Hogyan hitették el velünk, hogy minden gondra a fogyás a megoldás?

Emlékszel arra a jelenetre az Édeshármas cím filmben, amikor Lara Flynn Boyle összeomlik, és senki nem érti, miért zokog? Aztán kétségbeesetten sorolni kezdi, mi a baja, majd kibukik belőle a legnagyobb bánata: „és kövér is vagyok!”

Nem számít, hogy Lara a filmben maximum 48 kiló volt, ez a siráma illusztrálja: bármi bajunk is van, általában az zavar bennünket legjobban, hogy mi a helyzet a súlyunkkal. Victoria Beckham őszintén vall folyamatos fogyókúrázásáról, anorexiás és bulémiás időszakairól önéletrajzi könyvében, és azt írja: hiába adta le minden képzelt feleslegét, ő továbbra is pocsékul érezte magát, és úgy hitte, nem tud annyit fogyni, hogy végre azt gondolja: elég, elérte a célját.

Coco Chanel is egyetérthetett vele, amikor félig komolyan, félig ironikusan azt nyilatkozta: „Egy nő sosem lehet elég gazdag és elég vékony.” És a hangsúly nem azon van, hogy „gazdag” vagy hogy „vékony”, hanem azon, hogy „sosem”.

De ha tényleg végeláthatatlan vesszőfutás a fogyókúra, és nem hozhat igazi elégedettséget, akkor mégis: miért érzi magát pocsékul a legtöbb nő, ha a kilóira gondol? Három okot mondok, de nyilván lehetne folytatni a sort a végtelenségig.

1. Mert ez lett a legrondább szó

Hát, ha: momentán a kövér számít a lehető legsértőbb szónak, ha nőkről van szó. Ugyan kit lehet manapság azzal megbántani, hogy „vénkisasszony” (ma ők már tiszteletre méltó szinglik, akik akár multimilliárdos céget is visznek a hátukon), vagy hogy „kicsapongó”, „erkölcstelen” (hiszen ez kultúránkban egyenesen dögösnek és szexinek számít)? El tudod azt képzelni, hogy valakiről ma a következőképpen áradozzanak: „igen csinos volt: gömbölyded, világos bőrű, nagy szemű, barna haja selymes és dús”? Pedig Louisa May Alcott idejében, aki a fenti szavakkal dicsérte Meg Marchot a Kisasszonyok című regényében, még a csinos és a gömbölyded nem egymás ellentétei voltak. Manapság legfeljebb úgy fogalmaznánk: „gömbölyded, de azért egész csinos”. Vagy azt mondanánk: „plus size szépség”, amelyben megint csak benne rejlik egy elnéző/lenéző, megengedő gesztus.

Jellemző: a Kisasszonyok 1994-es feldolgozásában Meg March már nem igazán volt gömbölyded.

Mert „plus size” kategóriába kerülni a „kövér” kategóriából nagyon ritka és ünnepi alkalom: a kifutókon és a divatkampányokban nagy néha feltűnik egy-egy olyan nő, akinek a BMI-indexe 18 fölötti, de ha a hollywoodi filmeket nézed, alig találsz olyan karaktert, aki teltebb alkata ellenére főhőse lenne mondjuk romantikus alkotásoknak.

Na ez például súlyosan hozzájárulhat ahhoz, hogy korunk kultúrafogyasztói rosszul érzik magukat a bőrükben. Egy teltebb színésznőnek két lehetősége van, hogy szerepet kapjon: a) ő lesz a vicces csaj, aki mindig a súlyával poénkodik, és sosem kapja meg az alfahímet (Rebel Wilson és Melissa McCarthy filmjei), vagy b) lefogy, mint Jennifer Hudson vagy Ginnifer Goodwin, és örökös mellékszereplőből végre főszereplők lesznek.

2. Mert így kapják meg a pénzünket

Tina Fey, a híres hollywoodi komika arról a fordulatról ír könyvében, a Bossypantsben (magyar címe: A nagymeNŐ), amikor megjelent a színen Jennifer Lopez a méretes popsijával, és hirtelen véget ért a Barbie baba-korszak: a szuperkerek fenék egyszer csak része lett a mainstream szépségideálnak, és minden nő buborékhátsóra vágyott. Aztán jött Beyoncé, és vonzóvá tette a formás combokat is. „Attól kezdve a nk végre ünnepelni kezdték sokféleségüket, és megértették, hogy minden méret és forma lehet szép. Hahahaha!!! A francot. Csak vicceltem. Beyoncé és JLo csak hozzájárult a kötelező összetevőkhöz az ideális nő receptjlben. Tehát itt a lista, amit minden magára valamit is adó csajnak fel kell tudnia mutatnia magán: európai, kék szemek, telt, spanyolos ajkak, pisze orrocska, csupasz, távol-keleti bőr kaliforniai barnasággal, olyan segg, mint egy jamaicai táncosnőnek, hosszú svéd lábak, apró japán lábfejek, olyan hasizmok, mint egy leszbikus edzőterem-tulajdonosnak, olyan csípő, mint egy kilencéves kisfiúnak, olyan karok, mint Michelle Obamáé és persze csodacicik.”

Tina Fey edzésterve

Bár ez a felsorolás természetesen túlzás, azért biztos te is érzed, hogy van benne ráció: a szépségideál más lett, de egyvalami nem változott – az elérhetetlensége. Rengetegen

írtak már róla, ezért mi most nem ismételnénk túl hosszasan, de szociológusok szerint ez az egyik legfontosabb tulajdonság, ami fenntartja a fogyasztói társadalmat. Ha olyan dolgok és olyan alkat után ácsingózunk, amit nem kaphatunk meg, akkor vásárolni fogunk, méghozzá

olyan termékeket, amelyek közelebb vihetnek bennünket ideáljaink eléréséhez.

De még ha tisztában vagy is ezzel, akkor is azt hallod mindenhonnan, hogy ha van rajtad felesleg, akkor nem teszel meg mindent az egészségedért, és lusta, beteg, alsórendű nőszemély vagy a fitt csajokhoz képest? Pedig képzeld: a legújabb kutatások szerint azoknak,

akik ezt szajkózzák, egyáltalán nincs igazuk.

3. Mert egészségtelennek nyilvánították a plusz súlyt

Néhány hónappal ezelőtt érdekes tanulmányt publikált a Harvard Egyetem: több év kutatómunka után bebizonyosodott, hogy a túlsúly nem feltétlenül vezet olyan betegségek kialakulásához, amelyeket korábban az elhízás mellékhatásának tartottak. A felmérésekben részt vett magas testtömeg-indexszel rendelkező emberek közül soknak teljesen normális volt a vérnyomása, a koleszterinszintje, a vércukorszintje, nem voltak szív- és érrendszeri problémái és cukorbetegsége sem – mint kiderült, azért, mert mindezek nem a testsúly miatt alakulnak ki, hanem az anyagcsere-problémák miatt, amelyekkel sovány emberek is ugyanúgy küzdhetnek. Azt még hozzátette a tanulmány szerzője, dr. Frank Hu harvardi professzor, hogy rendszeres sporttal megelőzhetőek a fenti problémák, bármilyen testalkatú

emberről legyen is szó. Ugyanerre a következtetésre jutottak egyébként európai kutatók is, akik az European Heart Journal folyóiratban kijelentették: szívroham és daganatos betegségek tekintetében nem jelent nagyobb kockázatot a túlsúly, mert ugyanakkora esélye van egy normál vagy vékony testalkatú embernek is arra, hogy kialakuljanak nála a tünetek, ha nem sportol semmit.

Úgy tűnik, a végső megoldás mégsem a fogyás, hanem az, hogy végre elhiggyük, nem a fenekünk mérete tesz bennünket olyan baromi érdekessé vagy akár szexivé. Ez a feladat egy kicsit több energiát igényel, mint amennyibe a súlyunk miatti önsajnálat kerül, de a végeredmény kétszeresen is megéri: egyrészt az önismereti utazás után tisztába kerülhetünk az értékeiddel, másrészt felszabadulhatunk az önostorozó negatív energiáktól. Ez sokkal jobban hangzik, mint egy újabb unalmas fogyókúra, nem?