• Nagy Boldizsár

Miért olyan fontos a High School Musical?


Mert már olyan népszerűvé vált, hogy a filmek, az éneklő fogkefék és az életnagyságú Zac Efron ágyneműhuzatok után (a bölcsészszülők legnagyobb rémületére) megjelentek a HSM-könyvek is. A Vadmacskák legjobb sztorijai című sorozat angol nyelven már a tizenkettedik résznél tart, magyarul pedig öt jelent meg eddig, de előkészületben van két új kötet is. A könyvek persze nem pályáznak arra, hogy bekerüljenek A Gyermekirodalom Remekei című képzeletbeli sorozatba. Rajongói könyvekről van szó, amelyeket azok olvasnak, akik a többi relikviát is megvetetik a szüleikkel.

Igen, tényleg létezik: a High School Musical-dalt éneklő fogkefe!

Hogy a kritikának miért kell ezzel foglalkoznia, mikor annyi szép mesekönyv van a piacon? Azt hiszem azért, mert a popkultúra befolyása a 8-14 éves korosztályra sokkal nagyobb, mint bármelyik igényesnek-művészinek titulált gyerekkönyvé. És nem is az a fontos, mennyire ábrázolják realisztikusan a HSM-könyvek a „valóságot” vagy a kamaszkor problémáit, hanem inkább az, hogy milyen ideológia rejlik emögött a reprezentáció mögöt. Ki beszél és mit mond – azaz kivel és mivel azonosul a több millió HSM-fan gyerek világszerte és milyen hatása lehet ennek a társadalmi szerkezet konstituálására. Mindenre persze nem akarok válaszolni: három társadalmi kérdést fogok csak érinteni és megnézem, hogyan jelennek meg ezek a filmekben és a két legutóbb megjelent Vadmacskák-könyvben, A jövő fantomjában és a Broadway-álmokban.

A főhős Troy Bolton (a filmekben Zac Efron alakítja, meggyőzően dobálva a séróját), aki a suli legjobb kosarasa: az apja egyben az edzője is, legjobb barátai pedig mind egy csapatban játszanak vele. És Troy musicalénekes szeretne lenni. A felállás hasonló, mint a Billy Elliot-ban (ugye Melvin Burgess könyve mindenhol kötelező olvasmány?). Szembeszállni a macsótársadalommal és lerombolni a férfiasság definícióját.


A maszkulinista hang nem kapott mindig ilyen kiemelt szerepet, mint Troy és Billy esetében: az érzékeny és vérszegény fiúknak a gyerekirodalom remekeiben nem igazán sikerül beilleszkedniük (mi lett szegény Nemecsekkel és Nyilas Misivel?). A klasszikus paradigma szerint a Tonio Kröger-típusú antimacsók sosem élhetnek úgy, mint a hétköznapi emberek: vagy művészek vagy mártírok lesznek.  A HSM azonban felmutat egy olyan figurát is, aki teljesen hátat tudott fordítani a patriarchátus elnyomásának és mégis népszerű fiú: ő Ryan Evans, aki imád táncolni, énekelni, jógázni, divatosan öltözködni és bármilyen meglepő, mégsem meleg. A Broadway-álmokból például kiderül, hogy egy eladólánnyal randizik. Troy viszont más, mint Ryan: ő a kosarat is és a musicalt is egyformán szereti. Neki egy olyan identitást kell kialakítania, amelyben többféle szerep is megfér. Ahogyan a Vadmacskák-sorozat negyedik részében mondja: „lehet, hogy nem tudom, mi akarok lenni a jövőben, de azt tudom, ki akarok lenni. Saját magam” (A jövő fantomja, 126. o.).

A nagy előd: a zseniális Bajos csajok

A klasszikus Hófehérke-dilemma is megjelenik a HSM-sorozatban: ki a szebb a vidéken, az ártatlan, szende, ma született kislány, vagy a csajbirodalomban már otthonosan mozgó, taktikázó szexistennő? A többség korábban a szűzlánynak drukkolt: aszexuális, gyermeki alakja mindig is közelebb állt a klasszikus keresztény-európai ideálhoz. Az utóbbi években azonban egyre vonzóbb reprezentációt kapnak a Madame De Merteuil-szerű mostohalányok, méghozzá a tini- és gyerekkultúrában is (Roger Kumble: Kegyetlen játékok, Tina Fey: Bajos csajok, Cecily von Ziegesar: Bad Girl). És vajon miért? „Túlságosan szeretek szart kavarni ahhoz, hogy jó útra térjek” – hangzik a Gossip Girl narrátornak válasza (Bad Girl, 268. o., Ulpius Kiadó).


Blair Waldorf, a Gossip Girl modern boszorkánya

De az is lehet, hogy azért, mert az a sötétre festett, démonizált nőkép, amelyhez a szabatos szexuális életet, a hatalmi pozíciót jelképező manipulatív női beszédet és egyéb romlott élvezeteket társítottak egykor, ma már nem jelentenek ellenpólust a szűzies életmóddal szemben. A posztmodern felbontotta az oppozíciókat, a feminizmus pedig rehabilitálta a ribikirálynőket: ezért Sharpey Evans-t, a HSM méhkirálynőjét, aki ugyanazokat a praktikákat használja, mint elődei, az East High-ban mindenki elfogadja kedves kis fúriának. Sőt mindenki szurkol neki, hogy megvalósítsa az álmát és sztár legyen – a Broadway-álmokban egy hasonlóan ambiciózus lány lesz az ellenfele, akivel végül jó barátnők lesznek. Taylor, az afroamerikai lány talán még Sharpey-nél is ambiciózusabb: ő egyenesen az Egyesült Államok elnöke szeretne lenne. Ennek érdekében rengeteget tanul, méghozzá nagy alázattal és sorra nyeri a tanulmányi versenyeket (a Broadway-álmokban is megnyeri a New York-i döntőt).


A HSM ideológiája multikulturalista és versenypárti. Troy vallomása után („Énekelni akarok az iskolai musicalben”) mindenki felszabadultabbá vált, felborult az ülésrend az iskolai étkezőben (a cafeteria a nyilvánosság fontos szimbóluma minden hasonló gimitörténetben) és a Stick to the Status Quo dalban minden elnyomott hang megszólal. Önreprezentáció, a kultúrák találkozása, hatalmas ünneplés és kész is a működő multikulturalizmus a gimi minitársadalmában: Slavoj Žižek fogná itt a fejét. Pedig nincs ezzel semmi baj, ahogyan Bolton edző is mondja a Broadway-álmokban: „Az egyetlen mód arra, hogy fejlődjetek, az, ha nálatok jobbakkal játszotok. Nem kell azon kiakadni, ha komoly ellenfélre akadtok vagy netán kikaptok, mert ez azt jelenti, hogy ott a lehetőség, hogy tanuljatok és fejlődjetek” (89. o.).

A Vadmacskák legjobb sztorijai talán sosem lesznek kötelező olvasmányok. A csikorgó, magyartalan mondatok, a borzasztó szóról-szóra fordítás azt juttatja a felnőtt eszébe, hogy olcsó munkaerőn spórol az Egmont Kiadó (csak két példa A jövő fantomjából: „mindenki annak a személynek öltözve jöjjön a fesztiválra, akiről úgy gondolja, hogy húsz év múlva olyanná fog válni”, 8. o.; „a jövőm kifejezetten nem fogja magában foglalni a kosárlabdát”, 103. o.). De egy 1200 forintos rajongói relikviával szemben ezek a hibák elhanyagolhatóak. Biztosan nem ezekből a könyvekből fogják elsajátítani a gyerekek a helyes magyar beszédet, de ha az ideológiáról és normák közvetítéséről van szó, a HSM-könyvekben megbízhatunk. Ahogyan a legjobb populáris művek, a HSM is ügyesen lavírozik az egyszerű befogadhatóság és a társadalomépítés között: az, hogy ilyen sikeres, azt jelzi, hogy az ideológiák hegemóniája során a posztmodern szellemiség végre elérte a legkisebbeket is. És emiatt fontos, hogy foglalkozzunk vele.