• Nagy Boldizsár

Három séta a metafizika erdejében: Lovász Andrea könyvéről


Első séta

Rég vártuk már ezt a könyvet. Én legalábbis azóta, hogy olvastam a szerző zseniális kritikáját a Komáromi Gabriella szerkesztette Gyermekirodalom című pedagógus-kézikönyvről az Új Forrásban, még hat évvel ezelőtt (2001/8). Talán azóta sem olvastam kegyetlenebb és szórakoztatóbb kritikát, pláne nem gyerekkönyvekkel kapcsolatban.


A Gyermekirodalom című tankönyv akkoriban az első nagy, mindent felölelő gyerekirodalomtörténeti és -elméleti szakkönyvnek számított itthon, ami ráadásul a Helikon Irodalomtudomány-sorozatában jelent meg. A maga „koncepciótlanságával, elméleti tisztázatlanságával és metódusbeli elavultságával” (L. A. : Gyermek-irodalom, Új Forrás, 2001/8.) nagyon jól leképezte az 80-as, 90-es évek magyar gyerekirodalomkutatásának helyzetét és színvonalát. Hiába volt benne láthatóan sok munka és tapasztalat, hiába az érezhető lelkesedés és az úttörő szándék, az innen-onnan összeszedett, néhol egymást ismételgető, máshol egymásnak ellentmondó, elméletileg végig megalapozatlan és igen hullámzó színvonalú tanulmányok, esszéformába bújtatott anekdotázgatások, iskolás szintű műelemzések összehangolása, átfésülése valahogyan elmaradt – és ahogy az lenni szokott, rossz szövegek rossz szerkesztéséből minden lett, csak szakkönyv nem (Lovász szerint például elrettentő példaként – „hogyan ne” – remekül funkcionál). És mégis: a könyvről sorban jelentek meg a kellemeskedő, felszínes hangnemű recenziók, nem csak pedagógiai, de sajnos irodalmi-művészeti folyóiratokban is. Így nem csak a gyerekirodalomtudomány, mint olyan, hanem egyidejűleg a gyerekirodalomkritika is alaposan lejáratta magát a témától egyébként is idegenkedő („magasirodalmi”) szakmai elit előtt. A sok munka és fáradság eredménye végül az lett, hogy Komáromi és szerzőtársai önkéntelenül is megerősítették azt az általánosan elterjedt sztereotípiát, miszerint a gyerekirodalom alacsonyabb rendű és alkalmazott irodalom, amiről nem is lehet másképpen értekezni, csak a letűnt idők válltöméses-dauerolt hajú tanítónénijeinek kicsit buta, de kedves konyhafilozófiai nyelvén.

Ebben a kínos helyzetben robbant az addig teljesen ismeretlen Lovász Andrea kritikája, ami kíméletlenül szedte darabokra a szóban forgó kézikönyvet. Szerkezetileg, formailag és tartalmilag is elmarasztalta azt, olyan alaposan és lehengerlően, olyan felkészültséggel, precizitással és kőkemény határozottsággal, hogy Komáromi csak több mint egy év múlva volt képes válaszolni az őt ért vádakra (Tiszatáj, 2002. december). Lovász időközben több konferencián részt vett, ontotta magából mese- és gyerekirodalomelméleti tanulmányait, kritikáit, folytatva a hagyományos magyar gyerekirodalomtudomány dekonstrukciós hadjáratát. Nyelvének gyakori bonyolultsága és stílusának magabiztos dacossága megnehezítette a másik tábor közeledését, Lovász jóformán letarolta velük a pozitivista-történeti szemléletű kicsiny gyerekirodalomkedvelő társaságot. Dolgozataiból azonban lassan kirajzolódott, hová is tartozik a többek által „trónbitorlónak” és „a szakma új nagyasszonyának” nevezett kutató: a csábító és régen várt derridaista-dekonstrukciós gyerekirodalmi komparatisztika helyett egy határozottan heideggeriánus, logocentrikus szemléletű, hermeneutikai indíttatású, hierarchikus és oppozíciós szerkezetekben gondolkodó mesekutató programja bontakozott ki, aki a jungiánus pszichoanalízissel, az ortodox antropológiai elméletekkel és a szegedi iskola szemantikai irányzataival szimpatizál. A különböző diszciplinák eredményeinek egy elméletté, jobban mondva egyetlen normatív szabályrendszerré alakításával Lovász azt a felelősségteljes feladatot igyekezett beteljesíteni, amelyről a Korunk folyóirat 2002/10-es számában így írt: „Szükségessé válik egy, csak a gyermekirodalomra vonatkozó szigorú elméleti háttér megteremtése”, azonban „nem a már meglévő irodalomtudományi fogalmakat kell alkalmaznunk a gyermekirodalom elméletének megteremtésében, hanem saját, specifikus fogalmi apparátus létrehozása és bevezetése válik szükségessé”. Ezt a kitűzött projektet látszik beteljesíteni az idén nyáron megjelent Jelenidejű holnemvolt. Szeminárium a meséről című kötet (Krónika Nova Kiadó).


Lovász elméleti művének elsőként feltűnő furcsasága, hogy a legkevésbé sem kíván alkalmazkodni a külföldön már megalapozott gyerekirodalomelméleti módszerekhez, kutatási irányzatokhoz. Bár (korábban megjelent tanulmányai szerint is) ismeri például Hans-Heino Ewers és Emer O’Sullivan kérdésfeltevéseit vagy a reader response-elméletre alapozott irányzatokat, ő maga egészen más utakon kíván járni. Míg a dekonstruktivizmusból továbbfejlődött cultural studies alapjaira támaszkodó mai nemzetközi gyerekirodalomtudomány a szövegközöttiség vizsgálatán túllépve többek között a szöveg és kép viszonyával, a kronotoposzok dekódolásával, a fordítás és fordíthatóság kérdéseivel, a multikulturalizmus, a kultúraközvetítés, a gender és a szexualitás témaköreivel foglalkozik és elsőrendű feladatának tekinti a gyerekirodalmi művek rekontextualizációját, a korábbi konzervatív-patriarchális gyakorlatok demisztifikálását, a mindenkori hatalmi viszonyok megkérdőjelezését, Lovász mereven elzárkózik mindenféle radikális-gyakorlati munkától. Miközben a nemzetközi gyerekirodalomtudomány párbeszédben áll a (nemcsak kultúra- és oktatási)politikával, véleménye van a társadalmi konstrukciók esetlegességéről, a hatalmi viszonyok megváltoztathatóságáról, kapcsolódik az itt és most kérdéseihez, részt vesz a generációk, nemzetiségek, kultúrák közötti pozitív kommunikáció előmozdításában, Lovász inkább azt hangsúlyozza, hogy a „tudomány, a művészetek, a filozófia: mind-mind álca”, a „semmi elleni menekülés” különböző formái (24), ezen belül pedig „a gyermekirodalomról, gyermekirodalmi művekről szóló tanulmányok, még a gyermekkönyv kritikák is (…) csak a szigorú értelemben vett irodalmárok tábora számára lehet érdekes” (lásd: L. A.: Gyermek-irodalom. Diskurzusváltozatok, Forrás, 2000. december). Az ilyenfajta önmarcangolás nem idegen a magyar gyerekirodalomkutatóktól: Boldizsár Ildikó például több tanulmányon keresztül érvelt a mese- és gyerekirodalomtudomány szükségessége és szükségtelensége mellett, míg végül a kutatói-kritikusi pályát felváltotta a termékenyebbnek ítélt meseírásra és a jungiánus alapokon nyugvó meseterápiára. Olyan nagy tudású kutatóink is mint Komáromi Gabriella, Kiss Judit vagy Lipócziné Csabai Sarolta, mélyen hallgatnak az utóbbi években – legalábbis Magyarországon nem történik semmi érdemleges mostanában. Lovász Andrea, aki viszont felküzdötte magát a képzeletbeli porondra és ott van nem csak az Új Könyvpiacban, és az ÉS-ben, hanem még a Friderikusz Mostban is, most saját maga alatt látszik vágni azt a bizonyos fát.


Második séta

Lovász Andrea

Talán hozzá sem kellene már tenni, hogy Lovász Andrea várva-várt kötete hatalmas csalódást okozott. Bár az feltétlenül érdeme, hogy kortárs magyar gyerekirodalmi műveket igyekszik kanonizálni és a módszereit ő végre nem a Mary Poppinson és az Alice Csodaországban című (itthon is) agyonelemzett klasszikuson szemlélteti, hanem kortárs magyar gyerekkönyveken (többek között: Darvasi László: Trapiti, Szijj Ferenc: Szuromberek királyfi, Békés Pál: A kétbalkezes varázsló, stb). És bár kissé már elcsépelt dolog, hogy minden Szegeden végzett bölcsész a lehetséges világok elméletét alkalmazza még a szakácskönyv-recenziókban is, tény, hogy a mese- és gyerekirodalom kontextusában még nem értekezett senki a Csúri Károly-módszerrel.


A normatív szabályrendszer pedig, aminek használatával Lovász a gyerekkönyveket értékkategóriákba osztja, egy nem túl bonyolult, de annál több ellentmondást magában foglaló axióma, jelesül: „csak egyetlen mese van”(59). Axióma, mert ez a kitétel Lovásznál nem nyer magyarázatot, igazsága magától értetődik, mint az egyszeregy (bár ha belegondolunk ez a példa sem elég egyértelmű). Tehát egy mese van csak, egyetlen ideális alternatív világ, amely a „valamikori archaikus társadalom valamennyi tudásának (…) töredéke”. Ez a hipotetikus ősködökbe vesző, „valamikori” hiperkorrekt társadalom a dolgozatban újra és újra szóba kerül. Sőt, az egész normatív, dualista rendszer ennek az ideális világállapotnak az örök érvényű, egyetemes, tökéletes, stb. etikáján alapul, amit azonban mi, a transzcendens létállapotból kiszakadt nemzedék már nem érthetünk meg. Ezeknek megsejtését, lelki átélését nyújtja az Egy Mese Mindenekfelett. Irracionális, nyelven kívüli megismerésről van tehát szó, fogalmi eszközökkel ez a bölcsesség soha nem ragadható meg – sőt, nem is szabad megtudni, mi is ez voltaképpen, mert akkor a lényeg, a kitalált világban való hit semmisülne meg. A hit tehát a mese központi magja (másképpen: „a mesevilág meglétére irányuló vágy”, 14), ami Lovász szerint (is) oldja a szorongást, biztonságérzetet ad, vigasztal és persze gyógyít („bár a kizárólagos gyógyító hatás erőszakolt átvitele éppen magának a mesének a varázsát semmisíti meg” – teszi hozzá gyorsan ezen a ponton, Boldizsár Ildikó meseterapeutára célozva). A mese új dimenziókat nyit meg előttünk, „olyan ősi vágyak is teljesülhetnek, mint „a repülés, a vizek világának megismerése, a más élőlényekkel való verbális kommunikáció”, míg végül olyan tündérálomvilágba merülünk, ami „elfeledteti (a heideggeri lét-feledés értelmében) tökéletlenségünket, magunkra-hagyatottságunkat”(24). A bölcsesség tehát végeredményben valahogy úgy foglalható össze ezen a ponton, hogy a kaotikus, nihilista létállapotunkból egy alternatív, párhuzamos, szebb, jobb, boldogabb világ vizionálása, ennek a világnak a képzelet általi megteremtése és ebben a fikcióban való hit az egyetlen olyan dolog, ami megadja nekünk az esélyt igazi Létezésre. „Mindennapi konkrét világunk talán csak (a platóni filozófia értelmében vett) árnyékvilág egy szellemi valóság számára (…). Az archetipikus képek tudatos szférába emelésével [azonban] a mesevilág (…) egy olyan metafizikai valóság létét feltételezi, ahol a (…) létrejött világ integrálja az embert a tudás, a szellem világába” (52) – foglalja össze Lovász.

Az úgynevezett ideális ősállapot, ahol Csipkerózsika élete nagy részét átaludhatja, majd ébredés utám rögtön el is veszi egy gazdag királyfi.

A műmesék (a gyerekirodalmi művek) tehát aszerint ítéltetnek meg ebben az oppozicionista rendszerben, hogy milyen mértékben analógok az azokban megkonstruált szövegvilágok az ősmesékben kimutatott egységes ősvilággal, ahová integrálódni kíván metafizikára éhes lelkünk. A legnagyobb hiba, ami előfordulhat egy műmesében, az a reflexió: a szöveg nem reflektálhat sem önmagára, önmaga meseiségére, fikcionalitására, sem a szövegvilágon kívüli valóságra, az olvasó realitására. Ezzel ugyanis kilépne önmaga immanenciájából és megszüntetné a mesevilág önmagába zárkózottságát. A létrehozott világ nem kapcsolódhat konkrét korok-kultúrák jellegzetességeihez sem, az „általánost”, az „archetipikust”, az „élet értelmét” kell a lehető legegyszerűbb alakzatokon keresztül, szimbolikus és típusértékű elemeken keresztül magába sűrítenie, a hagyományosan rögzült strukturális formában, a Propp által leírt funkciók teljes kelléktárával. Mindezekből következik, hogy tökéletes műmese nem is létezhet, mert az már tündérmese lenne. „Minden műmese csak rossz lehet – következtet elkeseredetten Lovász – a legtöbb esetben zagyva képtelenségek (…), tudatosak, szándékoltak, tele vannak eltanult mesefogásokkal, szerkezetük laza, nyelvük mesterségesen színezett” (69) hangvételük „a túlzott kontrolltól, a tanító szándéktól, a felnőttekkel való összekacsintástól válik hamissá” (70).


A kötetnek ezen a pontján talán már érezzük, hogy Lovász olyan területre tévedt, ahonnan egyrészt már nincs visszaút, másrészt az indukció végeredményének igazságtartalma több, mint vitatható. A rendszerelvűség generálta hiperbólák, önellentmondások és logikai üresjáratok ilyen módon a könyv fő gerincét jelentő elmélet dekonstrukciójához, önforgácsolásához vezetnek. A továbbiakban vázlatosan áttekintjük a kötet problematikusságát, a következő felmerült kérdések mentén: milyen ellentmondások fedezhetők fel a több különböző módszert bevonó elemzések során; milyen elméleti megalapozatlanság okozhatja a normaként felállított „csak egy mese” tétel megdőlését, illetve; miképpen ismeri el paradox módon maga a szerző vállalkozásának feleslegességét és öncélúságát, megfelelve ezzel az általa képviselt konzervativista-hermeneutikai iskoláknak.


Harmadik séta

Szépség beleszeret egy bestiába, aki fogságban tartja és meg akarja ölni az apját: „a mesék normatív igénnyel mutatják be, milyennek kellene hogy legyen a mi világunk”.

A könyvet át és átszövik az ellentmondások. És itt nem olyan kiragadott félmondatokra gondolok, amilyenekkel a bibliamagyarázók szeretnek élni, hanem fatális logikátlanságokra. A legtöbb ellentmondást az szüli, hogy Lovász a mese-műmese definíciókat úgy szeretné a lehető legtöbb ponton differenciálni, hogy a műmese vélt értékeit közben szeretné átmenteni a tündérmese javára is. Így fordulhat elő, hogy míg alapelvként azt fekteti le, hogy a tündérmesét az különbözteti meg a műmesétől, hogy „a mesék innen vannak a társadalomtól, tehát ideológia- és értékmentesek” (61), ezen fogva „önmag[uk] mesemibenlétén túl semmiről sem szól[nak]” (66), később mégis arról olvashatunk, milyen sok hasznos morális törvény és hétköznapi életrecept található bennük (121) és hogy milyen sok funkciót betölthet egy archaikus eredetű népmese. Például: a mese „az útkeresésről szól” (15), „szimbolikus formában egy belső utat mutat” (29), „példázat arról, hogy a lét örök”(25), „fabula docet: az emberi dimenzió nem meghaladható” (25), „a mese célja az, hogy reményt adjon” (33), „az emberi élet egészének értelmét sűríti magában” (61), „eligazító funkciója” van (82), összefoglalva: „a mesék normatív igénnyel mutatják be, milyennek kellene hogy legyen a mi világunk” (85). És bár ezek a normatív igények, más szavakkal „erkölcsi szabályok, jogok és kötelességek alkotják a mesevilág lényegét” (34), a műmesék fő hibája mégis az lesz, hogy „ami a (felnőttek) mesé(jé)ben világlátás, (…) az a gyermekirodalmi mesékben normatív elvként van jelen” (78). Míg az a tény, hogy „a mesének szocializáló és karakterformáló szerepe is van, segítségével valósul meg az egyénnek saját kultúrájához történő integrációja” (29), egyértelműen pozitívum a népmesék esetében, a műmesék mégis amiatt kapnak elmarasztaló szavakat, mert tanítani akarnak (67), és mert „mesemivoltuk felmutatásán túl egyéb feladatot, küldetést is beteljesítenek” (78). A műmesék „pedagógiai elvvé fordítják ki a mesevilágot”, mondja Lovász, szemben a népmesékkel, aminek alapjait „etikai struktúrák alapozzák meg” (34), ami bemutatja, milyen „a világ működésének ideális állapota” (34) és tele van „közmondásszerű igazságokkal” (34), amelyek nemcsak „a személyiség fejlődéséhez nyújtanak segítséget” (63), de a „hagyományos etika” (59) fennmaradását is biztosítják. És bár ennek a Jó és Gonosz párharcát példázó duális tündérmesei etikának az elsajátítása elengedhetetlen része az egészséges személyiség kialakulásának (59), a tündérmesék belső világa mégis „olyan birodalom, ahol felfüggesztődnek a hagyományos értelemben vett logikai, erkölcsi, egyáltalán bármiféle alapelvek: az abszolút szabadság világa ez (18)”.

Az olyan fekete-fehér, egy dimenziós karakterek szerepeltetése, mint amilyen Piroska vagy a farkas, állítólag azért jó, mert így tudjuk továbbadni a "hagyományos etikát".

Ellentmondások fedezhetők fel azzal kapcsolatban is, hogy vajon a meséket „tudatosan létrehozott mitológiaként” (49) értelmezzük-e, melyek a „történetmesélő állat” (23), vagyis az ember „tudatos tevékenységének eredményei” (43) vagy pedig olyan történetek, amelyek „a kollektív tudattalanból erednek” (45), és amelyeket a „metafizikai rendezőelv” (78) tart össze. Nem tisztázott az sem, hogyan lehetséges, hogy a mesékről elmondható az is, hogy „nyitott [szövegek], az olvasó írja tovább a történetet”(35) – ezután természetesen következik egy Umberto Eco-idézet, de egyúttal az álomhoz (és a mandalákhoz) hasonlóan „éppen zártságuk hozza létre e világok különleges státuszát” (38) – ide pedig illik néhány szó Jungtól.

Mint kitűnik, Lovász nemcsak szigorú esszencialista, hanem a metafizika elszánt védelmezője is, ami magában talán nem is olyan meglepő, ha a magyar gyerekirodalmi szakma történelem- és pszichológiaszemléletét nézzük: egy olyan alapos elméletírótól azonban, mint ő, elvárható lenne szemléletének igazolása vagy elhelyezése a mai napig tartó konstruktivista-esszencialista posztmodern-feminista pszichoanalitikus vitában. Az olyan hipotetikus fogalmak , mint „a valamikori archaikus társadalom” (27), az „elfeledett tudás” (uo), „prelogikus, mágikus világlátás” (uo), „archetipikus viselkedési minták” (30), „egyetemesség” (35, stb), „visszanyert tiszta látásmód” (36), „a valamikori ősvallás” (41), „az ősök tudása” (62), „az emberi psziché általános jellemzői” (63), „a mese az általánost ábrázolja” (81), talán egyértelműen megengedhetők egy lila borítójú Édesvíz-könyvben, de a magyar komparatív gyerekirodalomelmélet megalapozását célul kitűző könyvben semmiképpen sem. Nem lehet mit kezdeni olyan tudomány-alapozó félmondatokkal sem, miszerint „a lélek a mesében, az álomban az archetípusokat konkretizálja, a szellem ősjelensége birtokba veszi az embert, kinyilatkoztatja magát” (39), vagy hogy „a tündérek (…) valójában szoros kapcsolatban állnak a szellemek, holtak világával” (48).


Különösen zavaró, hogy többször is a műmese fogyatékosságaként rója fel, hogy azok „magukon viselik az alkotók világának társadalmi és szociális jegyeit” (7), miközben maga Lovász is elismeri azt a nemzetközi népmesekutatók között az 1960-as évek óta elfogadott tényt, hogy a tündérmesék is „a korabeli életkörülmények tükröződései” (30), „a társadalom (…) tudásának, ismeretének, szokásának, kultúrájának megmaradt töredékei”(27). A metafizikai (kvázi platónikus) igényességű hierarchizáló rendszeren belül azonban, amelyet Lovász felépített magának, ezt a tényt is elferdíti, mondván, a műmese gyengébb, mert az arányaiban több korrajzot tartalmaz (általában).


A kutatások azonban azt igazolták (a legátfogóbb áttekintésért lásd: Donald Haase: Fairy Tales and Feminism: New Aprroaches. Wayne State University Press, 2004), hogy a mesegyűjtőket és meselejegyzőket ugyanannyira befolyásolta az adott korban, kultúrában diskurzus tárgyát képző, a hatalom által ellenőrzött és irányított tudás, mint a romantika agyonidealizált közemberét, a nép egyszerű emberét, akinek gondolkodása és világlátása nem igen haladhatta meg az adott társadalom nyelv által körülhatárolt ismereteit. A nemek, a rasszok, a családtagok és a társadalmi osztályok szerinti hierarchia, a patriarchális és etnocentrikus európaiság eszményei, a konzervatív és mai szemmel kirekesztő szexizmus olyan elemek, amelyek alapjait képzik a többnyire a 18-19. században gyűjtött és ma is közkézen forgó, mi több, szent szövegekként tisztelt népmeséknek. Lovász ezeket „az elmúlt korok bölcsességeinek” (50) nevezi, amelyeket több helyen azonosít úgy, mint amelyek „az élet alapkategóriái, viszonyai, az emberi lét alapbeállítódásai és őstémái, az emberi psziché általános jellemzői” (63). A hagyományos, a beidegződött, a sztereotipikus kategóriák általános igazságként való tételezése nem csak morális vagy politikai értelemben vitatható erősen, de a logika szintjén sem elfogadható. Mikor Lovász ezekről a hipotetikus (és Jung által is leírt) archetípusokról beszél, nemcsak azt állítva, hogy „minden archetípus testet ölt egy-egy szimbólumban, mesei szereplőben: az anima – a fogva tartott hercegnő, varázslónő; az animus – a herceg, a hős, a kalandor; az anya – az úrnő, az érzetek és érzelmek világának úrnője; az apa – a bölcs király, a bíró, a törvényhozó” (40), hanem mindezt értékelve is „[a világ működésének ideális állapota ez (…) a kiosztott szerepek stabilak (…) örök érvényűek” (34)], a saját logocentrista metafizikájában olyan terepre téved, ahonnan már nem vezet vissza semmilyen út. Megérkeztünk hát ide: a konzervatív, esszencialista, női antifeminizmus poshadt vizű ingoványába. Mindezt tetézi, hogy nem sokkal később mindezen népmesei bölcsességek „feltétel nélküli elfogadásáról” beszél, arról, hogy a mese titkai kifürkészhetetlenek, csak hagyjuk, hadd vezessen bennünket és ettől majd „visszanyerjük tiszta látásmódunkat” (36). Mindezt ráadásul anélkül ugye, hogy bármilyen pedagógiai vagy morális fondorlatnak lettünk volna kitéve.


Megérkezés a tisztásra

Az egész hatalmas elméleti monstrum legeslegnagyobb ellentmondása azonban magának a kezdő axiómának a bizonyítás során nyert megcáfolása. A teória és az arra alapozott ítélőszék ugyanis az első két fejezetben (A mese műfaji sajátosságai, A mese színeváltozása) valahogy úgy szól, hogy jó az a műmese, amelynek világnézete a legtöbb ponton analóg a tündérmesék „szigorú és vad világának” (54) erkölcsi rendjével. Ki lett mondva, hogy a mese mint műfaj a „gyerekirodalommal való érintkezés” miatt súlytalanabb lett (6), a műmese beszűkíti a tündérmese szférikus tisztaságú világát (78). El lett marasztalva, porig lett szégyenítve minden, ami reflexív, tudatos, eredetieskedő, ami nem eléggé tudatalatti-eredetű, ami nem hordozza a rögzült népmesei sémákat, ami nem hajlandó tudomásul venni az archetípusok szimbolikus szerepének nélkülözhetetlenségét és időtlen ősbölcsességét, ami nem a mindenki által feltétel nélkül elfogadott általános igazságokrül és a mindenkinek előírt kötelező életútról szól (fiúknak: szülői ház elhagyása, a Jó melletti küzdelem, házasság, aztán eltűnni a homályos Üveghegyen túlra és uralkodni; lányoknak: háztartást vezetni, tűrni, várakozni, megszabadulni, házasságot kötni, háztartást vezetni, tűrni, de már nincs mire várni).

Ahogy azonban közeledünk az elmélet gyakorlati felhasználása felé, a műmeséken való szemléltetések felé, az eddig kőkemény törvények egyre engedékenyebbé válnak. A Harry Potter-könyvek például akkor is zseniálisnak ítéltetnek, ha tele vannak reflexivitással, ha folyton a varázsvilág létezésének bizonygatása tematizálódik (95). A Kököjszi és Bobojszát akkor is szeretjük, ha a mesei elemek a népmeséktől idegen gyermeki látásmóddal és vaskos vallási üzenettel párosulnak (ez utóbbit Lovász cseppet sem bánja, sőt kijelenti: az Istenben való hit ugyanaz, mint a mese csodavilágában való hit, 113 – ide tartozik, hogy Jung mester is folyton arra biztatta pácienseit, csatlakozzanak valamelyik egyházhoz, mert a készen kapott rendszerekben való hit jó hatással van az idegekre). Mikorra A kétbalkezes varázslóhoz érünk, az elmélet tartópillérei már végzetesen meginognak: „az újonnan bevezetett elemek sokkal csodásabbak, sokkal képtelenebbek, mint a klasszikus mesék unalomig ismert motívumai” (117). És innen már nem sok választ el minket a végső konszenzus kimondásáig: „a mindennapi életben való boldoguláshoz a jó műmesék éppen olyan receptekkel szolgálnak, olyan hétköznapi bölcsességeket tartalmaznak, mint a klasszikusnak ismert tündérmesék” (121).

A Harry Potterhez hasonló gyerekkönyvek még a legszigorúbb műmese-ellenzők szívét is meglágyítják.

De hát gondolhattuk volna ezt korábban is. Mikor Lovász Andrea arról beszélt, hogy a gyerekirodalomtudomány, a filozófia és a művészetek is mind csak az üresség ellenében teremtett alternatív világok (22). Vagy mikor azt mondta, hogy a meséket azért nem kell annyira komolyan venni, hiszen „valójában nincsen semmiféle veszély, semmiféle irracionalitás” (58). És talán nem figyeltünk fel rá, de a könyv közepe táján elhangzott még egy tétovázó (vagy a poént előkészítendőnek szánt) félmondat, mégpedig: „a mértékként működtetett népmesei sémához való közelítés nem lehet az egyedüli releváns megközelítési mód.”(85). A korábbi utalások a műmesék súlytalanságára és beszűkültségére vonatkozóan visszavonva, a saját magát fojtogató elmélet végül felszámolta önmagát, a tiszta és korrekt (vég?)eredmény így szól: „mindegyik szöveg újabb és újabb adalékot szolgáltat ennek a világnak a megismeréséhez, csak egyre részletgazdagabb és árnyaltabb lesz e világképünk. (…) Így mesevilágunkban a királyfik, boszorkányok, manók és koboldok mellett jól megférnek a lidércek, a félőlény, a fogyókúrázó Micimackó, Süsü, az egyfejű sárkány és akár Darvasi László villijei is, akik a fák levelein alszanak. (…) megvan az esélyük arra, hogy beépüljenek nemcsak az irodalmi köztudatba, de mesevilágunkba is.” (129). Az értékmérő tehát nem a Lovász-skála lesz, sem pedig a lehetséges világok szorozva archetípusok számával-állandó, hanem az ízlés, vagy hogy ne legyünk ilyen vulgárisak: az „egzisztenciális választás kérdése” (ez az elv érvényesül egyébként Lovász újabb gyerekirodalmi kritikáiban is, amelyek bátran kijelenthetem: a kortárs magyar kritika legolvasmányosabb írásai közé tartoznak).


Végeredményben mi, olvasók pedig azt mondhatjuk el a könyvről, hogy jó kis sétát tettünk a fikcióba forduló metafizika (vagy a metafizikai értekezésekkel, itt-ott miszticizmussal átitatott fikció) erdejében. Mert ezt a munkát nem is lehet másképpen befogadni, mint a szépirodalom negyedik műfaját, a szórakoztató esszét. A fikció erdejében ugye nem várjuk el az objektivitást, nem kérjük számon a szöveg igazságtartalmát, egyszerűen csak engedjük, hogy a narrátor bevezessen minket egy lehetséges, képzeletbeli világba. Lovász könyve is ilyen és akinek ez csalódást okoz, annak jusson eszébe, ő előre jelezte: nem kíván a társadalmi felelősségvállalás képmutató álcája mögé bújni, nem hiszi azt, hogy a gyerekirodalo)tudomány lehet több, mint a (heideggeri értelemben vett) felsőbbrendű, tudatosan élő individuum menekülési célpontja a szorongást keltő Semmi elől. Lovász vissza-visszatérően a mesék vonta „színes sátorról” beszél (36), befelé fordulásról, az irodalom öncélúságáról, a lényeges dolgok kimondhatatlanságáról, megközelíthetetlenségéről, az ősbiztonság érzetének kereséséről, nem társadalmi programról. És azt kell mondjuk, ennek (sajnos) valóban semmi köze az aktuális feladatokhoz, amit a gyerekirodalomtudománynak és kritikának el kell végeznie Magyarországon. Viszont azt is hozzá kell tenni: Lovász Andreát még ettől eltekintve is élvezet olvasni és hogy én is meglepő és paradox legyek: ajánlom mindenkinek.