Kávé és pogácsa: ilyen egy magyar gyerekirodalmi konferencia

2007 során két rendkívülinek számító hazai konferencián volt szerencsém részt venni. Az első szakmai tanácskozás (Gyermekirodalom, gyermekirodalom-kutatás és -oktatás Európában, Kecskeméti Főiskola, április 27) legfontosabb eseményének a nap végére tervezett, negyed órás program, a Magyarországi Gyermekirodalom-kutató Társaság alapítási koncepciójának megvitatása ígérkezett. A konferencián jelen volt a frankfurti Goethe Egyetem Ifjúsági Irodalomkutató Intézetének tudományos főmunkatársa, Dr. Bernd Dolle-Weinkauff, a Perugiai Egyetem tanára, Cecilia Moretti, Jolita Luksyte, a litvániai Siuliai Egyetemről és Brigitte Hager, a Kecskeméti Főiskola osztrák nemzetiségű lektora – tehát tekintélyes nemzetközi társaságot sikerült összetoboroznia a főszervező Lipócziné Dr. Csabai Saroltának, aki az európai gyerekirodalmi konferenciákon évek óta állandó vendég és előadó. Ilyen vendégséggel és egy kutatótársaság megalapításának ígértével a konferencia történelmi jelentőségűnek tetszett.

A konferencia két párhuzamos szekcióban zajlott (világirodalmi és magyar szekció), ráadásul több előadó az utolsó pillanatokban visszamondta a fellépését, ami miatt gyakoriak voltak a csúszások és hosszú pogácsás-kávés szünetek. Ezekben a szünetekben szinte mindenki a megalapítandó társaságról beszélt, némelyek lelkesen és tele ötletekkel, felajánlásokkal, mások fásultan, cinikusan. A társaság az első ilyen jellegű intézmény lett volna Magyarországon, és ahogyan már nap közben is kiderült, rengeteg külföldi támogatást is kapott volna. Bár feltűnő volt a gyerekirodalommal foglalkozó szakma jeles képviselőinek hiánya (nem voltak ott sem az IBBY vagy a GYIE képviselői, sem a gyerekkönyvkiadók szakemberei vagy a magyar mesekutatók, gyerekirodalomkutatók), mégis mindenki egyet értett abban, hogy majd szólunk nekik is és később csatlakozhatnak ők is az egyesülethez.

Neumann János Egyetem, Pedagógusképző Kar

A programsorozat a díszvendég, Dolle-Weinkauff professzor plenáris előadásával indult, aki a német gyerek- és ifjúsági irodalomnak a transzkulturális folyamat kiváltotta változásáról és lehetséges továbbfejlődési útjáról tartott érdekfeszítő és abszolút modern szemléletű előadást – kisebb kavarodást okozva ezzel. Az előadás után sorban szólaltak fel a pedagógus és könyvtáros kollégák, akik nem tudtak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a német könyvtárak és iskolák tele vannak a professzor által jónak ítélt képregényekkel. Többen nem értették, hogyan lehet egy képregény jó. A vita végül azzal a “megnyugtató” döntéssel zárult, hogy az Asterixtől kezdve a Mausig minden egyes rajzolt történet káros, személyiségromboló és képességeinket visszafejlesztő hatású, amelyektől jobb, ha távol tartjuk a 16 éven aluliakat. Mindezt a következő előadó, a Forráspont főszerkesztője, Szávai Ilona is megerősítette: előadásának bevezetése a rossz képregény és a jó könyv paradigmák szembeállításával kezdődött. A Fordulópont a gyermekkultúrában. Gyermekekről, gyermekekért, gyermekeknek a teljesség jegyében című előadás további részében a hagyományos értékek őrzéséről, az olvasóvá- és egészséges felnőtté nevelés fontosságáról és a „borzasztó mai állapotokról” volt szó és arról, mennyire fontos, hogy végre megalapítsunk egy Intézetet, ahol majd őrizzük az értékeket és szakkönyvek kiadásával támogatjuk a jó ügy érdekeit. A koncepció kissé nyugtalanítónak tűnt, a szándék és a felelősségvállalás viszont nagyon is imponálónak. „Hátha végre történik valami…” – gondolta mindenki.

A nap további részében két külön konferenciateremben zajlottak az előadások: lehetett választani például A népmese és szocializáció: a hősmesék szerepe a lelki egészség megőrzésében és a „Négy leány a titkos kertben”. Angolszász gyerekirodalmi művek fordításai a 20-as évek Magyarországán című előadások között. Én ez utóbbit választottam és cseppet sem bántam meg, ugyanis a nap egyik legtartalmasabb programja volt: egy olyan ritka jelenségről szólt, mint a magyar gyerekirodalmi műfordításkritika. Dr. Papp Andrea kutató, aki az ELTE angol tanszékének lektorátusvezetője, többek között a Tom Brown iskolásévei, a Kisasszonyok és A titkos kert magyarra fordított változatait hasonlította össze, méghozzá olyan alapos és filológiailag precíz eljárással, értő kritikai szemmel, amilyenre égető szüksége lenne a magyar gyerekirodalomtudományi szakmának. Ki kell még emelni Dankóné Kovács Réka német nyelven tartott előadását, ami egyben PhD-dolgozatvázlat is, (’Ülkü’-től ’Dieda’-ig. A más és az idegen a német nyelvű gyermekirodalomban) ami alatt mindenki nagyon komoly képet vágott, de én sajnos egy szót sem értettem belőle, mert a programfüzet megjegyzéseivel ellentétben nem volt tolmács. Sajnos a szekciók elcsúszásai miatt nem tudok érdemben beszélni Gombos Péter Kiss Ottóról szóló előadásáról (Szupermen szabadságon van? – A gyermekkor problémáinak ábrázolása Kiss Ottó verseiben) és Dr. Jenei Terézéről sem (Gyermekkép a cigány népmesékben), pedig mindkettő nagyon érdekelt volna.

A konferencia záró eseményére, a kutatótársaság megalapításának megvitatására alig tíz-tizenegy ember maradt ott a a nap végére. Megbeszéltük, hogy teljes demokrácia lesz, nem lesznek kitüntetett ideológiák és módszerek, mindenki szabadon végezheti (tovább) a megkezdett pályáját, viszont a társaság ülésein, közös projektjein és a leendő kiadványok összeállítása során lehetőségünk lesz a tapasztalatcserére, a kapcsolatépítésekre és talán a régen várt tudományos elismertségre is. Lesz nemzetközi támogatás is, bólogatott a nap végére egyre nyúzottabb német professzor, modellünk a frankfurti intézet lesz, állandó kommunikációban maradunk egymással, sorolta Lipócziné tanárnő. Lesz levelezési lista, hamarosan megkapjuk e-mailben egymás elérhetőségeit, a konferencia rezüméjét és ha megjelentek az előadások szövegei a Fordulópont gondozásában, abból is természetesen mindenki kap egy-egy példányt. A sok terv és ígéret egyre felfokozottabbá tette a hangulatot, a konferencia háziasszonyának őszinte lelkesedése mindenkit áthatott és a gyűléstermet tíz új emberré született kutató hagyta el este hét óra magasságában.

Hogy a megbeszéltek ellenére nem történt mégsem semmi változás (bizony: sem rezümé, sem telefonszámok, sem szeptemberi következő konferencia, sem svájci projekt, sem közös tanulmánykötet), az talán nem is olyan meglepő. Ahogyan azt egy évek óta hasonló konferenciákra járó kollégám mondta: ezeket a konferenciazáró ünnepélyes beszélgetéseket nem szabad komolyan venni. Úgysem gondolja komolyan senki. Vagy csak nem tudják, mire való is lenne egy ilyen társaság. Egyszerűen nincs semmi motivációs háttér, ami összekötné a gyerekirodalommal foglalkozókat, nem ismerik a lehetőségeiket, a potenciális hatalmukat, a felelősségüket. Minek mese-magyarázó estekre járni, mikor még a fakultatív pedagógus-továbbképzésekre is alig jön össze gyakran a minimum létszám?

Ugyanezzel a motiválatlansággal, komolytalansággal találkozhattunk az IBBY éves magyar konferenciáján is, amelyet hagyományosan a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár márvánnyal, monumentális tükrökkel és aranyszínű cirádákkal díszített fogadótermében tartottak. Nagy meglepetésre most nem hangzott el Békés Pál köszöntő beszéde, helyette a könyvtár igazgatója, Nagy Anna fogadta az összegyűlt szakmabelieket. Az idei szakmai nap központi témája az illusztráció volt: Gyermekkönyv illusztrációk – illusztrált könyvek, ahogyan a cím hirdette. Ahogy megérkeztem, gyorsan körbenéztem, de magyar illusztrátoraink közül egyedül Kállai Nagy Krisztinát és Baranyai Andrást láttam (ha valakit nem vette volna észre, akkor elnézést kérek tőle). Bevallom, nem erre számítottam: ennél sokkal több gyerekkönyvillusztrátorunk van, akiknek biztosan helyük lenne egy ilyen tanácskozáson. Elég csak elmenni a GYIE egy-egy kiállítására, hogy megbizonyosodjunk róla: tehetségben, eredetiségben és frissességben semmiben nem maradunk el a világszínvonaltól. Kiké a gyerekkönyvillusztráció ügye, ha nem az övék? Talán az elemző szakembereké – gondoltam tájékozatlanságomban. Talán a konferencián kapok egy átfogó képet az illusztráció-kutatás magyar helyzetéről – hitegettem magam.

Az első előadást Bálványos Huba grafikus, főiskolai tanár tartotta, aki diáról vetített képekkel szemléltette, milyen közel áll egymáshoz az akadémiailag is elfogadott, kanonizálódott képzőművészet és a gyerekek áltak készített képek. Bár az előadás címe első hallásra elriasztott (A vizuális nevelés mint szemlélet- és lélekformálás), végül kellemesen csalódtam és bár a vizuális nevelés nem igazán tartozik a gyerekkönyvillusztráció témakörébe, meggyőző volt az a program, amit a tanár úr a képzőművészet új megközelíthetőségével kapcsolatban elmondott.

Ennél jóval semmitmondóbb volt Dr. Kósa Éva pszichológus előadása (Könyv – Média – Család), ami a televízió (mint „vadonatúj jelenség”, a hiperaktivitás és a gyerekkori agresszió forrása) és a könyv szembeállításáról szól. A szintézist a család intézményének kell a pszichológusnő szerint megvalósítania, ami ellenőrzi, szabályozza és bünteti a gyerekeket, ha azoknak nem megfelelőek a tévénézési és internetezési szokásaik. Megtudtuk: a televízió önmagában nem rossz dolog, csak nem mindegy mit nézünk és napi hány órában. Miután részletes magyarázatát kaptuk annak, hogy a természetfilmek nélkülözhetetlenek az oktatásban és hogy a neten több családbarát portál is található, következett a megoldás (amiről az előadónő úgy beszélt, mintha soha senki a résztvevők közül nem hallott volna még róla), mégpedig: meg kell tanulnunk és tanítanunk a tudatos médiafogyasztást („hogy hogyan legyünk médiatudorok”).

Rényi Krisztina és Baranyai András beszélgetéséből az a szomorú tény derült ki leginkább, mennyire alulfizetik itthon az illusztrátorokat. Baranyai arról is beszélt, hogy amíg a városaink (még a fővárosi körút is) tömve vannak a kommersz hülyeségekkel teli óriási reklámplakátokkal, multi-logókkal és a rossz ízlés különböző nyomaival, addig bajos is lesz a mainstream-től eltérő képi világú gyerekkönyveket eladni a magyar vásárlóknak. Ha létezne kiforrott ízlésű várostervezés, ha több lenne körülöttünk a játék, a kérdés, talán nem riadnának el első látásra a felnőttek egy kreatívabb, bonyolultabb könyvborító láttán (lásd a zseniális Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután című kötet eladási mutatóit).

A nap második felében Kovács Eszter, a Pagony Kiadó tulajdonosa mutatott be néhány olyan olasz, francia és ukrán gyerekkönyvet, amelyeket nagyon szeretnének kiadni, de éppen a korábban is tárgyalt problémák miatt, ezt csak a ráfizetés kockázata mellett tehetnék. A magyar felnőttek egyszerűen nem vevők a furcsaságra, nem szeretik az újdonságot, a kísérletező megoldásokat, főleg egy olyan terülten nem, amelyet a legtöbben még mindig a hagyományőrzés egyik legfontosabb elemeként tartanak számon, mondta el tapasztalatait az előadó. Pedig a gyerekek általában odavannak a játékért és a különleges dolgokért.

Az ezt következő program, melyet a FSZEK fiatal gyerekkönyvtárosa tartott, a nap legszórakoztatóbb eseménye volt, ami alaposan felrázta a fáradó közönséget. Előadásának címe (Szigetek és hidak, avagy mit tehet egy gyermekkönyvtáros?) még önmagában nem készített fel arra a sokkra, amit a későbbiek okoztak a hallgatóknak, én például arra voltam felkészülve, hogy néhány új könyvtárpedagógiai gyakorlatról, módszerről fog beszélni. Ehelyett végig kellett hallgatnunk, milyen szép dolgokat ír a Magyar Értelmező Kéziszótár a kultúráról és a civilizációról, később egy bölcs idézetet jött a magyar termőföld áldásairól és az oldschool magyar szalonna (vagy kolbász, már nem emlékszem pontosan) értékeiről, a természet és az egyszerű paraszti élet szépségeiről. Amikor az előadó hangja már a meghatottságtól remegett, néhányan felálltak és elindultak a pogácsák felé – vagy egyenesen haza, felháborodott széknyikorgások közepette. Akik maradtak, azok megtudták, milyen fontos szerepe van manapság, a fogyasztói társadalom és a bitagyúság korában a gyerekkönyvtárosoknak. A könyvtáros gyógyító, varázsló, tűzhozó, őrző és angyal, mondta el többször is az előadó. A kultúra várának bástyáiban állnak és védik az értékeket a Walt Disney Vállalat és a mesterséges tartósítószerek ellen (az élelmiszer-analógia az egész előadáson végig húzódott). Mikor az előadó elkezdte egyenként bemutatni kedvenc mesekönyveinek borítóit (A végtelen történet, Boszorkányos mesék, Pettson-könyvek, stb.) és felsorolta kedvenc magazinjainak címét (Baba-Mama Magazin, Forráspont, stb) már csak nagyon kevesen voltunk, akik ülve maradtak, és mikor mindezek betetőzéseként elindult a YouTube-ról sebtiben letöltött Nox-klip („Szeretem a csönd égi örömét, /Szeretem a csókod éjjeli tüzét”, stb), már senki sem tudta, hová került.

A záróbeszéd előtt elhangzott egy húsz perces felolvasás a Terézvárosi Gyermekkönyvtár adatbázisából, ami tulajdonképpen két végtelen hosszúságú lista volt arról, miket kölcsönöztek a könyvtárból a legtöbben az utóbbi három évben. A listák alapján elmondható, tette hozzá a végén az előadó, hogy a legtöbben azokat a könyveket viszik, amelyekről rajzfilmsorozat is megy a tévében. Egyetértő fujjolásra várva nézett le ránk, de már senkit nem érdekelt, ki mit tart jónak és mit nem, azt pedig végképp nem értettük, hogy fordulhatott elő az, hogy a nap folyamán a legkevesebb szó az illusztráció és a gyerekkönyv kapcsolatáról szólt.

Végeredményben elmondható: nagy valószínűséggel a pogácsa mindkét konferencián ugyanabból a gyorsbüféből lett szállítva és a kávé mindkét helyen ugyanolyan vizezett volt. Ennyi pedig nem elég egy szakmai konferenciához.