Hogyan lettünk a depressziós szülők generációja?

Családos embereknél gyakoribb a depresszió, mint gyereket nem vállaló párok esetében – derül ki nemzetközi felmérésekből. A legtöbben azt hisszük, boldogabbak leszünk, miután megszületik az első baba, a statisztika (a valóság?) mégis azt mutatja, hogy még annyira sem vagyunk elégedettek, mint korábban.

Amikor első nekifutásra elolvastam a New York Magazine néhány hónappal korábbi címlapsztoriját, amelyben „ jóléti” szülők szépen kifestve és depressziós hatást keltő fények között vannak befotózva („pózolj boldogtalan háztartásban!”) és arról mesélnek, hogy annyi stressz éri őket, amióta gyerekük van, hogy már élni sincs kedvük, az első kérdés, ami eszembe ötlött, az volt: miért vállaltatok gyereket? És ez nem költői kérdés, hanem minden, tartósan életundorban szenvedő szülő esetében érdekel, hogy mi késztette őket arra, hogy családot vállaljanak, kinek és mit akartak ezzel megmutatni. Az ijesztő (amerikai) statisztikák azt mutatják, hogy a szülők nagy része a gyerek érkezése után évekig olyan boldogtalannak és csalódottnak érzi magát, mint korábban soha.

Először is: itt van a Nobel-díjas Daniel Kahneman viselkedéskutató 2004-es tanulmánya, amelyet 909 interjú alapján készített, Texasban élő édesanyákkal. A kérdésre, hogy mi okoz nekik a legnagyobb örömet, mindössze a 16. legnépszerűbb válasz volt a felsoroltak közül az, hogy „a gyerekeimmel lenni”. Ezt megelőzte a főzni, vásárolni, tévézni, telefonálni, sőt, a takarítani opció is, ami vagy azt jelenti, hogy Texasban kezelhetetlen ördögfiókákat szülnek a nők, vagy azt, hogy komoly bajok vannak a gyereknevelés modern kori felfogásával.

Egy másik fickó, Andrew Oswald közgazdász a saját kutatásaira támaszkodva (több tízezer brit családos és nem családos embert interjúvolt meg) azt mondja, az a leggyakoribb baj, hogy a friss anyukák és apukák azt hiszik, hogy egy gyerek önmagában majd kiteljesíti az életüket és/vagy rendbe teszi a problémás párkapcsolatukat. De ahelyett, hogy összehozná az össze nem illő embereket (mint az Ilyen az élet című bárgyú Katherine Heigl-filmhez hasonló másfél órás pelenka/babakocsi/papírzsepi hirdetésekben), inkább csak elvonja a figyelmet a párkapcsolati problémákról és újabbakat kreál. Legalábbis Oswald szerint, aki úgy gondolja, minél több a gyerek, annál nagyobb a baj.

Ahogy elnézegetem a New York Magazine-ban a brutáldrámai fények között lekapott, amerikai szociofotókat, először úgy érzem, biztosan megvan az okuk a nagyon depis és életundorral teli nézéshez (csalta és verte őket az exük; lekaszabolta a rokonságukat egy elmebeteg; tizenharmadik próbálkozásra sem kerültek be a Megasztárba, stb.), de aztán a cikkből kiderül, hogy tévedtem. A probléma az egyik családban az, hogy a kisfiú nem szeret házit csinálni. Ez azért megér egy fotózást, nem? „Ez nem is a gyereknek rossz annyira – magyarázza a lap felkért pszichológusa – hanem a szülőnek, akinek nagyon megerőltető, hogy rá kell vennie a gyerekét valami olyanra, amit ő nem akar.” Úgy hangzik mint a következő Katherine Heigl-film alapsztorija, nem?

A többi befotózott szülő hasonló traumákon megy át nap mint nap: szeretnék, ha a gyerekük tökéletes nevelést kapna, és folyton aggódnak, melyik suliba és szakkörre írassák be, hogy majd tuti bekerüljenek a legjobb egyetemekre (ez is megér egy árnyékokkal teli, alulról fényképezett, művészien tokásító apa-fia portrét). Egy szociológus közben megpróbálja érzékeltetni a jelenség súlyát: „A kutatásaink szerint az édesanyák 71%-a szeretne több időt fordítani önmagára és a pihenésre, miközben 85%-uk amiatt szenved, hogy így sem foglalkozik annyit a gyerekeivel, amennyit szeretne (vagy amennyit úgy érzi, hogy kellene).” A probléma tehát a magazin szakértője szerint röviden az, hogy túl sok mindent akarunk és túl kevés az időnk (mert a gyerek elveszi).

Mivel jóléti fogyasztói társadalmakban élünk (ha-ha), ahol túl nagy a választási lehetőség és tulajdonképpen bármit megtehetünk, mi egyre jobban szorongunk a ránk szakadt, fene nagy szabadság súlya alatt. A menedzser-beidegződések miatt ráadásul a gyerekre is úgy tekintünk, mint egy lehetséges projektre, amit tökéletesen el kell végezni, és hülyére stresszeljük magunkat amiatt, hogy ő mégsem úgy reagál a parancsokra, mint egy számítógép. Tehát: ahelyett, hogy élnénk tovább a magunk kis életét és azok maradnánk, akik eddig is voltunk (a szülővé válás első szabálya Bert Berk, a Vanity Fair magazin gyereknevelési szakértője szerint az:  SOHA ne feledd el, ki voltál azelőtt!), örömmel eldobunk mindent és a mártírok glóriafénnyel bevont arckifejezésével vállaljuk, hogy mostantól minden létező energiánkat a gyerekre fordítjuk. Aztán „depressziósak” leszünk amiatt, hogy a gyerek nem hozza a befektetések után elvárt hozamokat, a gyerek meg depressziós lesz amiatt, hogy a szülei depressziósak. Ez persze így nagyon sarkított magyarázat, de az tény, hogy a szülők negatív érzéseit tökéletesen képesek elsajátítani a  gyerekek – ami rossz esetben a szülőben  még bűntudatot is generál és még mélyebbre nyomja a depresszióban, ami tiszta 22-es csapdája.

Évtizedekkel korábban még az számított tabunak a boldogságpótlék-függő társadalomban, hogy felvállalják magukat a depressziós emberek, a kétezres években viszont már az vált általánossá, hogy minden negatív érzést a „depressziónk” számlájára írunk – és maroknyi antidepresszánst meg kedélyállapot javítót szedünk, a gyereknek pedig esetleg hiperaktivitás csökkentő csodakapszulát íratunk fel, hogy távol tartsuk a boldog családi életet fenyegető, nehezen kezelhető hormonjainkat és jobb működésre bírjuk a neurotranszmitterjeinket. Rossz a kedvem, ha porszívózni kell, tehát: depressziós vagyok. Üvöltözöm az emberekkel, de hát nem tehetek róla, hiszen: depressziós vagyok.  Kimerült vagyok, mert rengeteg energiámat felemészti a gyerek, az ok tehát: az, hogy depressziós vagyok! A depresszió a tökéletes takaró minden problémára, ami boldogan (jobban mondva: életundorral teli) veszi át a vállunkról a felelősséget és ahogy a New York Magazine cikke is sugallja: olyan valami, amivel együtt lehet élni, ami az átlagos, pörgős, modern család tagja. Megoldást nem mutat fel a cikk, csak a lesújtó statisztikákat és a drámai képeket ömleszti az olvasóra, mintha ezzel azt mondaná: na most megmutatjuk, hogy depressziós szülőnek lenni teljesen hétköznapi, normális dolog. Sőt hangsúlyozza azt is: minél több gyereked lesz, annál depressziósabb leszel!

Mintha önmagában az hogy gyereket vállalsz, képes lenne boldoggá vagy boldogtalanná tenni. A cikkben arra panaszkodnak a szülők, hogy szívesebben mennének vásárolni és néznék a kedvenc sorozataikat, mint hogy a gyerekükkel legyenek – tényleg ez a depresszió új, amerikai definíciója? Én még úgy tudtam, hogy aki depressziós, annak nagyjából semmihez nincs kedve a világon. A félelmetes számomra az, hogy sokan úgy olvassák a NYM cikkét, hogy magukra ismernek a túlhajszolt, karikás szemű szülők történeteiben, akik amiatt aggódnak, orvos lesz-e a gyerekből és felkiáltanak: „Jé, de hát akkor én is depressziós vagyok! Ez a magyarázat mindenre és hát erről meg ugye nem tehetek, de nem baj, majd feliratok valami gyógyszert és megpróbálom túlélni a napjaimat”. A szülő boldogtalanságáról tehát egy modern kori betegség, a depresszió tehet, ami gyerekvállalással alakul ki a szervezetben. Megnyugtató, nem?

Nem állítom azt, hogy nincsenek depressziós emberek, vagy hogy egy szülő nem lehet depressziós (függetlenül attól, hogy van-e vagy nincs gyereke), de azok, akikről a cikk szól, csak kamu-depresszióban szenvednek. Ahelyett, hogy a statisztikákból azt szűrik le mindösszesen, hogy a jóléti, lehetőségekkel teli társadalomban minél több kölyköd lesz, annál boldogtalanabb leszel a rád nehezedő szorongások miatt, inkább azt lett volna szerencsés levonni, hogy egyre több olyan  ember van, aki az utódokat hibáztatja azért, amiért nem képes boldognak lenni. A média pedig lelkesen támogatja az elégedetlen, tehát fogyasztóképes embereket a depresszió-bizniszben: csak végig kell lapoznod a magazinban és máris találsz legalább száz olyan megvásárolható dolgot, amitől majd jobban érzed magad!