hangon beszél, a Farkas ordítása pedig úgy torzít, mint egykor a gyilkosan prüttyögő Game Over. Akár gyerekkönyvben szerepelnek, akár design-kiállításon, ezek a képek elsősorban atomsikkesek: távoliak, fölényesek és lehengerlőek. És mint a legpontosabban kiszámított minimál művészet: beszúrnak az agyad mélyéig.

Részlet a Piroska és a farkasból

Hogyan lettél grafikus? Ez volt a gyerekkori álmod?

Nem, ennyire nem volt tudatos, valahogy magától alakult az egész. Elkezdtem rajzolni óvodás koromban, aztán ez alakult-alakult, végül kikötöttem a piarista gimnáziumban. De ez vakvágánynak bizonyult, úgyhogy visszakanyarodtam ide a rajzolás területére és elmentem tanulni Szegedre rajz-angol szakra. Itt voltam két évig és utána jött az Ipar. Egyébként ez is teljesen véletlenül jött, az akkori barátnőm Szegeden tervező-grafikára jelentkezett és akkor én is oda adtam be és grafikus lettem.


A mesekönyvek is véletlenül jöttek?

Ööö, hát majdnem (nevet). Ez konkrétan úgy jött, hogy volt a főiskolán egy olyan feladat harmadévben, hogy meseillusztráció. A Bolognai Kiállításra készültünk, engem pedig baromira inspirált, hogy van egy nemzetközi tér, ahol be lehet mutatni a dolgokat és hogyha beválogatnak, akkor bekerülsz egy ilyen jó helyre, és lesz egy visszhangja is az egésznek.

Nehéz volt kikerülni Bolognába?

Legalább olyan nehéz, mint az Iparra. Oda se sikerül bekerülni senkinek elsőre. Először nagyon bátortalan voltam, mikor felvételizni mentem, másodszor volt az, hogy már fel is készültem viszonylag normálisan, a harmadik évem pedig végig azzal telt, hogy oda készültem. Csak így sikerült Bologna is. Keményen meg kell tanulni minden technikát, ehhez évek kellenek.

Az első mesekönyv?

Úgy jött, hogy egy portugál illusztrációs kiállításra beadtam három piroskás képet, ezek megjelentek a biennálé anyagában és felfigyelt rám a Csimota. Pont akartak egy olyan sorozatot csinálni, hogy mesék modern feldolgozásban, aztán közösen kitaláltuk, hogy legyen szöveg nélkül, legyen pixeles, satöbbi.


Az óriási pixeleket azért szereted, mert nagy számítógép-rajongó voltál kis korodban?

(Nevet). Annak idején tényleg rá voltunk kattanva a Commodore 64-re unokatesómékkal, főleg nyári szünetekben, napi 24 órában nyomtuk az olyan játékokat, hogy Kickstar meg ilyenek (ez egy motoros játék), de annyira nem volt direkt a dolog, ennek nem sok köze van a rajzaimhoz. Csak utólag jöttem rá, hogy van hasonlóság, de nem az motivált, hogy visszanyúljak ehhez vagy ilyesmi.

Illusztrációk a New Yorker magazin számára

Mi fogott meg akkor a pixelekben?

Már évek óta használtam a filctollas technikát, aztán egy idő után elkezdtem új formát keresni és elkezdett érdekelni a számítógép meg a sokszorosíthatóság lehetősége és az, hogy hogy lehetne egyszerűbben felületeket készíteni, mint kézzel. Az volt a cél, hogy leredukáljak mindent a legminimálisabb szintre és megtaláljam azt az állapotot, mikor még értelmes a dolog, de már tovább nem rövidíthető. Tehát hogy egyetlen folt vagy négyzet se legyen rajta, ami már túlmagyarázza a dolgot.


Volt ebben valaki példaképed?

Dick Bruna volt rám a legnagyobb hatással ezzel kapcsolatban. Neki van egy X-orrú nyula, Miffy. Kicsit úgy néz ki, mint a Hello Kitty, csak nyúl. Azt kezdtem el nézegetni, hogy mitől működik. Meg hogy a Reich Károly mitől működik. És arra jutottam, hogy nekem azok a figurák jönnek be, akiknek nem nagyon vannak érzelmei. Tehát például X a szája, két pont a szeme, satöbbi. És ha visszaemlékszem, gyerekkoromban mik voltak a kedvenceim, azokra is ez jellemző: a Reich Károly-könyvek, Marék Veronika, a Kisvakond például. Hasonlóak a figuráik a bábokhoz, azoknak is mind semleges az arckifejezésük. Reich-nél különösen megfigyelhető, hogy úgy mozognak a karjaik, mint a báboknak. Nekem ez volt az egyik célom, hogy a figuráim legyenek tök érzelemmentesek, még az se baj, ha szájuk sincs, a tekintetük is folyton változatlan, maximum ha szomorúak, megjelenik egy könnycsepp.


Úgy tudom, ez bejött New York-i és a tokiói közönségnek is.

Karl Lagerfeld a New Yorkerben

Ja, ez így nagyon jól hangzik (nevet). A New Yorker-hez egy kint élő illusztrátoron keresztül kerültem, akiről igazából én a szakdolgozatomat írtam. Ő Bányai István. Elég nagy név kint New Yorkban, az összes létező amerikai újságban meg illusztrációs könyvben szerepel, egyébként az az érdekes, hogy ő is az Iparon végzett. Kitaláltam, hogy róla írom a szakdogámat és az volt a szerencsém, hogy a tanszékvezetőm az Iparon Bányai évfolyamtársa volt. Ő ajánlotta, hogy ha már róla írok, vegyem fel vele a kontaktot. Utána elkezdtünk levelezgetni és ez a mai napig is tart. Nekem már akkor is volt egy rakás csirkés képem, mindig csirkéket rajzoltam és jött egy olyan feladat, hogy a New Yorkernek illusztrációs anyag kellett a madárinfluenzához. Küldtem nekik egy fekete-fehér csirkés képregényt, ami tetszett nekik, de túl keménynek tartották és nem hozták le végül. Később viszont megkerestek újra és akkor beindult a közös munka: volt egy divat különszám, oda készültek kis karikatúrák tervezőkről és még később sok ilyen csirkefigurás kép. Tokióba úgy kerültek először a képeim, mikor a bolognai kiállítást 2001-ben elvitték öt japán múzeumba. Tavaly pedig a japán szóróanyagoknak és a bolognai katalógusnak az én képeim voltak a címlapján, ezekkel vitték turnézni a kiállítást, hát az elég vagány volt!,

Mikor rajzolsz, a szemeid előtt lebeg a célközönséged?

Az az érdekes, hogy mikor én elkezdtem a Piroskát vagy csináltam A 3 kismalacot, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez majd a gyerekeknek bejön. Ezért is csodálkoztam, mikor eljutottam olyan helyekre, hogy Bologna meg ilyenek, mert én sose éreztem azt, hogy a gyerekeket akarnám megcélozni. De aztán mégis olyan visszajelzéseket kaptam, hogy ez bejön nekik és eszembe jutott, amit a nagy szakik is mondtak, mint például a Macskafogó stábja vagy akik a Pom-Pomot csinálták, hogy ők sosem úgy dolgoztak, hogy elgondolkoztak azon, hogy lehetne dolgokat elgügyörészni a gyerekeknek, hanem olyanokat csináltak, amivel elszórakoztatták magukat meg egymást. És úgy látszik, a gyerekek sem nagyon különböznek tőlünk.