• Nagy Boldizsár

Interjú Laini Taylorral, a Füst és csont leánya szerzőjével


Laini Taylornak épp akkor jelent meg az instant világsikert hozó YA-regénye, amikor a vámpíros őrület lecsengett és sorra jelentek meg az angyalos könyvek. Pechjére az ő művét is besorolták ide, pedig neki esze ágában sem volt meglovagolni az új, romantikus hullámot. Már csak azért sem, mert a fantasy-trilógiája első része épp attól olyan különleges, hogy a szereplői furcsa, gót sílusú, komor, közép-európai emberek, akiknek meglehetősen bizarr módon telnek a hétköznapjaik. Twilight-fanok: bocs, de ez nem épp a ti ízlésetek szerint íródott. Inkább Kafka, Kundera és Mary Shelley olvasói figyeljenek most ide nagyon!


Biztosan sok szerző irigyli önt azért, hogy sikerült egy ilyen izgalmas, összetett, és különleges magánmitológiát teremtenie, ami máris elvarázsolta az olvasókat szerte a világban. Hogyan sikerült ilyen egységes képzeletbeli birodalomba terelnie a keresztény, görög, és törzsi mítoszok teremtményeit, a szeráfokat, a kimérákat, a mágikus hamszákat és a kívánságkereskedőket? Hosszas kutatások előzték meg ezt a munkát?

Mindig is imádtam a néprajzot, és bármerre is jártam a világban, mindig igyekeztem beszerezni a helyi különlegességekből: gyűjtöm a népmesegyűjteményeket és vallási könyveket is, már azóta, mielőtt elhatároztam volna, hogy valaha írni fogok. Szóval nem mondanám, hogy tudatos kutatómunka előzte meg a Füst és csont leánya írását. Egy képet láttam magam előtt, így született meg a trilógia: egy lányt képzeltem el, akit szörnyek neveltek fel. Már nem is tudom, hogy lett a szörnyből végül kiméra, de az biztos, hogy az angyalok csak még később kúsztak be a képbe, amikor kitaláltam, hogy kellene a sztoriba egy Rómeó és Júlia-szál. A szörnyeimnek kellett valami ellenség, és az angyalok tűntek a legjobb választásnak. Ezenkívül imádom a szárnyakat, és ha képes lenne rá az orvostudomány, én lennék az első jelentkező a plasztikai sebészeknél, aki szárnyakat kér a hátára!


A trilógia első részében elhangzik az a mondat, hogy „ez nem olyan, mint a Narnia-könyvekben”. Ismerve C. S. Lewis és J. R. R. Tolkien vallási vitáját (ami arról szólt, mennyire lehet egy gyerek- vagy ifjúsági regényben erősíteni a keresztény didaxist), és a későbbi fantasy-szerzők kapcsolódását a vitához (gondolok itt az ateista, és nyíltan Narnia-ellenes Philip Pullmanra, és J. K. Rowlingra, aki a legnagyobb inspirációjaként C. S. Lewist említette), úgy tűnik, mintha ön is állást foglalna a kérdésben – annál is inkább, mert a regény végére az egyik démoni alakról kiderül, hogy ő egy pozitív hős.

A Narnia-utalással csak arra akartam rámutatni, hogy az én meglátásom szerint egy konfliktus esetén nem lehet azt mondani, hogy az egyik félnek mindenben igaza van, a másiknak pedig semmiben nincs. Meg akartam mutatni mindkét oldalt: azt, hogy egyik sem fekete vagy fehér, egyik sem színtisztán jó vagy gonosz. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem létezik a jóság vagy a gonoszság – de a legtöbb esetben a dolgok nagyon összetettek és inkább szürkék. És abban én is egyetértek Pullmannal, hogy a szürke különböző árnyalatai sokkal érdekesebbek és valódibbak, mintha leragadnánk a fekete és a fehér oldal tárgyalásánál. Egy alapjáraton jó, pozitív főhős, akiről kiderül, hogy rettenetes dolgokra is képes, szerintem sokkal vonzóbb, mint egy 100%-ban jó vagy velejéig romlott karakter. Más regényemben dolgoztam ilyen alakokkal, de a Füst és csont szereplőit igazabbnak érzem. Egyébként egy pillanatig sem lebegett a szemem előtt az, hogy állásfoglalást tegyek a regényemmel vallási kérdésekkel kapcsolatban: ha őszinte akarok lenni, a vallási elemek nálam csak a háttérként szolgáló fantasyvilág építéséhez kellettek.


A főhős, Karou egy fanarton

Tudom, hogy furcsa a kérdés, de meg tudja válaszolni, miért éppen ifjúsági regényeket ír?

A kilencvenes években, a Harry Potter hatására kezdett el vonzani a gyerekirodalom. A fárasztó egyetemi évek után, ahol csak a klasszikusokat meg szakirodalmat olvastam, igazi élvezet volt újra elmerülni a gyerekkori kedvenceimben, és átélni azt a szenvedélyt, amit legutóbb kislányként éreztem, amikor rájöttem, milyen hatalma van a könyveknek. Meg akartam őrizni ezt a rajongást, és egyszerűen az tűnt az egyetlen helyes útnak, hogy ezzel a területtel foglalkozzam.


Mennyire érzi azt, hogy sikerült megtalálni a hangot a közönséggel?

Azt érzem, hogy a könyvön keresztül igazi kapcsolat alakult ki köztem és a világ legkülönbözőbb pontjain élő emberek között. Rengeteg levelet kapok, az olvasók elmesélik nekem a legszemélyesebb élményeiket, valamint azt, milyen hatással volt rájuk a regény, és ez csodálatos dolog. Bármilyen elcsépelten is hangzik, tényleg egy álmom vált valóra.

Taylor csak Prágában tudta elképzelni a Füst és csont szereplőit.

A trilógia legtöbb eseménye Prágában játszódik, és ennek hatására már be is indult a városban a Csont és füst-biznisz: túrákat szerveznek, rajongói tárgyakat árulnak, az olvasók pedig ideutaznak a világ legtávolabbi csücskéből is. Hogyan esett a választása éppen erre a városra?

Kétszer jártam csak Prágában, és mindkét alkalommal nagyon rövid időre. Nem ismerek ott senkit, és semmi különös dolog nem történt ott velem, de amikor azon gondolkodtam, hol játszódjon a trilógia, rájöttem, hogy csak itt tudom elképzelni a szerelőimet. Az elején még New Yorkkal próbálkoztam, de az egyáltalán nem működött, aztán Velencén agyaltam, de akkor is hiányzott valami, végül eszembe jutott Prága, és minden azonnal a helyére került. Csodálatos az a város, egy modern kori tündérmese számára ennél eszményibb helyet el sem tudok képzelni. Szerintem ez a legszebb európai város, bár Budapesten még nem jártam. Majd sort kerítek arra is! Mi itt az Egyesült Államokban teljesen ki vagyunk éhezve az európai ingerekre: az antik, a kora-középkori, és a gótikus építészet és a mozgalmas, sötét történelem igazi egzotikum számunkra. Amerikában hiányzik a varázslat a levegőből, és a szereplőim itt életképtelenek lennének.

Prágát gyakran megszállják a Füst és csont-rajongók

Ha már a szereplőkről esett szó, beszéljünk egy kicsit a főhősről, Karou-ról. Nem egy átlagos lányregény-hős: a haja kék, a hobbija az, hogy szörnyeket és démonokat rajzol, ahelyett, hogy a bulizáson, a divaton vagy a fiúkon járna az esze, csontokat gyűjt, és olyan fura helyeken lóg, mint a temető szomszédságában álló Méregkonyha nevű kocsma. Csak nem az ön 16 éves kori énjét ismerhetjük meg a karakteren keresztül?

Csak szerettem volna ilyen lenni, mint Karou! Inkább azt mondanám, hogy a bennem élő, 16 éves Laininak szántam Karout, így utólag, ajándékba. Én csak egy átlagos, álmodozó kamaszlány voltam, aki vad, kalandos életre vágyott. Utazni akartam és ismerkedni, de ehelyett az egész tinédzserkoromat egy külvárosban töltöttem, Kalifornia déli részén: úgy képzeld el, mint ahogy a tévében látod a tipikus Amerikát, szőke csajok, tengerpart, nyitott tetejű kocsik. Halálosan untam itt magam: Európába vágytam, a furcsa kávézókba, a macskaköves utcákra, a középkori temetőkbe. A barátaimmal nem is tudtunk hová beülni akkoriban: de tényleg, még egy nyomorult kávézó sem volt a környékünkben. Igazi terápia volt nekem a Füst és csont: úgy éreztem, újraélem a 16. évemet, csak egy sokkal izgalmasabb, és bizarrabb kiadásban.

A frizurája viszont hasonlít a hősnőjéére: tényleg, miért nem kék a haja? Próbálta esetleg, és kiderült, hogy jobban áll önnek a pink?

Nem, a búskomor kéket meghagyom Karou-nak, hozzám most jobban illik ez az vidámabb árnyalat: olyan rajzfilmszerű, vagy olyan mint egy képeskönyv kislányszereplőjének. Amúgy az első könyvem megjelenésekor festettem be először, öt évvel ezelőtt. Olyan nagy esemény volt, hogy kijön az első könyvem, én pedig akartam valamit változtatni a külsőmön is, és mivel épp akkoriban láttam az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmet, amiben Kate Winslet folyton változtatta a hajszínét, úgy döntöttem, ideje, hogy életemben először végre én is kezdjek valamit a frizurámmal. A gyerekeknek és a kamaszoknak egyébként nagyon bejön ez a szín, minden felolvasáson megdicsérik, és amúgy hasznos is, ha ilyen feltűnő a frizurád, mert könnyebben beazonosítanak – a könyvtárosok például sokszor nem is tudnak rólam semmit, csak annyit, hogy én vagyok az a fura, pink hajú írónő.


Hogyan képzeljük el önt munka közben: magára zárja az ajtót, bömböl a zene, és hajnalig fel sem kel az íróasztal elől, vagy beül valahová, kávézgat a kirakatban, és nézi az utcán az embereket?

Mivel a regény közepén tartottam, amikor megszületett a lányom, Clementine, és otthon képtelenség volt dolgozni, eljártam a laptomommal kávézókba. Azóta is ezt csinálom: keresek egy helyet, ami nem túl érdekes, ahol nem vonja el a figyelmem semmi (a kedvencem most egy régi kőtemplomban kialakított kis vendéglő), felteszem a zajszűrő fejhallgatómat, kikapcsolom az internetet (na ez nem szokott olyan könnyen menni!), és akkor írok. Amikor nagyon beleélem magam a történetbe, és túlságosan azonosulok a szereplőim érzéseivel, fura fejeket szoktam vágni, és az emberek biztos azt hiszik, hogy hibbant vagyok. Persze a pink hajam sem sokat javít a helyzeten.

Laini Taylor dolgozószobája

A Füst és csont után, vagy azzal egy időben rengeteg angyalos fantasy lepte el a könyvesboltokat. Tart attól, hogy az öné is bekerül ebbe az új áramlatba, vagy örül annak, hogy az angyalok lettek az új vámpírok?

Nagyon érdekes, de amikor már javában írtam a Füst és csontot, akkor fedeztem fel, hogy beindult az angyalos őrület. Féltem attól, hogy meggyanúsítanak majd azzal, hogy én is csak meglovagolom a trendet, és másolom a többieket. Azon vettem észre magam, hogy legszívesebben azt mondanám: „az én könyvem nem angyalokról szól!”, ami egyébként igaz is. Amúgy nem hiszem, hogy túl sokáig kitart ez a mánia: az angyalok sosem lesznek olyan népszerűek a pop kultúrában, mint a vámpírok, mert hiányzik belőlük az a plusz, ami a vérszívókban megvan – bár nem tudnám megmondani, mi az a plusz.

Ennek ellenére a trilógia első részéből már készül is a mozifilm a Universal Picturesnél. Kit szeretne látni a főbb szerepekben: mit szólna mondjuk Ellen Page-hez és Alex Pettyferhez?

Haha, nagyon korai lenne még erről beszélni, és komolyan mondom, nem gondolkodtam még el azon, melyik színészhez illenének a szereplőim. Remélem azért hamarosan elindul a casting, és a blogomon megoszthatom majd a fejleményeket az olvasókkal! Olyan izgatottan várom, mintha még mindig kislány lennék!