Cigány kamaszok, YOLO-problémák és egy madaras disztópia: könyvheti újdonságok
Azok számára, akik nem követik szorosan a magyar gyerekkönyvkiadást, biztosan meglepő, hogy csak most, 2014-ben jelent meg az első olyan, 10 év körülieknek szóló regényünk, amely foglalkozik a cigány gyerekek és kamaszok életével. De nem az ez egyetlen hiánypótló könyv, amelyre az idei Könyvhéten lecsaphatnak az olvasók: itt az első disztópia-trilógiánk, és egy új magyar szórakoztató tinisorozat is.
Bréking! Itt az első cigány gyerekkönyvünk!
Kezdjük is a Rajkó című regénnyel, amely a Tilos az Á Kiadónál jelent meg, és a Delfin-könyvekhez hasonló, B-kategóriás történelmi regényeket idéző, inkább riasztó, mint vonzó borítója ellenére nagyon is izgalmas és különleges olvasmány. Erdős István szerző az Aprótörpe indiánok-sorozat kapcsán lehet ismert a könyvvásárló szülők számára, édesapja pedig, aki szintén Erdős István néven publikál, neves romakutató, több könyve is megjelent a cigányetnikummal kapcsolatban. A termékeny és multikulturalitásra nyitott közeg tehát adott volt, és a regény első fejezeteit olvasva pedig már azt is biztosan láthatjuk, hogy egy egészen tehetséges új prózaszerzővel van dolgunk. Jó kezekbe került tehát ez a bizonyos első cigány gyerekkönyv.
Hogy miért ezt tekintem elsőnek, amikor ott a Szaffi alapjául szolgáló A cigánybáró Jókaitól, Az utolsó padlás Halasi Máriától és a Feladó: Fekete szivárvány című kisregény is Balázs Ágnestől? Nos, ennek az az oka, hogy a felsorolt műveket vagy nem tekintem gyerekirodalomnak, vagy nem nevezném irodalomnak.
Erdősnek tehát örülhetünk: jól ismeri a klasszikus, 19. századi realista regény elbeszélői módját és remekül adaptálja azt a mai kamaszok vélt befogadói preferenciáihoz, miközben a hagyományos lineáris történetmesélés és a részletes, erős atmoszférateremtő leírások megmaradnak. Persze egy vándorzenész cigánykaraván esti tábortüzezését nem olyan nehéz érzékletesen ábrázolni, de ki gondolta volna, hogy egy gépzsíros gőzkocsi működésének bemutatása is lehet gyönyörű?
A szerző mégsem időzik el túl sokat a társadalmi tabló jellemzésével, a fejezetek ugyanis rövidek, feszesek, és akciódúsak. Az 1920-as években járunk, valahol az erdélyi havasokban, ahol a hegyek között nem csak medvék és farkasok, hanem haramiák is rejtőznek, a völgyekben vándorcigányok tanyáznak, a közeli városok csendőrei pedig válogatás nélkül üldöznek mindenkit, aki roma. Nemesi származású főhősünk szüleit ismeretlen rablók ölik meg az első fejezetben, majd a sokktól megnémult árva fiút befogadják a vándorcigányok, és máris láthatjuk, milyen az, amikor két ennyire különböző kultúra találkozik, és megpróbál együtt élni. A cigányok olyanok itt, mint a jól ismert sztereotípia szerint: rongyosak, piszkosak, nem élhetnek muzsikaszó nélkül, idegenkednek a gádzsóktól és a munkáról meg a birtokról egészen egzotikus elképzeléseik vannak.
Merész húzás ezekkel a sztereotípiákkal dolgozni, de Erdős nagyon okosan oldja meg a kényes feladatot: egyrészt látjuk, hogy a cigányok között sem ért mindenki egyet azzal, hogy nem méltó hozzá a dolgos élet, mert egyikük szívesen feláldozná a nagy szabadságot, ha munkát kapna a városban (és ezzel nagy feszültséget is teremt, mert a társai nem értik, mi motiválja). Egy másik jelenetből pedig az derül ki, hogy a vándorcigányokat nem fizették meg egy alkalmi munkájuk után, mire ők belopóznak a munkaadójuk földjére, és minden állatot és terményt visznek az udvarból, amit tudnak. De van, aki nem csak akkor lop közülük, ha tartozást kíván behajtani, hanem akkor is, ha egyszerűen megéhezik. A befogadott fiú egyik legjobb barátja, Kispali (aki egyébként női ruhát hord, és hosszú hajat is növesztett: úgy tűnik benne tisztelhetjük az első transzvesztita gyerekhősünket) így magyarázza ezt: „A gádzsóknak mindig sokkal több van mindenből, mint amit meg tudnak enni. Nekik van, nekünk nincs, nem igazságtalan ez?" Az állítással persze lehetne vitatkozni (Én vitatkoznék is, mert hiányoltam annak hangsúlyozását, hogy a lopás távolról sem cigány szokás, még csak nem is köthető kizárólag a mélyszegénységben élőkhöz, sőt!), de hősünket meggyőzték, mert bólint.
Ezek a bólintások és a hangtalan ítéletek egyébként nagyon szép megoldások a regényben: mintha a fiú (aki névtelenül érkezett a cigányokhoz, és ők adtak neki nevet, identitást, így lett Rajkó) nem csak a sokk miatt lenne néma, hanem azért is, mert nem akar ítélkezni. Egyszerűen csak beolvad közéjük: megtanul hegedülni, együtt alszik a pulyákkal a szekéren, ott ül velük a tűz körül és velük kanalazza a levest, miközben mindenki megszereti, ő pedig barátságokat köt és új pótszülei is lesznek. Története igazi asszimilációs sikersztori: úgy veszi át a számára többségnek számító kisebbség szokásait és értékítéleteit, mint ahogyan ma várják el a romáktól Magyarországon ugyanezt, csak fordítva. Be is fogadják, ő pedig a regény végére már el sem tudja képzelni, hogy a vér szerinti rokonaihoz költözzön, inkább vándorcigány akar maradni. Sőt, mindeközben a csendőrségben is forradalom zajlik le: miután a cigányok megmentik őket egy farkasfalkától, a hatóságok is rádöbbennek, hogy nem is olyan rossz emberek a romák.
A happy end mégsem merő szentimentalizmus, és nem is olyan didaktikus, mint ahogy az a fenti, ügyetlenül összetákolt mondataimból kitűnik: inkább felemelő, és felébreszti a kíváncsiságot a cigányok kultúrája és mindennapjai iránt. Még szerencse, hogy hamarosan érkezik a folytatás, remélem, ott még árnyaltabb képet kapunk a cigány szereplőkről, kevesebb lesz a tipizálás és nem lesz ilyen hangsúlyos a cigány tematika=gondolatok a „cigánybűnözésről" szál, ami semmiképpen nem szerencsés irány. Ha már itt kötöttünk ki: a második cigány témájú gyerekkönyvünk vagy -sorozatunk remélem a jelenben játszódik majd, és nem az lesz a roma szereplők fő tulajdonsága, hogy roma. Hatalmas előrelépés lenne egy hús-vér, három dimenziós, példaképnek is beillő cigány karakter megteremtése, én lelkesen várom!
Létezhet-e szentimentális disztópia?
Szintén a Tilos az Á Kiadó indította el Finy Petra trilógiáját, amelynek első része, a Kettő a még mindig nagyon népszerű Young Adult-disztópiák sorát gazdagítja (bár itthon ezt megelőzően csak egy próbálkozás született, Gombos Péter Vándorok című regénye, ami inkább egy tanár uras példázat, mint vérbeli disztópia). Az, hogy ez a társadalmi, filozófiai és politikai kérdéseket fejtegető műfaj ilyen mély gyökereket vert a tizenéveseket megszólító irodalomban, szerintem a lehető legjobb dolog, ami történhetett a kortárs irodalomban, és én nem is fanyalgok, mikor megjelenik a 1463. olyan történet, ami a poszt-apokaliptikus jövőben játszódik, és ahol a kamasz hősök rádöbbenek, hogy a hatalom játékszerei, majd kalandos és sokat bölcselkedő fejezeteken keresztül szépen lassan tudatára ébrednek, hogy minden, ami körülveszi őket, ravaszul felépített konstrukció, és nem maga a valóság. A csavarosabb sztorikban ráadásul az is kiderül, hogy nem is létezik egyetlen, kiismerhető valóság (lásd Patrick Ness zseniális új, Soha nincs vége című regényét, amely a Könyvfesztiválra jött ki a Vivandránál), és az sem zavar, ha a műfaji követelményeknek fittyet hányva a befejezés nem totálisan reménytelen, hanem epikus csinnadratta közepette, már-már tündérmesei módon eukatasztrófa következik be. Tehát hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a Kettőbe is, aminek első harmada olyan szuggesztív és komoly felütésű, hogy egyszerűen nem lehet érdektelenül olvasni: ehhez a gyógyszereken élő és sokk-terápiával kordában tartott emberekhez, ehhez a szabadságra, szerelemre és repülésre vágyó főhőshöz, Nikkhez közünk van. Ismerjük ezt a világot és ezt a kitörni vágyást.
Finy disztópikus társadalmában, Tisztavárosban nincsenek betegségek (hála a kötelezően szedett tablettáknak), nincsenek növények és állatok (nehogy fertőzést okozzanak), az embereket pedig színek szerinti kasztokba sorolják, és külön városrészekbe költöztetik (ez a motívum már kicsit uncsi, annyi helyen láttuk). Az emlékek őre, A beavatott és természetesen az 1984 is érezhetően hatással voltak erre a totalitárius állami berendezkedésre (ami nem is baj, hiszen remek klasszikusról van szó), ahol Nikk már az első pár oldalon a rendszer ellenségévé válik – méghozzá azért, mert az apja, aki rendőr, rátalált egy félig madár, félig ember tetemre. A szülőket fogságba ejtik, a srácnak pedig menekülnie kell, bár fogalma sincs, merre mehetne: az ismert világ sehol sem jelent biztonságot. Barátnője, a felnyírt hajú punk csaj elárulja, hogy a nagypapája eltűnt a lakásból, a család barátja, Mí asszony pedig, aki egy titkos növény- és állatgyűjteményt rejtő kertszobában él, szintén nem tudja sokáig rejtegetni őt. A pörgő jelenetek, a különleges karakterek és a sokat sejtető félinformációk a hatalom igazi arcával kapcsolatban olyan izgalmasak, színesek, szagosak, mintha egy új Hayao Miyazaki-film alapjául szolgáló regényt olvasnánk, vagy a Szárnyas fejvadász elveszett fejezeteire bukkantunk volna – de... Nos, most jön a nagy de: Nikk, miután leveti magát egy szakadékból, egyszer csak egy másik világban köt ki, ahol már nem érvényesek Tisztaváros rémisztő szabályai, és a lapokat ettől kezdve könnyek áztatják és nem vér folyik, hanem vérvirágok nyílnak a csatamezőkön. A másik világban ugyanis burjánzik a megmenekült flóra és fauna: félig ember, félig állat, vagy éppen félig ember, félig növény, esetleg félig ember, félig víz lények élnek itt (ők a Kettők), akik kezdetben nem szívesen látják az Egynek (csak embernek) számító Nikket. A különleges lények szeretnek sírni, ölelkezni, egymás szívében olvasni kézrátétellel és tánc közben spirituálisan csókolózni (ez azt jelenti, hogy a diszkó – igen, diszkó! – kellős közepén levegőbe emelkednek, majd a lelkük elhagyja a testüket és megcsókolják egymás lélekajkait).
Az eddig felépített regényuniverzum olyan bődületesen nagy adag bio-löketet kap, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét, és ha vérre meg kegyetlenségre nem is, de legalább egy kis szentimentalizmus-pauzára nagyon is vágyni kezd. A karcos, okos, penge disztópiából egyszerre gyenge és nyegle fantasy lesz, érzelmileg labilis lepkefiúkkal, mérges hörcsögsrácokkal és csábító farkaslányokkal. A fajok közötti átmenet, a kétfajúság egyébként nem is lenne zavaró: Finy korábbi műveiben, a varázslatos Madárasszonyban és a szerethető Szárnyak és patákban ezeknek a lényeknek értjük a funkcióját, és érezzük lényegüket, de a disztópiába valahogy sehogy sem illeszkednek. Érthetetlen például, hogyan születhet egy faszerű férfi és egy babarózsa nő szerelméből félig bagoly fiú (választ nem kapunk erre, de még lehet fogunk, elvégre hátra van két folytatás), ahogy az is, hogy vajon Kettővé változni jó dolog-e (a regény szerint ez az eredeti, természetes állapota az embernek), vagy inkább rossz (néhány Egy, vagyis ember ugyanis a háború hatására változik állattá).
Finy Petra az egyik legtermékenyebb írónk, és a fantáziája lenyűgöző, ahogy az minden eddigi könyvéből kiderült, de mintha most túlságosan szabadjára engedte volna: a fickándozó delfinebek, a gyászolókat vigasztaló, vízlényekből álló öleléskupola és zokogva csatázó pillangófiúk után az ember egyszerűen nem tudja komolyan venni a politikainak szánt regényt, és ezen a rendszer ellen lázadók beszélgetései és a főbb szereplők halála sem segít sajnos: a disztópia sajnos szentimentális és néha már-már abszurd mesévé válik.
Portré a YOLO-generációról
Új utakon jár Kalapos Éva is, aki a D.A.C.-sorozat második részével jelentkezett nemrégiben (címe: Rázós utakon), és nem túlzás azt mondani, hogy ha a regényei angol nyelven jelennének meg, egy nagy külföldi kiadónál, már egész biztosan licitálnának rá a nagy filmstúdiók. És nem csak azért, mert olyan realista közelképet mutat a mai középiskolások (ezen belül is elsősorban a lányok) mindennapjairól, és vívódásairól, vagy mert érzékenyen és okosan nyúl ún. „tabu" témákhoz (ezek nyilvánvaló okok), hanem azért is, mert pimaszul ügyesen játssza ki a műfaj adta lehetőségeket is, miközben folyamatosan fricskázza is azt – ráadásul az olvasót is „átveri", hiszen jóval több annál, mint amit ígér.
Nézzünk csak rá a borítóra, vagy olvassuk el az ajánlót a hátfedelen: azt a benyomásunk támad, hogy egy vidám, csajos szériáról van szó, amiben olyan „problémák" kerülnek feldolgozásra, mint pasizás, beilleszkedés és családi zűrök. Ehhez képest szerencsére jóval érdekesebb területekre tévedünk a narrátornak, Fellegi Flórának köszönhetően: a 21. századi identitásválság, és a YOLO- (You Only Live Once), FOMO (Fear Of Missing Out)-jelenségek mélyanalízisét kapjuk, szórakoztató köntösbe bújtatva.
Mert miközben a gimis lányok és fiúk mindennapos életét követjük nyomon, és tényleg fontos, egyébként magyar ifjúsági regényekben eddig tabunak is számító témák kerülnek tárgyalásra, a háttérben, a sorok mögött a zseniálisan kidolgozott karakterek tényleg életre kelnek, és bár Flóra nem számol be mindig róla, de a szövegrészletekből összeálló a képek tanúsága szerint párhuzamos cselekmények is zajlanak: mindenki keresi és pakolgatja össze az identitását. Ahogy az első DAC-könyv tételmondata is előre figyelmeztetett: ebben a történetben mindenkinek van vaj a füle mögött, tehát mindenki rendelkezik egy titkos saját történettel, amelyek fokozatosan kerülnek felszínre. Flóra például (aki elveszítette az anyukáját, az apukája pedig hanyagolja, és nem igazán megy neki a barátkozás) hatalmas filmőrült, aki minden átélt eseményt filmjelenetekhez hasonlít, és a legnagyobb drámákat sem képes feldolgozni anélkül, hogy ne hívna elő hozzá egy mozis élményt – még a többi szereplőt is úgy mutatja be nekünk, hogy sztárokhoz vagy filmes karakterekhez hasonlítja őket. Az élete mintha a csak a filmekhez képest létezne, épp ezért a fő feladata, regénybeli küldetése nem is az, hogy felszedje a kosaras fiút, megmentse a legjobb barátnőjét a bulémiából, vagy az öccsét a drogtanyáról, hanem az, hogy kikerüljön a saját maga által felhúzott hollywoodi koordináták közül. Ebben segít neki a D.A.C. elnevezésű szövetség, amiben egyébként több hasonló módon rejtőzködő kamasz tartozik: egyikük akkora könyvmoly, hogy még a buliban is Tolsztojt olvas, egy másik pedig az evészavarai mögé bújik. A függőségeik sora pedig kiegészül azzal, hogy mindannyian folyamatosan jelen vannak online, nem akarnak semmiről lemaradni, és akkor is késő éjszakába nyúlóan csetelnek a Skype-on, ha nincs semmi mondanivalójuk. Flóra naponta többször végigpörgeti a Facebook-falát, irigykedve nézi még a lúzereknek tartott ex-osztálytársak nyaralós fotóit is, miközben igyekszik magáról előnyös képet kialakítani.
Igazi poszt-internet figura ő: válogatás nélkül fogyaszt mindent: Selena Gomezt hallgat, de nagy Alanis Morissette-rajongó is, és miközben olyan kultfilmeket is szeret, mint A szarvasvadász, elolvad a nyálas és anti-feminista Szerelmünk lapjaitól. A poszt-internet generáció tagjaként ő sem ismeri a műfaji határokat, a netnek köszönhetően mindent elér és a milliónyi inger között nem, vagy alig válogat: miközben állítólag az egyéniségek korát éljük, és sosem számított annyira fontosnak, hogy önmagunk (vagy még furcsább kifejezéssel, ami szintén korunk találmánya: önazonosak) legyünk, Flóra (és hozzá hasonlóan bizonyára még sok-sok tizenéves olvasó) nehezen boldogul azzal, hogy egységes profilt alakítson ki és rendre kudarcot vall. A rendelkezésre álló identitás-összetevők milliárdjai veszik körül, és élete egyik fő feladata ennek a kirakósjátéknak a megfejtése, az önmeghatározás, a megfeleltetés, valamint az összehasonlítgatás a filmek szereplőivel és a Facebookos barátai, sőt a D.A.C.-os klubtársai vélt életével.
Izgalmas lesz majd a látni, hogy a folytatásban hogyan nyílnak meg a karakterek egymás és önmaguk előtt, valamint előttünk, olvasónk előtt, illetve hogy hogyan szűrődik majd ez át Flóra fecsegő, naív elbeszélésén keresztül. Közben pedig érdekes és beszélgetésre érdemes gondolatokat is kapunk az első szeretkezéssel, a füvezéssel és a férfi-női szerepekkel kapcsolatban.
Megkapó székely gyerekmese
Végül egy képeskönyvet ajánlanék még, Borsos J. Gyöngyi író és Makhult Gabi illusztrátor közös kötetét, a Macskameséket, amelynek megjelenésére már többen nagyon vártak: a kötet tavalyi Aranyvackor pályázaton ugyanis különdíjat kapott a Generall Press Kiadótól. Most végre mindenki megérti, mivel érdemelte ki a székelyföldi páros a díjat: a két mesét tartalmazó könyvbe elég csak belenézni, máris el akar merülni benne az ember. Kép és szöveg egyformán beszippant: valami sosemvolt, de mégis ismerős világ ez, ami szomszédos Máté Angi Óperenciás-tengeren túli mesei univerzumával. És nem csak a székely tájszavak, a régies kifejezések meg a dallamos mondatfaragás, hanem a különös, komoly tekintetű szereplők miatt is, akik olyan elemi ontológiai problémákon elmélkednek, és olyan megkapó válaszokat találnak az Élet Nagy Kérdéseire, amelyek gyereknek és felnőttnek egyaránt pluszt adnak. A két mese közül az egyik az „idők kezdetén" játszódik, és főhőse pedig egy tarka macska, pontosabban a világ első macskája, aki azért bánatos, mert nem tudja honnan jött, és merre tart, fogalma sincs arról, ki és mi lehet ő. Azt az óvodáskorban bekövetkező fejlődési szakaszt is érthetjük ez alatt, amikor a gyerek személyisége elkezd kibontakozni, először tudatosul benne az én és a másik közötti távolság, és elér ahhoz a fordulóponthoz, hogy már felismeri és megnevezi önmagát. Ez a másikra utaltság és függetlenség utáni vágy jelenik meg a második mesében is, amely egy macska és egy ház különös barátságáról szól, de bizonyára minden anyuka és apuka megtalálja majd saját szorongásainak és vívódásainak tükörképét is a hátborzongatóan szép macska-allegóriákban.
Ha pedig valaki még több kortárs gyerekkönyvet szeretne beszerezni a Könyvhéten, ne hagyja a standoknál Rose Lagercrantz svéd szerző humoros és bölcs történetét sem (Az én boldog életem, Cerkabella Kiadó), amiben egy kislánynak egymás után kell feldolgoznia az anyukája halálát és a legjobb barátnője elvesztését, de végül megtalálja a lelki békéjét és a boldogságot. És még egy legeslegutolsó ajánlat: Kollár Árpád progresszív, cseppet sem szépelgő gyerekverskötete, a Milyen madár már megjelenése előtt kult volt, de a Csimota Kiadónak hála most már bárkit keményen szíven üthet.