• Nagy Boldizsár

Miért hiszünk még mindig a méhkirálynőkben?


Neked is bókoltak már azzal barátok és kollégák, hogy „te más vagy, mint a többi csaj”? Az elismerő szavak jól tudnak esni, még akkor is, ha a ki nem mondott kisbetűs rész úgy hangzik: „mert a többi csaj gáz”. De tényleg velük van a baj? És tényleg csak úgy tud érvényesülni egy nő, ha lenézi a többit? Persze, hogy nem: a változáshoz azonban mindannyiunknak változnia kell.


Emlékszel a Bajos csajok című filmre, amiben Rachel McAdams, a Plasztikok vezetőjeként módszeresen tette tönkre más lányok életét, köztük Lindsay Lohanét is, aki a legjobb barátnőjeként tekintett rá? Bár a vígjáték igyekezett rámutatni arra, milyen törékeny és nevetséges a méhkirálynő-jelenség koncepciója és hogy a valódi barátság egyenlőségen és egymás támogatásán alapul, a köztudatban mégis inkább az maradt meg, mennyire viccesek a Plasztikok és mennyire jellemző a lányok közti kapcsolatra az úgynevezett frenemység (a lefordíthatatlan szó a friend és enemy szavak összeolvadásából jött létre és a jelentése: egyszerre barát és ellenség).


A film befejezése is azt az elképzelést erősíti meg, hogy a lányok alkatukból adódóan gonoszak egymással: az utolsó jelenetben ugyanis azt látjuk, hogy megjelent a Plasztikok új generációja, akik folytatják elődeik hadjáratát. A film Rosalind Wiseman könyve alapján készült, aki nemrég egy interjúban arról beszélt, bánja, hogy a művével épp az ellenkező hatást érte el, mint amit szeretett volna. A célja az volt, magyarázza, hogy segítsen a szülőknek jobban megérteni, min mennek keresztül a lányok tizenéves korukban, de ehelyett sikerült megerősítenie a sztereotípiát, miszerint a csajok a népszerűség és hatalom érdekében a legjobb barátaikat is hátba döfik. A Bajos csajok-musical szerzői ezért már kritikusan nyúltak az alapműhöz és remélik, hogy átmegy az üzenet: igenis létezik igazi, erős barátság lányok között. Csakhogy az efféle üzenetekkel ugyanaz a baj, mint a Broadway-musicalekkel: nagyon nehezen jutnak el hozzánk.


Girl power? Kösz, nem

Bármennyit is változott a nők helyzete jogi értelemben az elmúlt évtizedekben, a társadalom mélyebb rétegeiben még ott kísért láthatatlanul a fel nem dolgozott történelem és az egykori negatív sztereotípiáktól a mai napig nem szabadultunk meg teljesen. Nézd meg például, milyen a nők közti barátság ábrázolása a nyugati kultúrában: A pletykafészektől a Hazug csajok társaságán át A rivaldafény áráig egymással rivalizáló, manipuláló, alattomos csajokat látsz, akik újra meg újra hátba döfik legjobb barátnőiket. És ők még a pozitív szereplők. A pletykalapok imádják összehasonlítani, melyik színésznő fest legjobban a vörös szőnyegen, ki öregszik „szebben”, melyik két celebcsaj kapott össze egymással (a látványos, szórakoztatónak szánt cicaharcokra teljes valóságshow-hálózat épült), de valahogy sosem mutatják azt, milyenek az egymást támogató és egymáshoz ezeréve jófej híres barátnők.


A Pretty Little Liars szerint érdekesebbek a frenemyk, mint az igazi barátnők

Nemrég A tökéletes hang írója nyilatkozott arról, hogy amikor a filmstúdió elolvasta az a-capellázó lányok barátságáról szóló forgatókönyvét, azt javasolták, tegyen bele egy szerelmi háromszöget és egy kis nők közti rivalizálást. Az író ott ellenállt és megmaradt a girl power, a Barátnők című film szerzőinek ezzel szemben jóval nehezebb dolga volt: a rendező mindenáron azt szerette volna, ha a két főszereplő nő összekap egymással egy pasi miatt – nem lehetett meggyőzni őt arról, hogy a csajok közti legnagyobb viták nem férfiakról szólnak. Az írók sztrájkoltak, a stúdió pedig azt mondta: maradjon így, de senkit nem fog érdekelni egy ilyen sztori. A mai napig ez Bette Middler legnagyobb sikere. De az a helyzet, hogy a mai napig nagyítóval kell keresni az ehhez hasonló filmeket és sorozatokat, mert Hollywood úgy van vele: jobb biztosra menni olyan sztorikkal, amelyekben egymással gonoszkodó csajok szerepelnek, mert az úttörő munka nem feltétlenül kifizetődő.

Bette Middler és Barbara Hershey a Barátnőkben

Gossip Girl is fiú volt

Dan a.k.a. Gossip "Girl"

A szexista sztereotípiák eredetét gyakran nem könnyű felgöngyölíteni, de több kutatás is foglalkozik azzal, mennyire állják meg helyüket a női viselkedéssel kapcsolatos elképzelések a gyakorlatban. Az általános vélekedés szerint például míg a férfiak kifejezetten nyíltan kezelik a konfliktusokat és hajlamosak a direkt agresszióra, a nők inkább indirekt agressziót alkalmaznak, tehát pletykálnak, kavarnak és bonyolult módszerekkel érik el, hogy ellehetetlenítsenek másokat, legyen szó kollégákról vagy barátokról. Az elmúlt években több pszichológiai kutatás is foglalkozott ezzel és egy 148 kutatást feldolgozó meta-analízis után arra az eredményre jutottak, hogy a férfiak épp úgy hajlamosak az indirekt agresszióra, mint a nők. Érdekes, hogy a hasonlóság ellenére nincs a méhkirálynő kifejezésnek férfi megfelelője, ami olyan pasira utalna, aki aljas manipulációval igyekszik keresztbe tenni férfi kollégáinak és barátainak. Ha két férfi verseng egymással, azt a kultúránk egészségesnek és természetesnek tartja, de ha nők teszik ezt, valaki máris cicaharcot kiált lekezelően és elutasítóan. De miért a nőket érinti ez a hátrányos megkülönböztetés – és a nők esetében miért van az, hogy egyesek tényleg úgy viselkednek főnökként vagy barátnőként, mint egy igazi méhkirálynő?


A kaptár fogságában

Naomi Ellemers

Nézzünk meg még egy utolsó kutatási eredményt: a Deloitte tanácsadó vállalat 44 ország 7000 cégét vizsgálva hozta nyilvánosságra az adatot, miszerint az igazgatóságoknak világszerte mindössze 15%-a nő. Sheryl Sandberg, a Facebook ügyvezető igazgatója erre az arányra gondolt, amikor azt mondta: „nem arról van szó, hogy a méhkirálynők miatt van egyenlőtlenség – hanem arról, hogy az egyenlőtlenség miatt vannak méhkirálynők”. Naomi Ellemers professzor, aki húsz éve kutatja a nemek közti egyenlőtlenségeket az Utrechti Egyetemen, azt mondja, egy ilyen igazságtalan felállásban az egyik nő sikere általában a másik kudarcát jelenti. Legalábbis sok nő attól fél, hogy nem fér el két dudás ugyanabban a csárdában, ami nem is olyan régen még kizárólag a férfiak felségterülete volt. Ahhoz, hogy egy sikeres, vezető pozícióban levő nő bizonyítsa, igenis helye van a klubban, magyarázza Ellemers, gyakran távolságot kell tartania a többi nőtől. Férfiasan kezd beszélni, viselkedni, akár öltözködni is, és ilyenkor jön az a bizonyos dicséret: „nem vagy olyan, mint a többi csaj”. A férfiak bókja azt üzeni: „kemény vagy, laza és kitartó, nem úgy, mint a nők általában”. Sőt: „nem a diszkrimináció miatt van olyan kevés nő a topon, hanem azért, mert ők nem voltak olyan kitartóak, mint te.” Ez azonban egy csapdahelyzet, figyelmeztet Ellemers: az a nő, aki úgy gondolja, hogy a neme irreleváns a munkahelyen és nem érzi fontosnak, hogy más nőkkel jó kapcsolatot építsen ki, a patriarchális rendszer természetéből adódóan újra meg újra szembesülni fog azzal, hogy a kollégái elsősorban mégiscsak nőként tekintenek rá. És mivel annyi negatív sztereotípia él a fejekben a nők hozzáértésével kapcsolatban, a méhkirálynő azzal próbálja bebiztosítani a helyét, hogy maga is lekezelően beszél más nőkről és igyekszik távol maradni tőlük, nem segítve az érvényesülésüket. Ezzel megerősíti az egyenlőtlenségen alapuló status quót, vonja le a következtetést a professzor, és mivel a példáját látva az alacsonyabb beosztású nők is egyedül ezt az érvényesülési módot tartják sikeresnek, minden folytatódik tovább. A dinamika sok marginalizált csoportban megfigyelhető: a kutatások szerint például sok meleg férfi is azzal próbálja bizonyítani, mennyire nem igazak rá a melegekkel kapcsolatos sztereotípiák, hogy kifejezetten macsósan viselkedik és hangoztatja, milyen negatív véleménye van a feminin melegekről. Mondani sem kell: az attitűdöt nehéz letenni a munkahelyi portán, a méhkirálynő a kapcsolataiban is hajlamos lesz lenézni más csajokat és versenyezni velük – amíg rá nem jön, hogy nem a többi nő az ellenség, hanem maga a rendszer.


Kell egy #girlsquad!

Marianne Cooper

Mit tehetsz, ha se a munkahelyeden, se a baráti kapcsolataidban nem akarsz méhkirálynővé válni? Először is, tanácsolja Marianne Cooper, a Stanford University szociológusa, tudatosítsd magadban, hogy mennyire meghatározza az életedet a nemed, és az, hogy nőként születésedtől fogva diszkrimináció ér. Szuper, ha férfiakkal is barátságot ápolsz, főleg, ha ők is támogatják a nemek közti egyenlőséget, de ne feledd, hogy csak az fog igazán megérteni, aki hasonló helyzetben van, mint te. Az, aki tudja, milyen érzés, hogy kétszer annyit kell teljesítened a munkahelyen, mint a pasi kollégádnak, az, akinek magyaráznod sem kell, hogy megjegyzést tettek a változó súlyodra, a túl kihívó vagy túl szerény stílusodra, arra, hogy nem voltál elég kedves. Ha nem akarod tönkretenni magad, inkább ne hasonlítgasd magad a többi nőhöz, inkább meríts inspirációt a sikeres történetekből és támogasd azt, aki hozzád hasonlóan nehezített pályán indult. És nem csak a nőket, hanem a többi elnyomott csoport tagját is, mert csak akkor lesz elég hely mindannyiunk számára, ha összefogunk.


A cikk a 2021. áprilisi Joy magazinban jelent meg.

0 comments

Recent Posts

See All