• Nagy Boldizsár

Ez nem a szerelemről szól

Bárcsak akkor jelent volna meg ez a regény, amikor kamasz voltam – és imádtam nyakig mártózni a viszonzatlan szerelem pocsék versektől bugyborékoló pocsolyájában. Az Eleanor és Park nem egy átlagos geek ifjúsági románc (bár a John Green-, Stephen Chbosky- és Ned Vizzini-rajongók szeretni fogják): azoknál sokkal lassabb hömpölygésű, álmodozóbb és bár ez a szó nagyon elcsépelt, de értse mindenki jól: erotikusabb.

Bár Eleanor, ez a gátlásos, vörös hajú, kerek testalkatú lány, aki a suli új diákja és Park, a csöndes, alacsony, mindig feketében járó fél-koreai srác nagyjából a kétszázadik oldalig még csak nem is csókolóznak. De az első jelenettől kezdve, amikor egymás mellé kerülnek az iskolabuszon, már beindul valami az olyan félmondatokon keresztül, amelyekből kiderül, hogy Eleanor tarkóján kipirul a bőr, vagy hogy Park karján megfeszül az izom a póló alatt.

A főbb történések itt, a buszon zajlanak, leginkább némán, amikor közösen olvasnak képregényt (közben néha összeér a kezük, megérintik egymás térdét), máskor suttogva, amikor zenéről, vagy az X-Menben megjelenő rejtett szexizmusról vitatkoznak (mert nem csak geekek, de eszesek is).


Ez a sok hallgatás és visszafojtott feszültség egyébként is jellemző mindkettejük életére: Eleanor a diszfunkcionális családjáról nem akar beszélni, ahol a mostohaapa rettegésben tart öt gyereket, és veri a feleségét, miközben annyira szegények, hogy a fogkefe is luxusnak számít; Parknak pedig az apjával feszült a kapcsolata, aki nem érti, miért nem lehet a fia férfiasabb, sportosabb, keményebb – és miért élvezi annyira, ha a sminkekkel játszhat.

Mindez a fülledt levegőjű, nebraskai városban, Omahában zajlik, a 80-as évek kellős közepén, amikor nem emelték még fel annyian a hangjukat a családon belüli erőszak és a rasszizmus ellen, vagy a testképpel és a genderrel kapcsolatos kérdések miatt. A megdöbbentő befejezés után pedig a kérdés az: vajon most a 2010-es évek egyik legfinomabb felnőttéválásos love story-ját olvastuk-e, vagy egy szomorú, érzéki paródiát, mint amilyen főhősnőnk szerint a Rómeó és Júlia is (ami nem a szerelemről, hanem egyszerűen a kamaszkorban ébredő hormonokról szól).