Ez nem az a múmin, bocs

Ez a cikk a Csodaceruza 27. számában jelent meg, még 2006-ban. Ez volt az első publikációm, amire esztétika-magyar szakos eltésként nagyon büszke voltam.

Mit szólna az olvasó, ha, teszem az, a Harry Potter következő, magyar nyelvre fordított kötetében Harry helyett Fazék Herolddal, Ron Weasley helyett Rontom Botonddal, Hermione Granger helyett pedig Major Hermijonnal lenne kénytelen találkozni? És ha mondjuk még pluszban Dumbledore-t ezentúl Piton professzornak neveznénk? Talán a gyerekekkel együtt azon álmélkodnánk, milyen roppant kreatív a műfordító, és lelkesen merülnénk bele az új, kesze-kusza szövegvilágba? Lefogadom, hatalmas lenne a felháborodás: de mivel mindez most egy kevésbé ismert sorozattal esett meg, a botrányos újrafordításnak nem igazán volt visszhangja.

A finnországi svéd Tove Jansson múmin-történetei a 90-es években jutottak el a magyar nagyközönséghez a tv1-en futó rajzfilmsorozattal és az ezzel egyidőben megjelenő képregényekkel. Akkoriban még csak két magyar televíziócsatorna volt (az “Egyes” meg a “Kettes”), úgyhogy tulajdonképpen mindenki ezt nézte péntek délutánonként. Igaz, nem irodalmi formában, de Tove Jansson művei Magyarországon beépültek a gyerekkultúrába tizenöt évvel ezelőtt. Bár a sorozat már régen lekerült műsorról és a képregények is kifutottak, a múminok, állíthatjuk, kiállták az idő próbáját és a legtöbb egykori befogadó nosztalgiával és különös borzongással emlékszik vissza erre Múminvölgyre, ahol vagy valamilyen apokaliptikus léptékű katasztrófa dúlt (áradás, üstökös, majd újabb árvíz), vagy rémisztő lények tartották rettegésben az egyébként szinte minden körülmény közt vidám, elmélázva filozofálgató, bohém múminokat és hasonszőrű barátaikat. A könyvekről még nem is hallott senki, Múmin, Bájocska, Mafli, Pöttöm és a többiek máris bekerültek a köztudatba.

Pedig addigra már megjelent az első magyar múmin-könyv: Szakonyi Csilla fordításában, 1989-ben, a Móránál (A láthatatlan kisgyerek). Az itthoni könyvkiadási logikának megfelelően rögtön a hetedik résszel kezdődött a sorozat (ezt követi majd 1994-ben a harmadik, 2006-ban pedig a második rész). A rövid múmin-novellákat tartalmazó könyv jóformán visszhangtalan volt itthon, bár a szöveg így, a megelőző részek ismerete nélkül is nagyon élvezhető, érthető; a piac és a kritika azonban hagyta elsüllyedni az árban. A hazai Tove Jansson-könyvgondozás hagyományait megalapozandó a kötet finn fordítás alapján készült, habár a szerzőnő maga svédül írta minden egyes művét.

A dolog sokáig egyedülállónak számított nemzetközi viszonylatban is, a világ múmin-fordításait összegyűjtő jelentés külön kiemelte a magyar esetet, a következő magyarázattal: “because the two languages are very the same”. Az eseten felbuzdulva a Napkút kiadónál megjelent legújabb kötet is finn fordítás fordítása: Jansson eredeti szövege nem vett részt a munkában.

Magyarul: a source textet egyszerűen nem is látta a fordító, ami, lássuk be: elég durva.

A magyar fordítások közül Harrach Ágnes fordítása mondható a leginkább szöveghűnek, ez az egyetlen, ami a svéd eredetit használta forrásszövegként, és egyedül ő vette figyelembe a magyarul elterjedt és kanonizálódott elnevezéseket. A Varázskalap a Múminvölgyben méltánytalanul vált a magyar gyerekkönyvkiadás elhanyagolt darabjává. A Móra, érezve a szöveg különleges ihletettségét, 2004-ben ismét kiadta, és bár az érdeklődés már elindult a szakma és az átlagolvasó részéről is, végül bármilyen népszerűsítő marketingtevékenység helyett inkább lemondott a jogokról.

A könyveket körülvevő sikertelenség okát abban látom, hogy sem a fordítók, a sorozatszerkesztők, sem a könyvkiadók nem tartják fontosnak azt, hogy visszatérjenek a meghonosodott, az olvasóknak ismerős elnevezésekhez. Mindezzel nemcsak a szereplők individuuma veszik el (ráadásul beszélő nevekről van szó!), hanem a befogadó is elveszik a vissza-visszatérő beazonosítási műveletekben, a folytonosan felülírt nyelvezet pedig végzetesen eltorzítja a múmin-világot.

Mára már ötféle (!) magyar változat van: három teljesen más elnevezéssel operáló könyv és két homlokegyenest különböző rajzfilmsorozat. A példa kedvéért: Pöttöm (eredetileg lille My) Szakonyinál kis Morr (máshol pedig Mórika), Harrachnál Pöttöm, az újraszinkronizált tv-változatban Kicsi Máj(!), Vukovárinál Varkocs (egy korábbi tanulmányában pedig Büdöskének keresztelte; Fordulópont, 2000/2).

A nemrég megjelent új fordítás (Muminbocs és az üstökös) sajnálatos módon sorra követi el az alapvető és végzetes fordítói hibákat. A legszembetűnőbb, hogy Vukovári Cókmóknak nevezi Bájocskát (Snorkfröken), holott a Szakonyis változatban már volt egy másik Cókmók (Gafsan), aki a Kalamáli uzsonnavendége volt és a sorozat vissza-visszatérő alakja. Ugyanilyen átfunkcionálás figyelhető meg a böhöliket illetően. A böhöli (hemulen) egy faj (a kanonikuson kívül a két korábbi könyvekben is ezen a néven szerepelnek), e fajba tartozik a többi közt Böngész bácsi is. Vukovári azonban jobbat talál ki ennél is: nála a böhölikből böngészek lesznek, igaz, Böngész bácsi neve legalább megmarad (nem állhatom meg, hogy ne tegyem hozzá: a Napkút kiadóval együttműködő Duna tv-s változat viszont egyikhez sem igazodik, Böngész bácsiból itt Manó bácsi lesz). A tendencia azonban itt is folytatódik: Vukovári szövegét elárasztják a „manók” (6.,137.o.), a „manócák” (104., 156.o.) és az „erdei manók” (9.,150. o.), tovább fokozva a zűrzavart (egyébként sem ebben a kötetben, sem a többiben nincsenek sem manók, csak úgynevezett „kicsi lények", máshol „kicsi állatok". És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, Vukovári a múminok rokonait is manóknak nevezi: azon belül is házimanóknak (talán Dobby és a roxforti személyzet is a múmin-családba tartoznak, szegről-végről). De problematikus a főhős elnevezése is.

A legérdekesebb az, hogy fordítónk itt saját magával hasonul meg. Míg a könyvekről szóló a korábbi tanulmányában Múmibocsnak nevezte, az Üstökösben már Muminbocsnak hívja.

A kavarodásban természetesen a Duna tv-s szinkron is jócskán kitesz magáért: Fürkész neve itt Hork, holott a Hork név a kánon-formában egészen mást jelöl, az eredetileg Mårran-nak nevezett, titokzatos, félelmetes lényt, aki egyébként Vukovárinál egyszerűen Rém néven szerepel. Ebben az új televíziós változatban olyan sosehallott elnevezések vannak, mint Szuszek (Vándor), Szimat (Mafli), Horkica (Bájocska), a legtalálóbb Kicsi Májat (Pöttöm) pedig már említettem. Kérdés, hogy működhet a befogadás így egy olyan gyerekbefogadó esetében, akinek eddig a Varázskalapból olvastak fel, nézi a Duna tv-t és akinek karácsony óta az Üstökös az esti mese.

A nyelvi problémákon kívül néhány tartalmi félrefordítás is megfigyelhető. A 45. oldalon például nem Vándornak kellene felkiáltani („Micsoda?!”), mikor „Muminbocs” elszólja magát az üstökösvadászattal kapcsolatban, hanem „Motyónak”. A 93. oldalon pedig nem „Cókmók” akarja meggyőzni „Mókot”, hanem Vándor áll ki „Cókmók” mellett, mikor azt mondja: „a táncporondra is vethetnénk egy pillantást”. Az összes jelentésbeli elcsúszásra természetesen nem térhetünk itt ki, de a fordításból-fordítás helyzetből adódóan a hibalehetőség hatványozódik. A történet utáni ki-kicsoda viszont a fordító kiegészítése, és itt is van néhány zavaró elem: Vándor például az állítással szemben („egész évben járja a világot”) valójában csak év végén szokott elvándorolni, tavasszal pedig mindig hazatér, mikor a múminok felébrednek a téli álmukból. Az anyókáról pedig azt állítja, hogy „hamisítatlan, békebeli figura”, ami azért nem igaz, mert az első két múmin-kötet konkrétan a finn polgárháborút, a második világháború kitörését követő téli háborút és a szovjet megszállást dolgozzák fel.

Vukovári érezhetően lubickol a maga teremtette nyelvben, de ennek vajmi kevés köze van Tove Jansson szövegéhez és az itthon elterjedt terminusokhoz. Az olyan műfordító, aki sem az eredeti (jelen esetben: a svéd nyelvű) műhöz, sem a hazai befogadók ismereteihez nem igazodik, az nem tiszteli sem az alkotót, sem a művet, sem az olvasót.

Így Vukovári munkája nem nevezhető sem műközpontú, sem befogadóközpontú fordításnak.

Emer O’Sullivan összehasonlító gyerekirodalommal foglalkozó alapkönyve a fordításelmélet tapasztalatait felhasználva megalapoz egy specifikusan a gyerekirodalomra érvényes diskurzust, amiben az egyik alapvetés az, hogy a gyerekkönyvek esetében fokozattan érvényesnek kell lennie a befogadóorientáltságnak, vagyis figyelembe kell venni a cél-nyelven (jelen esetben a magyarul) meghonosodott kulturális kontextust és alkalmazkodni kell az olvasói pozícióhoz (Kinderliterarische Komperatistik, 5. fejezet). Mivel jelen fordítás ehelyett egy vadonatúj nyelvi hagyományt kísérel megteremteni, vállalkozása eleve kudarcra van ítélve, és mindennek oka (ezt is ki kell mondani) a vállalkozás felületes és amatőr jellegéből fakad (az impresszumból mellesleg hiányzik a mű keletkezésének éve – nem derül ki, hogy az 1946-os első, az 1956-os második vagy az 1968-as, újraírt változat fordításáról van-e szó –, ehelyett a szerzőnő neve mellé is egy 2006-os került, mintha szegény Tove Jansson a halála után öt évvel írta volna a művet).

Hogy a világ minden táján sikeres és hatalmas piacot kiépítő múmin-irodalom kis hazánkban miért nem tud kiteljesedni, az egyértelműen az ilyen fordítási munkák eredménye. A Napkút kiadó minden elérhető orgánumban hirdeti a Duna Tv-vel való együttműködést és a közös vállalkozásba vetett reményeiket, pedig éppen az említett televízió volt az, aki minden eddigi fordítástól (vicces módon még Vukovári Panna nyelvleleményeitől is) homlokegyenest új és zavaros elnevezésekkel szinkronizálta újra a régi, jól ismert rajzfilmeket. Az alapprobléma az, hogy sem a két érintett intézmény, sem a hazai könyvkiadói szakma nem érzi a felelősség súlyát. A könyvek pedig jönnek, a tervek szerint 2008 végéig az egész sorozat.