Ezért olvasson horrort minden tizenéves (szerintem)
A horror mindig is a tizenévesek műfaja volt. Az ultra lightos cigi és a gyerekzárral blokkolt felnőtt csatornák mellett évtizedek óta a véres-rémes történetek a harmadik legnépszerűbb tiltólistás csempészáruk a kamaszok hálószobájában. Így volt húsz ez éve is, és így van ma is, kár tagadni. A tiltás fontos része az élménynek: ez csak még izgalmasabbá és még csillogóbbá teszi a titokban megszerzett, kölcsönkapott, lemásolt drága kis mocskok fekete márványos, hullaszagú patináját.
Sajnos a legnépszerűbb fiatalokra specializálódott alfaj, a tömegmészárlós tinihorror (olyan slasher-sorozatok után, mint a Halloween, a Péntek 13 vagy a Sikoly) már nem sok újat tud felmutatni az utóbbi időben, de hála a mindig megújulni képes elborult agyú sztáríróknak, azért ebben a nagyon konzervatív és hagyománytisztelő műfajban elég gyakori a halottidézés. És tadam: az unalmas, gimifolyosókon rohangáló tömeggyilkosok után már meg is érkezett egy újabb régi-régi ismerős, az első randiról álmodozó kamaszlányok, a hullasminkes goth fiúk és az Alexander McQueenért rajongó plasztikcsajok kedvence, a mindig divatos feketében járó, titokzatos-szexuális ikon, a vérdögös vámpír.
Bár a vámpíros sztorikat általában a lányok szeretik (Anne Rice, Anita Blake és Buffy is inkább románc, mint horror) Darren Shan Cirque de Freak sorozata ugyanúgy tetszik a fiúknak is. Nem csak azért, mert a főszereplő (és egyben elbeszélő) fiú, hanem a brutálisan naturalisztikus (vagyis egymás között vagánynak számító) leírások miatt, hanem azért is, mert ez egy tipikus „fiúból férfi lesz” történet. A sztori: Darren átlagos, normális fiú, aki a családjával él, míg egy napon el nem megy legjobb barátjával egy torzszülötteket bemutató vándorcirkusz előadására, ahol arra vetemedik, hogy ellopja az egyik fellépő pókját. A pók megmarja a legjobb barátot, akit senki nem tud ezután megmenteni, csak a pók tulajdonosa, aki történetesen vámpír. Ha meg akara menteni a barátját, Darrennek vállalnia kell, hogy félig ő is vámpírrá változik, arra azonban nem számít, hogy ezek után nem tud majd emberek között élni és kénytelen lesz követni a gyűlölt vámpírt (aki második apja lesz), hogy életben maradjon abban a világban, amihez cseppet sem fűlik a foga. Érezhető egy kis keresztény vonal mindezek mögött (a pók, mint tiltott gyümölcs és a büntetés, mint kiűzetés a gyerekkor paradicsomából), és ezzel már ott is vagyunk a felnőtté válásos klisék otthonos világában. Mégis, Darren Shan történetében van annyi plusz, hogy megéri végigborzongani mind a tizenkét (!) kötetet. Miért is?
Először is: megvan benne az a keveseknél érezhető „kozmikus rettegés”, amiről a nagy horrorzseni, H. P. Lovecraft írt egy esszéjében. Lovecraft szerint a jó horror képes arra, hogy elérje a bennünk szunnyadó legmélyebb rétegeinket, a legősibb érzéseinket, előcibálja belőlünk az igazi emberi természetünket és ezeknek mind a „kozmikus rettegéshez” van közük. Nos, Darren Shan nem zavartatja magát az olvasóközönsége miatt, nála nincsenek határok, ha elemi rettegésről van szó: minden artikulálatlan szorongásunk alakot kap itt, a természetfeletti jelenségekig pedig vérbő, hideg realizmuson keresztül jutunk el, ami igazán hatásos és tényleg felpiszkál valamit, ami persze elmagyarázhatatlan, nagyon nyomasztó és fontos, alapdolog. A gyereknek is joga kulturáltan szorongani, ha akar.
Kettő: antropológusok és pszichológusok szerint is jó dolog a horror, mert mélyre turkál és az sem baj, ha a kamaszok szembenéznek a mélyben szunnyadó rétegeikkel, mert segít nekik szavakba önteni a félelmeiket és megbirkózni a felnőtté válással kapcsolatos szorongásokkal. A Darren Shan kitűnő efféle pszichoterápiás eszköznek is, ha ez számít valakinek. A kamaszok lelki világához azért is áll különösen közel a horror és mindenféle agresszív dolog, mert a változások, amelyeken keresztül mennek, tényleg horrorba illőek: a gyerekkor levetése életünk egyik legnagyobb veszteségélménye, a világ pedig, amelyben meg kell felelni félfelnőttként bizonytalan, fenyegető és sokszor kontrollálhatatlan. Darren Shan félvámpírként serdül fel a torzszülöttek vándorcirkuszában: halottnak kell tetetnie magát, hogy elkerüljön otthonról, ezért eltemetik, majd megszökik (vámpírként veszélyes a körülötte levőkre), ettől enyhén depressziós is lesz, úgy érzi bujkálnia kell amiatt, amivé vált és normális fiú akar lenni, aki korábban volt. Ehelyett sorban kapja a pofonokat: meghal egy legjobb barátja (erről szól a kedvenc részem, A vámpír inasa), szerelmes lesz egy halandó lányba, aki nem lehet mégsem az övé és persze meg kell küzdenie a szokásos férficsatákat is (le kell győznie a gonosz vérszipolyokat). Mindez úgy hangzik, mint bármelyik identitástraumás és hormonoktól tomboló tini élete. Emo kölyköknek azonosulás garantálva.
Három: azért is klasszak a Darren Shan-könyvek, mert bár felkavaróak és durvák, végeredményben mégis biztonságosak. Hiába hullanak a fejek és hörögnek a zombik, mégis azt kell mondani, hogy a történetekből hiányzik az igazi halál. Nincsenek idősek, betegek, nincs temetés, gyász, nincs természetes halál: a szereplők vagy szörnyethalnak balesetben (ez a ritkább), vagy kegyetlenül meggyilkolják őket. Ezért tartják sokan biztonságosnak a horrort: mert távol vannak a mi valóságunktól, hangsúlyos bennük a fiktív, nem valóságos jelleg, tele vannak fantasy-elemekkel, túlzásokkal, kizökkentő fekete humorral és intertextuális utalásokkal „igazi” szövegekre, klasszikusokra. Az tehát, hogy Darren Shan kislányvért szív és farkasembert kerget, nem fog félrenevelni senkit és ha rémálmokat is okoz, nem tesz senkit szociopatává. Beszállni egy tinihorrorba csak olyan, mint felülni egy hullámvasútra vagy végigmenni a szellemvasúton: félünk és sikítunk amíg tart, anélkül azonban, hogy igazi veszélyben lennénk. Közben végig tudjuk, hogy bármilen igazi is, mégis csak egy játék az egész.