• Nagy Boldizsár

Milyen egy rendes roma?


Az ember néha a legmeglepőbb helyeken kap választ arra a fel nem tett kérdésre, hogyan is kellene éreznie magát ma romaként Magyarországon – például a liberális közéleti és irodalmi hetilap, az Élet és Irodalom hasábjain. Nemrégiben a Meseország mindenkié című könyvről szóló kritikában fogalmazódott meg néhány olyan tanács, amiről érdemes beszélni, mert nagyon jól példáz egy velünk élő társadalmi jelenséget. Elöljáróban csak egy dolgot emelnék ki a probléma szemléltetéseként: a cikk címét („Egész világ ellenségünk…”), ami a hetvenes évek óta népszerű Cigány himnusz egyik sorát idézi – ez akár szép gesztus is lehetne, de a kritikát elolvasva kiderül, hogy az utalás ironikus és a szövegben közölt kéretlen jótanácsokkal együtt valójában sértő, és nagyon nincs rendben. (Nem csoda, hogy a cikkre azóta több szélsőjobboldali és kirekesztő gondolkodású lap is úgy hivatkozik, mint a saját nézeteikbe beilleszthető objektív állásfoglalásra.)


Mivel az említett meseantológia szerkesztője vagyok, nem lenne elegáns részemről, ha a mesék irodalmi minőségéről szóló kritikai észrevételekre reagálnék – nem is fogok, elfogadom, hogy mint többeknek, az ÉS kritikusának is csalódást okozott az antológia. Ami mellett azonban nem szabad elmenni szó nélkül, az az, ahogy a kritika szerzője a meséken keresztül bemutatott kisebbségekről nyilatkozik: az ellenérzései ugyanis jól reprezentálják azt, hogy még a baloldalon és a liberális értelmiség körében is enyhén szólva problematikus a minoritásokról szóló beszéd. Igen, még egy olyan ártalmatlannak tűnő területen is, mint a gyerekirodalomkritika, felbukkan olykor a „fehér törékenység” jellegzetes hangja, ami a többségi társadalom azon aggodalmát fejezi ki, hogy a kisebbségi csoportok felemelkedésének következtében borulni fog a status quo és a többségi társadalom elveszíti a természetesnek vett privilégiumait. Ez a sebezhetőségből fakadó félelem több évszázada gyötri a nyugati kultúra haszonélvezőit és ennek többféle megnyilvánulási módját ismerjük (köztük a klasszikus „lassan mindannyiunknak kötelező lesz…” frázist, de ennél jóval kifinomultabb, észrevétlenebb megfogalmazásokkal és nonverbális gesztusokkal is találkozunk nap mint nap).


Ahogy azt Robin DiAngelo, a „fehér törékenység” jelenségét bemutató amerikai aktivista író mondja: bár a többségi társadalom tagjainak ezt a védekezését a nyugtalanság és a szorongás váltja ki, valójában a felsőbbségtudat diktálja és az a célja, hogy a szóban forgó sebezhető fehér egyén a státuszát kihasználva kontroll alatt tartsa, elhallgattassa a kisebbségi helyzetben élőket. DiAngelo kifejezetten a fehérek viselkedéséről és rasszizmusáról írt, de ahogy ő is említi a könyvében, a törékenység-tapasztalaton alapuló hatalmi mechanizmus más, hierarchikus társadalmi viszonyokban is hasonlóan működik.

A kötelező olvasmány

Kiemeli azt is, hogy a „fehér törékenység” nem egy-egy személy, hanem a kultúránk immanens, jellegzetes vonása, azaz: bármennyire is gondolkodunk haladóan, a szocializálódásunk következtében gyakran önkéntelenül is abba a hibába esünk, hogy bizonyos csoportokat felsőbbrendűnek látunk a többinél. Emiatt történhet meg az, hogy még egy liberális lap kritikarovatába is bekúszhat (szinte láthatatlanul) a rasszizmus, a szexizmus, az elitizmus és a homofóbia szellemisége. A továbbiakban ezekre a kritikus pontokra fogok rámutatni, és a fenti okfejtés értelmében nem az ÉS-cikk szerzőjét, hanem az általa megfogalmazott általános, az önmagát baloldalinak vagy liberálisnak valló értelmiségre és a kéretlen, (nem is mindig annyira) jószándékú tanácsadókra jellemző attitűdöt szeretném bemutatni.


Ki mondja meg, kié Meseország?

A mesék szövegének kritikájához még el sem érkezünk, a kritika már rögtön a könyv címét „erőszakos” deklarációként értelmezi. Ezen a felvetésen őszintén elgondolkodtam, mert eszembe nem jutott volna, hogy bárki fenyegetőnek tartja majd a Meseország mindenkié kijelentést – ezen az alapon azt is állíthatnánk, hogy az Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának az a kijelentése is lázító, miszerint „minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van”. De nem csak a címben lát a kritika hadüzenetet: a marginalizált helyzetben levők felmutatásának témáját „agresszívnak”, a könyvet pedig a kitűzött küldetés vélt kudarca miatt „kínos kompendiumnak” nevezi. És még mindig nem az irodalmi minőségről beszélünk: csak a címről és a témáról.


Miután udvariasan megdicsérte a magyar magasirodalom képviselőinek a könyvben megjelent szövegeit, a kritika szerzője egy indokolatlanul heves kirohanás közepette megkérdőjelezi a kezdő szerzők felkészültségét és kompetenciáját. Több interjúban meséltünk róla (a Labrisz Egyesület képviselői és én is): a pályázattal nem az volt az első számú célunk, hogy az új Nádas Pétert találjuk meg, hanem az, hogy olyan karakteres szerzőkre találjunk, akik hangot adnak azon kisebbségeknek, akiknek ritkán halljuk a hangját, pláne a gyerekirodalomban. A könyv koncepciójának kialakításakor kiemelten fontosnak tartottuk az elitista magaskultúra-alacsony kultúra megkülönböztetés elutasítását, mégpedig azért, mert hiszünk abban, hogy a kanonizált, kortárs irodalmi körön kívül alkotók tapasztalata és hangja ugyanolyan indokolt és értékes, mint azoké, akik a nagykezdőbetűs Szépirodalom képviselői – pláne, ha kisebbségi csoportok tagjaiként érintettek is, mert ők igazán ritkán kapnak lehetőséget arra, hogy hallassák a hangjukat. A történeteik nem mind vidámak és felhőtlenek: értelemszerűen megjelenik bennük az elutasítottság, a kívülállóság tapasztalata, a méltóságért való küzdelem, gyakran az erőszak is. Bármennyire is bátorító, pozitív a mesék üzenete, nem hiányzik belőlük a nehézségekkel járó magány, tehetetlenségérzés és düh bemutatása sem, amelyeknek leküzdéséhez gyakran más utat kell bejárnia egy kisebbségi helyzetben lévő hősnek, mint egy átlagos szőke királyfinak.

A kritika kizárólag annyit jegyez meg e szövegekkel kapcsolatban, hogy tele vannak idétlen nevekkel, giccsbe hajló kinyilatkoztatásokkal, tragikus mondatokkal, érzelgős közhelyekkel, majd a jellemzését azzal foglalja össze, hogy „a küldetés súlyától mintha mindvégig megremegne az írók hangja”. Az érintettek számára elfogadott LMBTQ+ kifejezést mintha szándékosan nem került volna be a szövegbe, helyette „a társadalmi nemi szerepekre fittyet hányó” és „homoszexuális” hősökről beszél (utóbbi helyett azért is használatos a „meleg” kifejezés, mert előbbi eredetileg egy orvosi megjelölés, és abból az időből származik, amikor az azonos nemhez való vonzódást még betegségnek gondolták). A kötet legnagyobb hibája, teszi hozzá, hogy nem elég humoros, majd kioktatólag elárulja azt is, hogy a kínos önsajnáltatás helyett miről kellene szólnia egy ilyen antológiának: arról, hogy „a saját félelmeink a legnagyobb legyőzendő óriások”.


Ezen a ponton érdemes megemlíteni, milyen pozícióból beszél a kritikus: fehér, cisznemű, heteroszexuális, házas, az irodalmi hierarchia szűk felső körének tagja, egy niche gyerekkönyvkiadó főszerkesztője. A buborékból nézve, ahonnan ő beszél, talán úgy tűnhet, minden rendben van Magyarországon és a kisebbségi helyzetbe szoruló túlérzékeny hópelyheknek nem a rendszerben, hanem önmagukban kellene keresnie a megoldáshoz vezető hibát, hogy (mert mi is lenne a végső cél?) ők is meg tudják ütni az irodalmi elittől elvárt szintet. Mégis nehéz elhinni, hogy a cikk szerzője nincs tisztában azzal, mi zajlik a jól fűtött dolgozószobáján kívül, hogy nem hallott volna a 33-as paragrafusról, az örökbefogadási törvény módosításáról, a romákkal szembeni intézményes rasszizmusról, az egyre általánosabbá váló gyűlöletbeszédről, az iskolai zaklatásokról, a kiskorú lányokkal, az LMBTQ+ gyerekekkel és a nem fehérbőrű fiatalokkal szemben elkövetett erőszakos esetekről. Hogy a róluk (és nekik) szóló mesék miért nem tudnak könnyedek és szórakoztatóak lenni? Pontosan azért, mert valahányszor a tapasztalataikról beszélnek, mindig lesz valaki, aki lekezelő és rideg stílusban rámutat arra, hogy mi a gond velük és a hozzá hasonlókkal. Mert közeledés helyett az első reakció a védekezés és támadás lesz. Mert így nehéz megtalálni a közös hangot. Hogyan legyen az ember szórakoztató olyan emberek társaságában, akik szerint jó poén a náluk szerencsétlenebbeken gúnyolódni – de mást kérdezek: miért is kellene elfogadni, hogy elitista és konzervatív megmondók jelöljék ki a viszonyítási pontot?

Ki mondja meg, hol a helyed?

De térjünk vissza a Cigány himnuszhoz, amire a kritika címe is utalt. A cikk záró bekezdésében szóba kerül Cseh Tamás 1995-ös születésnapi koncertje, amelyen az Ando Drom tagjai a Cigány himnusz soraiba a Tíz év múlva című Cseh Tamás-dal szövegét éneklik bele („attól féltem: nehogy majd így legyen, / csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”), amit a kritikája logikáját követően a cikk írója egész sajátosan értelmez, azt sugallva, hogy ideje lenne már felhagyni a panaszkodással. Követendő példaként említi a koncertnek ezt az ominózus jelenetét, mert, ahogy fogalmaz, a roma együttes itt „azóta is érvényes leckét adott együttérzésről és újragondolásról is”. Tetszetősnek tűnhet, hogy az Ando Drom tagjai egy fehér énekes dalából kölcsönözve szavakat új, önkritikus ars poeticát fogalmaztak meg, mintegy ígéretül arra vonatkozóan, hogy maguk mögött hagyják a korábbi, siránkozó dalaikat, a valóság az, hogy a Cigány himnuszt azóta is rendszeresen énekli az Ando Drom, ahogy rajta kívül mások is. Mert tíz és húsz év után is ugyanott tartunk (sőt, jogi értelemben rosszabb a helyzet, mint korábban). Bármilyen kényelmetlen is ez a „törékeny fehérek” számára, akik ennek a rendszernek a haszonélvezői és fenntartói.


A cikk a TV Baxtale blogján jelent meg.

0 comments

Recent Posts

See All