Interjú Gillian Lathey-vel, a gyerekirodalomelmélet szupersztárjával
Gillian Lathey a Roehampton Egyetem Gyerekirodalom Tanszékének docense és a Nemzetközi Gyerekirodalomkutató Központ igazgatónője, aki keményen megdolgozott azért, hogy egész életében képeskönyveket és ifjúsági regényeket olvashasson. Mivel nagy példaképnek tekintem, megkerestem őt Londonban, ahová az oxfordi Tove Jansson Konferencia miatt utaztam el. A British Library-ben beszélgettünk, miután megnéztük együtt a Lewis Carroll Kiállítást.
A Roehampton Egyetemen működik a világ egyik legszínvonalasabb gyerekirodalmi képzése. Egészen pontosan mióta?
Nos, várjunk csak, attól félek, nem fogom tudni megmondani, hogy pontosan mikor indult a szak, de én 1993 óta tanítok itt és akkor már külön szakként lehetett végezni ezeket a modulokat. Azt tudom, hogy gyerekirodalomtörténetet és -elméletet már jóval a szak megszületése előtt is lehetett tanulni a Roehamptonon, az angol szakon belül. A gyerekirodalom szak pedig valamikor az 1990-es évek elején alakulhatott meg.
Tehát mondhatjuk, hogy az angol nyelv és irodalom szakból nőtte ki magát a gyerekirodalom szak? Magyarországon csak a tanárképzésben vagy a könyvtáros képzésen belül lehet többé-kevésbé hasonló kurzusokat végezni. A gyerekirodalom-kutatás is erősen pedagógiai hátterű nálunk, szorosan összekapcsolódik a neveléssel, a tanítóképzéssel. Ön szerint jelent különbséget az, hogy melyik szak felől közelítünk a gyerekirodalomhoz?
Igen, ez valóban más irányokat jelent. Nálunk azért született meg ez a külön képzés, mert óriási érdeklődés volt a téma iránt az angol szakon. Az 1980-as évek második felében kezdődött el a korábbi gyerekirodalomról szóló diskurzusok kritikája és egyre több szakirodalom született a posztstrukturalizmus, a feminizmus vagy a reader response-elmélet meg a gyerekirodalom kapcsolatáról; mindenki Peter Huntot olvasott és vitatkoztak a pszichoanalitika és a marxizmus gyerekirodalom-értelmezésre tett hatásáról. Kicsit talán tüntetőleg is, de a pedagógiai szempontok akkor eléggé háttérbe szorultak.
Hogyan került Ön a gyerekirodalom-vita közelébe? Ha jól tudom, akkoriban Londonban tanított 5-7 éveseket. Igen, ez még azelőtt volt, hogy a Roehamptonra kerültem volna, mint oktató. Korábban én Németországban tanultam, németből doktoráltam és mikor a PhD-mon dolgoztam, tanultam a frankfurti Goethe Egyetemen is, ahol már nagyon régóta van Gyerek- és Ifjúsági Irodalmi Intézet. Ott rengeteg plusz tudást és tapasztalatot szereztem és mindez oda vezetett, hogy 9 évvel ezelőtt a Nemzetközi Gyerekirodalom-kutatási Központ megbízott igazgatója lettem.
Ha jól tudom, ez a Központ is a Roehampton-on székel.
Igen és a két intézet nagyon szoros együttműködésben van. A Központ két évente szervez nemzetközi nyári egyetemet Londonban, évente pedig nemzetközi konferenciát a világ különböző egyetemein, idén például Törökországban. Ezenkívül a Központ a házigazdája az évenkénti brit IBBY-tanácskozásnak, de foglalkozunk könyvkiadással is és van egy több ezer tételes gyűjteményünk, amiben gyerekkönyvek, másodlagos irodalmak, szakfolyóiratok, audio- és videoadaptációk, mikrofilmek és más anyagok találhatók, amelyek a gyerekirodalommal kapcsolatosak. Ezek nagy része már digitalizálva is elérhető, hogy minél több kutató hozzáférhessen.
Nagy kihívás volt mindezt elérni? Nem volt nehéz elismertetni az egyetemi vezetőséggel vagy az állami apparátusokkal a gyerekirodalomtudomány akadémiai szintű létjogosultságát?
Szerencsére nem. Ahogy mondtam, az egyetemen már nagyon régen lehetett gyerekirodalmi kurzusokat végezni. Többek között Kim Reynolds professzor, de mások is tartottak gyermekirodalom-szemináriumokat, amelyek nagyon népszerűek voltak, sokan választották ezeket a kurzusokat és azt hiszem, az ő kemény munkájuk, a szigorú ragaszkodásuk a tudományos igényességhez, jóhírét keltette a gyerekirodalom szakmának. Erre egyébként a mai napig törekszünk: mi sem vagyunk kevésbé szigorúak és komolyan vesszük a szakmánkat. Igazából semmi különbség nincs a többi bölcsészszakhoz (art studies) képest: ugyanolyan komolyak a kutatások és az elvárások is. Nem kellett sosem kampányolnunk, ha erre gondol.
Igen, valami ilyesmire. Szerintem is meggyőzőbb a kemény munka, mint a sopánkodás. Ezek szerint sosem érezte azt, hogy nem veszik elég komolyan, mondjuk tudományos irodalmi körökben?
Nem, nem éreztem. A gyerekirodalomkutatás nagyon is összetett szakma, különösen átfogó tanulmányokra van szükség hozzá. Át kell látni az érintett gyerekirodalmi mű teljes kulturális, szociális, gazdasági, vallási, filozófiai hátterét, érteni kell az irodalom, a nyelv és a társadalom összefüggéseit, kell egy átfogó irodalomtörténeti és -elméleti háttértudás hozzá és ismerni kell a huszadik századi kritikai irányzatokat és emellett még van benne pedagógia is, a gyerekkorral kapcsolatos tudományok (mind a konstruktivizmus, mind a befogadás-esztétika felől) és akkor még nem is volt szó a kreatív írás-oktatásról és a többi tárgyról…
Mint például a műfordításelmélet, ami az ön szakterülete.
Pontosan.
Emer O’Sullivan nemrég angolul is megjelent munkája, az Összehasonlító Gyerekirodalomelmélet is különösen nagy hangsúlyt fektet a műfordítás és a gyerekirodalom kapcsolatára. Nekem úgy tűnik, ez az egyik legvitatotabb területe a kutatásoknak.
Igen. Egyébként az angol kiadással egy időben jelent meg egy antológia is, amiben az utóbbi harminc év legfontosab gyerekirodalom-fordítási esszéi jelentek meg (amelyet, mint utóbb megtudtam, G. Lathey szerkesztett – az én megjegyzésem). Úgy gondolom, a szakmának különösen figyelnie kell a műfordítások milyenségére. Egy fordítónak egy sor kérdést végig kell rágnia, ha gyerekkönyvet fordít: mennyire alkalmazkodjon a cél-nyelv gyerekközönségének kulturális hátteréhez vagy mennyire vállalja fel a kulturák közötti különbségek kiemelését; úgy mutassa-e be a világot, mint ami hasonló ahhoz, amit már ismer a gyerek és ami kényelmes mindenkinek, egy képzeletbeli, internacionális, ún. „euniverzális” eszményhez vagy csatlakozzon azokhoz, akik szerint minden gyerekkönyvnek a transzkulturális kapcsolatokat kell támogatnia és a különbözőség, a másság értékeit kell közvetítenie. A fordítónak ismernie kell az adott mű keletkezési körülményeit, ami különösen fontos, ha egy nem-amerikai vagy nem-nyugat-európai műről van szó. Ugyanis az ő feladata lesz, hogy közvetítsen, hogy megtalálja az összekötő kapcsokat a forrás-nyelv kultúrája és a cél-nyelv fiatal közönsége között és hogy kiépítsen egy olyan kánont a célnyelv irodalmában, amiben az ún. „eklasszikusokon” kívül helyet kapnak a poszt-koloniális gyerekirodalom darabjai is. A hallgatóink közül sokan kutatnak ebbe az irányba.
És mennyire jellemző ez a fajta multikulturalizmus az olvasási gyakorlatban? Az angol gyerekek szeretik az Eileen Browne-könyveket?
Az angol gyerekek az óvodától kezdve megismerkednek a különböző kulturákkal. Szerencsére az oktatási rendszer ilyen tekintetben már jól működik. Pontosabban jobban, mert az Egyesült Királyságban nagyon nagy hagyománya van a britticizmusnak. De mostmár bőven van választék multikulturális tekintetben is. A nagyobb baj az, hogy gyakran nem funkcionálnak a klasszikus értelemben véve irodalomként. Fontos, hogy a gyerekek irodalommal talákozzanak, ne tanulságokkal, vagy irodalomba oltott felnőtt pedagógiával. Eileen Browne egyébként szerintem elég jól megtalálta az egyensúlyt.
Végezetül kíváncsi lennék, kik azok, akik inspirálták önt. Nagyon dinamikus és kiegyensúlyozott embernek látszik, amellett, hogy szakmailag sikeres.
A pályámon nagyon inspirált Peter Hunt és többek között maga Emer O’Sullivan is, akivel több közös projectünk volt. Inspirálnak a fiatal kutatók is: a Roehampton-on rengeteg a külföldi hallgató, a világ legkülönbözőbb területeiről jönnek ide, hogy gyerekirodalmat hallgassanak. És mikor látom az elszántságukat, az megnyugtat, hogy eredményesek vagyunk.
És melyek a kedvenc gyerekkönyvei?
Nagyon szeretem Astrid Lindgren könyveit, sajnos sokat még csak németül tudtam elolvasni, valamiért itt nem annyira népszerűek. De az utóbbi években a legnagyobb hatást Janni Howker könyve tette rám, az Isaac Campion, ami egy lókereskedő család tragédiájáról szól. És tudom, sokak szerint ciki, de imádom Jacqueline Wilson regényeit!