Nem elég tökösek a YA-disztópiák?

Ha a kiadók és a sztárszerzők, J. K. Rowling és Stephenie Meyer is úgy akarják, idén két, világhisztériát megélt sikersorozat is végleg befejeződik: nem csak nyomtatásban, de a vásznon sem kapunk már több részt. És miért rajonganak, miről álmodnak majd ezután a Harry Potter- és a Twilight-rajongó tizenévesek? Ki jöhet még a brit varázslók, az amerikai vámpírok és az őslakos vérfarkasok után, aki képes lesz egységben tartani és kifejezni a felnövekvő generáció vágyait, félelmeit és a világról alkotott elképzeléseit? Vagy megfordítva: melyik gyerekkönyvsorozat lesz olyan befolyásos, hogy képes lesz bekebelezni a világot és megmondani, miről beszéljünk, gondolkodjunk és fantáziáljunk ezek után?

A toplistára éhezők viadala

Mert valaminek jönnie kell, méghozzá valami még nagyobb durranásnak, mint amit eddig tapasztaltunk: olyan korban élünk, amikor kimeríthetetlen igény van igazi hősökre, monumentális mítoszokra és varázslatos történetekre, amelyek megmagyarázzák, mi folyik körülöttünk és morális útmutatókul szolgálnak. Ehhez hasonló didaktikai és pszichológiai célokra még mindig a gyerekirodalom számít az egyik legnépszerűbb megoldásnak: itt azért általában ugye győz a jó és mindenki azt kapja végül, amit érdemel. Talán nem véletlen, hogy az elmúlt egy-másfél évtizedben még a húsz éven felüliek is az ifjúsági irodalom felé fordultak, hogy fantasy-sorozatokkal csillapítsák varázslat utáni szomjukat és metafizikai éhségüket (a Harry Potter-könyvekből több mint 400 millió, a Twilight-sorozat köteteiből pedig 118 millió példány fogyott eddig világszerte). Kicsi és nagy válaszokat, megoldásokat vár – és még akkor is követeljük ezt, ha sejtjük, hogy a válaszok talán nem lesznek kényelmesek és a megoldásért kemény harcokat kell vívni.

Harry Potter és Edward Cullen körül is folyt alkalmanként a szimbolikus, megváltásért kiontott vér, de a világ momentán legnépszerűbb gyerekkönyvsorozatában már literszámra ömlik. Az éhezők viadala című, három részes sci-fiben 12 és 18 év közöttiek gyilkolják egymást egy tévés valóságshow keretében, ahol csak egy maradhat (életben), aki mindent visz. Suzanne Collins trilógiájában már nincs helye semmi szépelgésnek: a története egy olyan jövőben játszódik, amikor Észak-Amerika romjain csak vegetál az emberek többsége és egy kizsákmányoló, dekadens város irányítja (de leginkább csak bünteti) őket, méghozzá egy olyan rendszerben, ami kísértetiesen hasonlít a Harmadik Birodalom elképzelt virágkorához.

Náci szimbólumok és gesztusok Az éhezők viadala-filmben

Nem egyedi ez a sivár környezet és a fojtogató életkörülmény: az elmúlt egy-két évben a disztópiák, azaz a poszt-apokaliptikus világban játszódó, kiábrándító jövőképet festő ellen-utópiák egyre népszerűbbek a gyerekirodalomban. Patrick Ness Chaos Walking-trilógiája szintén valamikor a modern civilizáció pusztulása utáni neofeudalista társadalomban játszódik, ahol már csak férfiak élnek, akik egy vírusnak köszönhetően elviselhetetlen Zajban élnek: ugyanis akár akarják, akár nem, egyfolytában hallják egymás gondolatait. Scott Westerfeld sorozata, a Csúfok-széria sem épp egy ideális kondíciókkal rendelkező világban játszódik: az itt élőket 16 éves korukban plasztikai beavatkozásra kényszerítik, hogy megfeleljenek a társadalom szépségeszményének – és hogy valóban tökéletes legyen az összhang, egy lobotómiai műtéttel a negatívnak ítélt személyiségvonásokat is kitörlik a kamaszokból, megelőzve ezzel az erőszakot és a háborút.

Túl sok a lecke?

Mivel a disztópia alapfeltétele, hogy a hősnek a kalandjai végén el kell buknia, a világ pedig nem menekülhet meg, ezek a kiábrándító gyerekkönyvek legalább annyi érzést és indulatot váltanak ki az olvasókból, mint a szülőkből annak idején a Szép új világ és az 1984, vagy éppen az Alkonyzóna című tévésorozat. Jól bevált módszerrel dolgoznak a szerzők: minél kegyetlenebb, mocskosabb és igazságtalanabb a befejezés, az üzenet annál hatásosabban megtalálja az olvasót. A cél pedig ez: elérni az olvasónál, hogy kétségbe vonja mindazt, amit eddig elképzelt a kényelmes kis kanapéjából, és behajítsa őt az oroszlánok vermébe, hogy átgondolja az életét. A lehető legdidaktikusabb műfaj ez, egyesek szerint mégsem az egy 10-14 éves gyerek dolga, hogy a hatalom, a kormány, a társadalmi berendezkedés és a politika kérdéseivel foglalkozzon. A tini disztópiák támogatói ellenben azt mondják, jobb, ha minél előbb elkezd kételkedni egy gyerek a készen kapott valóságkonstrukciókban, és megtanulja, hogyan határolhatja el magát mindentől, ami hazug, káros és elnyomó céllal lett megalkotva. A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, milyen trendeket, problémákat közvetítenek a kortárs gyerek disztópiák, hogyan mutatnak rá a társadalomban jelen lévő visszásságokra és milyen eszközökkel képesek megszólítani a legelérhetetlenebbnek gondolt korosztályt, a mai tizenéveseket. Plusz: annak is utánamegyünk, miért nem képes a legtöbb YA-disztópia betartani azt a műfaji szabályt, miszerint happy end helyett tragikus befejezéssel kell operálni?

A kötelező azonosulási pontok

Kézenfekvő dolog a disztópiákban ábrázolt képzeletbeli rémálomvilágot a felnőtté váláshoz kapcsolt közhelyes frázisokhoz hasonlítani. Nem véletlen, hogy Todd (a Kés a Zajban főhőse), Katniss (Az éhezők viadalából), Tally (a Csúfokból) vagy éppen Laura Brown (a klímaváltozás horrorisztikus hatásáról szóló Carbon Diaries 2015 című kamaszkönyv főszereplője) mind gyerek- és felnőttkor határán tartanak. Lois Lowry, a Hírvivő című anti-utópia szerzője is egyetért azzal, hogy a műfaj jellegzetességei (rádöbbenés arra, hogy eddig nem-igazi, hazug világban éltek; lázadás az elnyomás, a terror és az abszolút kontroll ellen, stb.) egy az egyben lefedik egy átlagos középiskolás mindennapi élményeit. „Az iskolai közösség valóságos viperafészek, ahová bedobtak a szülők. Azt mondják, ez életed legszebb korszaka, miközben neked egy brutális társadalmi hierarchiában kell megtalálnod a helyed: egy rémálomszerű világban, ahol a gazdagok, a szépek és a sportolók diktálnak” – mondja Lois Lowry, a Jack Zipes amerikai gyerekirodalomkutatónak adott interjújában (in: Utopian and Dystopian Writing for Children and Young Adults, szerkesztette: Carrie Hintz és Elaine Ostry). 

Ha ez nem lenne elég: a disztópiák olyan helyszíneken is játszódnak, amit könnyű megfeleltetni a gyerekkor végével beköszöntő rémisztő sivársággal és zavarodottsággal: Todd városában gyilkos vírus tombol, a határon túl pedig minden lepusztult; Katniss romok között, nyomorban él, a viadalok egy része pedig egy mesterséges erdőben zajlik; James Dashner regényének, a The Maze Runnernek a hősei egy áttekinthetetlen labirintusban bolyonganak; William Sleator korai tini disztópiájában, a House of Stairsben pedig egy Escher-szerű lépcsőházban találja magát öt tizenéves, ami, mint kiderül, egy gigantikus kísérleti dobozként funkcionál, kívülről ugyanis a viselkedésüket tanulmányozzák.

Mocskos kis hazugságok

Egyes tini disztópiákra jellemző az erőteljes technofóbia és a médiakriktika is. Az éhezők viadala például azzal a gondolattal játszik el, mi lesz majd akkor, ha a tévés valóságshow-k eljutnak addig a pontig, amikor már a Big Brother és a Jersey Shore részeg, szexmániás, zéró intelligenciával rendelkező szereplői sem lesznek elegendőek ahhoz, hogy a nézők brutalitáséhségét kielégítse. A lottósorsolással kiválasztott gyerekeket itt egy Arénába terelik, ahol egymást kell gyilkolniuk: taktikázással és önmaguk megjátszásával. Persze értelmezhető máshogy is a reality-k elleni vádirat: a tévében közvetített vérfürdőt ugyanis kötelező néznie az ország minden lakójának, mert ezt kapták büntetésül azért, hogy egyszer fel mertek lázadni. Elvégre a mai valóságshow-kat is olyannyira ránk erőszakolják (műsoridőn kívül is, a létező összes médián keresztül), hogy akkor is tudni fogjuk, mi minden történik korunk legnagyobb celebjeivel, ha nincs is otthon tévékészülékünk – és azt sem sokan vonják kétségbe, hogy ezek a műsorok annyira rosszak, hogy az már büntetés.

Patrick Ness is keményen felemeli a hangját azon folyamat ellen, ahogy a piac vezette média az elménket kolonizálja: zseniális írói találmánya, a Zaj olyan ötlet, ami Philip Pullman daimonjaihoz és Philip Reeve vándorló ragadozó városaihoz hasonlóan nagyon jól kifejezi azt a dolgot, amit mindannyian érzékelünk, de nehezen adunk nevet neki. A Zaj, ami Prentissváros lakóit tönkreteszi és összezavarja (megállás és kontroll nélkül hallják egymás gondolatait, sőt még az állatokét is) minden mai gyereknek ismerős lehet: az állandóan pittyegő iPhone, a teblet, ami nélkül sehová nem lehet menni, a másodpercenként frissülő Facebook-fal, a mindenhonnan ömlő hirdetések, a reklámok, a térfigyelő kamerák, a pörgő városi közlekedés mind sikeresen vonja el a figyelmünket a saját gondolataink elől. Amikor a főszereplő, Todd életében először észlel csöndet a fák mögül, úgy érzi, ez a legértékesebb dolog, amije valaha volt: és ezek után mindent megtesz, hogy megtudja, honnan ered ez a csönd. „Soha nem élt az emberiség történetében olyan generáció, akinek ennyire kevés lett volna a magánélete” – véli a szerző, akinek a regényében csak a fanatikus vallási vezető, Aaron félelmetesebb még az elnyomó Zajnál is. És ezzel el is érkeztünk a tini disztópiák másik kedvenc toposzához, az ideológiai agymosáshoz és a fennálló rendszer által uralt társadalmi valóság megkérdőjelezéséhez.

Minden disztópiában az jelenti a fordulópontot, amikor a főhős ráébred, hogy eddig hazugságban élt: őt és a társadalmat, ahol él, félrevezették, kihasználták, és minimum az élete veszélyben van. Kelet-Európában is ismerős az, amit emlékezetpolitikának neveznek: hogyan emlékszünk, mire emlékszünk, mivel hogyan számolunk el. Ha máshonnan nem, a tini disztópiákból rájön az olvasó is, hogy egy sikeresen működő társadalomnak egészséges történelmi emlékezete kell, legyen. Ha pedig ez nincs meg, akkor kell valaki, aki szembeszáll az uralkodó diszkurzusokkal, és felkutatja, általában a személyes történetén keresztül, hogyan is néz ki akkor a világ igazából. A hősök dolga általában nem egyszerű: őrült vallási vezetőkkel, gyilkos ragadozókkal, húsevő zombikkal kell szembenézni ahhoz, hogy eljussanak valahová. Gyakori fordulat, hogy a gyarmatosítókkal és az őslakosokkal kapcsolatban derülnek ki megdöbbentő dolgok: természetesen olyasmik, hogy az őslakosok nem is olyan barbár, gonosz és ellenséges népek, mint ahogy azt eddig hittük.  A harcot így a gyarmatosítókkal kell megvívni á la Szárnyas fejvadász: ez a felállás többek között Philip Reeve posztapokaliptikus  és posztkolonialista tetralógiájában (amiből magyarul sajnos csak ez első rész, a Ragadozó városok jelent meg), a Kés zajban című regényben és Lois Lowry idegengyűlöletről és tribalizmusról szóló disztópia-trilógiájában, Az emlékek őre-sorozatban is. Gyarmatosítás alatt persze több mindent is érteni lehet, főleg ha az ember egy színes, sokszínű, 20-30 tagú iskolai közösségben vesz részt minden nap: ezek a könyvek kellőképpen elriasztják az olvasót azzal kapcsolatban, mi történhet, ha túlzásba visszük a klikkesedést és a gonosz hatalmi játszmákat.

Nem ok nélkül lázadók

Nem véletlenül használtam az elriasztás szót: a legtöbb, konzervatív oldalról történő támadás éppen amiatt éri ezeket a gyerekeknek szóló disztópiákat, mert túl kilátástalan képet festenek a jövőről (és ezzel együtt persze a jelenünkről is). A legtöbb anti-utópia sorozatokban jelenik meg, az egyes részek befejezése pedig rendszerint sokkolóan véres, pesszimista és persze rengeteg kérdést hagy maga után. Az olvasók végtelen hosszú netes fórumokon találgatták, vajon mi történhetett Katnisszel A éhezők viadalából az első részt követően, és persze ugyanilyen hisztéria indult be a második rész, a Futótűz elolvasása után is. Érdekes, hogy nem csak egyszerűen kíváncsian várták a folytatást, mint annak idején a Harry Potter olvasói, hanem dühösen, felháborodva követelték a befejezést. A trilógiában ábrázolt dekadens, kizsákmányoló főváros, a Kapitólium annyira bántotta az igazságérzetüket, hogy a fórumok olvasgatása közben lehet csak rájönni, mi Suzanne Collins műveinek és a többi tini disztópiának a titka: egyrészt hangot adnak a generáció elképesztő magárahagyatottság- és elnyomottság-érzésének, másrészt megfogalmazzák azt a kétségbeesett aggodalmat, amit a jövőjük miatt éreznek, méghozzá azért, mert úgy látják, hogy valaki nagyon elszúrt már itt a rendszerben valamit. Jack Zipes amerikai gyerekirodalom-kritikus azt mondja, „minél boldogtalanabb egy regény írója, annál elégedettebb lesz az olvasó”. És hogy ennyi rajongója van Az éhezők viadala-sorozatnak, az ezek szerint tényleg a belőle áradó elégedetlenségnek köszönhető – mert semmi nem korbácsolja fel úgy a tenni akarás indulatát, mint egy mocskos nagy világégés, egy igazságtalan mészárlás és a gonoszak győzelme.

A kamaszoknak és gyerekeknek szóló disztópiák szerzői nem mernek elmenni odáig, mint a felnőtt disztópiák – a főhősök tehát itt nem tévednek, és nem buknak el, hanem életben maradnak. Sőt: a romokból egy szebb, jobb világot építenek, mint ami addig volt. Kay Sambell brit akadémikus azok pártján van, akik ezt felháborító árulásnak és mellébeszélésnek tartják, mondván, ezzel azt tanítjuk, hogy bármilyen katasztrófába is torkollnak a tévedéseink, mindig lesz remény, tehát nem kell aggódni. Véleménye szerint bármilyen sokkoló eszközökkel próbálja a szerző elérni azt, hogy figyelmeztesse az olvasót arra, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedésünk fenntartása hová vezet majd, egy megnyugtató befejezéssel a leghatásvadászabb városbombázás vagy Battle Royale-szerű vérengzés is érvényét veszti. Véleményem szerint majdnem mindegy, hogy milyen a befejezés: a disztópia, az utópiákhoz hasonlóan felpiszkálja a gondolkodásunkat, és kérdőjeleket tesz a tökéletes világról, társadalomról, a közösségről és a magánéletről alkotott elképzeléseink mellé. Persze azért mégis csak jobban örülnék egy tényleg tökös, vérbeli YA-disztópiának, ahol nem pusztítja el két 13 éves a teljes neonáci rendszert és nem lesznek egymáséi a tökéletes külsejű szerelmesek.