C. S. Lewis négy élete
Ez a cikk az Élet és Irodalom 52. évfolyamának 37. számában jelent meg.
Abban ma már a legtöbben egyetértenek, hogy a Narnia Krónikái minden idők egyik legidegesítőbb és legfárasztóbb gyerekkönyvsorozata. J. K. Rowling azt nyilatkozta, hogy felháborítónak tartja a Narnia-könyvek hímsovinizmusát, Philip Pullman brit író pedig szimplán „minden idők legundorítóbb és legbetegebb könyveinek” nevezte őket. Nekem legjobban mégis a The Guardian kolumnistájának, Polly Toynbee-nak a jellemzése tetszik, aki úgy foglalta össze, hogy a Narnia-széria egy monumentális neofasiszta gyerekbiblia. Most mégis örülhetünk, mert magyarul C. S. Lewisnak egyre több műve hozzáférhető, többek között négy életrajzféleség is. Félreértés ne essék: az örömet itt komolyan gondoltam, minden irónia nélkül, Lewis elméleti és kritikai művei ugyanis szinte kivétel nélkül remekművek. Nem úgy a belőlük készült életrajzok.
C. S. Lewis: Az öröm vonzásában
Ahogyan Lewis mondja, ez a mű nem is önéletrajz, nem is vallomás, inkább “megtérésének fojtogatóan szubjektív története” (8.), amelyben életének első harminchárom évét mutatja be. Persze igazából egy vallomásos önéletrajzzal van dolgunk, de azok közül a jobbik fajtából. A szerzőnek szerencsére van öniróniája, fejtegetései mindig szellemesek, intelligensek, filozófiailag lezáratlanok, inkább kutakodóak és kísérletezőek, mint dogmatikusak. Még most, megtérése után sem tetszeleg az önelégült prédikátor szerepében: Lewis mindig is szeretett az ellenzékhez tartozni, mindenhonnan kilógni. Nem titkolta, hogy élete végéig dohányzott és szeretett borozni is, templomba viszont nem járt, és irtózott az egyházi himnuszoktól meg mindenféle patetikus, érzelgős vallási szokástól. „Ez a sok időt rabló, furcsa körülményeskedés! Az egyházi énekeket végképp ki nem állhattam, s ez ma is így van (312.).” Az öröm vonzásában című könyvben nagy lelkesedéssel eleveníti fel fiatalkorának léha, felelőtlen és boldog éveit. Ezek az idők főként magányos álmodozásból, sértett-gőgös könyvekbe menekülésből és sznob világelemzésekből álltak. Lewis nevetve bevallja: élete első felében jóformán nem csinált semmit sem, csak gondolkodott, képzelődött, még a lövészárokban is ez járt a fejében: „Ez a háború. Erről írt Homérosz” (262.).
A legmeglepőbb rész számomra az a két hosszú fejezet volt, amelyek a Malvern College-beli évekről szólnak. A worcestershire-i bentlakásos fiúiskolában Lewis tanúja volt a felsőbb éves Ficsúrok és alsóbb éves Csirkék közötti szerelmi kapcsolatoknak, és ezekről igen nagy lelkesedéssel beszél. Az efféle kalandok mindennaposak voltak a kollégiumban, állítja Lewis: a sport és a házak közötti versenyek mellett a leggyakoribb beszédtéma az volt, „kinek kivel akadt esete, kinek a csillaga ívelt fölfelé, kinek kiről sikerült fotót szereznie, ki és mikor és milyen gyakran és melyik éjjel és hol” (120.). A beszámolók olyan aprólékosak és élettel teliek, hogy az olvasó néha úgy érzi, mintha a Roxfort kiadatlan történeteit olvasná. És bár anglikán hite szerint Lewisnak el kellene ítélnie az efféle bűnöket, ő rehabilitálja egykori iskolatársait: „a pederasztia abban az időben és azon a helyen mégiscsak az egyetlen talpalatnyi hely volt, ahol némi jó megvethette a lábát. A törtető versengés égő sivatagában ez kínálta az egyetlen oázist. A perverzió adta az egyetlen rést, amelyen keresztül valami spontán és kiszámíthatatlan belopakodhatott. Platónnak végül is igazat kell adnunk. Az Erósz mégiscsak isteni nyomokat visel magán, bármennyire felforgatják, bepiszkolják, eltorzítják, megcsúfolják is” (148.).
(Fordította Lukács László. Harmat Kiadó, Budapest, 2007. 318 oldal, 2500 Ft)
Miklya Luzsányi Mónika: A padlásszobától Narniáig
C. S. Lewis tiszta, derűs hangja sajnos teljességgel hiányzik abból az életrajzi kötetből, amelyet a Harmat Kiadó a gyerekolvasóknak szánt. A padlásszobától Narniáig szerzőjét, Miklya Luzsányi Mónikát talán helyesebb lenne szerkesztőnek neveznünk: műve nem más, mint Az öröm vonzásában, az Árnyékország és a Narnia-összesből készült patchwork, kiegészítve néhány túlzó, ájtatoskodó és tényferdítő kommentárral és itt-ott lektűrbe hajló fordulatokkal. Miklya Luzsányi ráadásul legtöbbször anélkül emel át komplett mondatokat és bekezdéseket emezekből, hogy jelezné a forrást – ezt már a középiskolában is pontlevonással büntetik. És bár művét életrajznak nevezi (Történetek C. S. Lewis életéből), közelebb járnánk az igazsághoz, ha egy rossz filológus kontármunkájának mondhatnánk ezt a kötetet, amelyben a szerkesztő kiélhette vallási nézetekre alapozott gyűlölködéseit azok felett, akiket magasról lenéz. Részletes analízisbe nem mennék bele, elég, ha csak azt a részt veszem elő, ahol Lewis Malvern College-beli éveiről ír.
Miklya Luzsányi Mónika így mutatja a magyar gyerekeknek a témát: „csirke (nála így, kis kezdőbetűvel) az, akit tizenévesen homoszexuális kapcsolatra kényszerítenek”. Lewis „őszintén sajnálta” ezeket a fiúkat, „sokkal nyomorultabbak még nálam is – állapította meg magában”, és közben „forgott a gyomra az egésztől” (88-89.). Később Miklya Luzsányi arról tudósít, hogy Lewisnak szerencsére sikerült megmenekülnie a „veszélytől” (90.), és az egészhez hozzápasszít egy idézetet Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényből, ami arról szól, hogy a rossz társaság megront jó szokásokat (91.). Míg Miklya Luzsányi kényszerről és mocskos erőszakról ír, Lewis éppen az ellenkezőjét állítja: „a Csirkék (nála így, nagy kezdőbetűvel) kegyeit legtöbbször kicsalogatták, nem pedig kikényszerítették” (Az öröm vonzásában, 119.). Undorról és lesajnálásról pedig szó sincsen: „A Ficsúrok, az imádott atléták és prefektusok! Az egész iskola e halandó istenek tiszteletére emelt templomnak látszott. S aligha került oda fiú, aki jobban el lett volna készülve imádatukra, mint én” (uo., 113.). Hozzáteszi: „Gyakran állandóbb jellegű kapcsolat jött létre, és nem pusztán érzéki, inkább rendkívül érzelmes viszony” (uo., 119.). Miklya Luzsányi természetesen azt is kifelejti gondosan összetákolt művéből, hogy Lewis már csak azért sem lehetett hányingerrel küzdő homofób, mivel Arthur Greeves, akit Lewis tizenéves korától fogva legjobb barátjának tekintett, történetesen meleg volt.
Miklya Luzsányinak azonban nemcsak a melegekről van meg a különvéleménye, hanem például a rakodómunkásokról is (akik „foguk között szűrik a szitokszavakat”, 12.) és a háborúról is („a német ágyúk torkolattüzéről” még egy expresszionista verset is írt, amit inkább nem idéznék, megtalálható a 129. oldalon). Miklya Luzsányi legsúlyosabb hibája azonban az, hogy menthetetlenül ellenszenvessé teszi C. S. Lewist: folyton ismétli, mennyire különbözött a többiektől, milyen illedelmes, jó tanuló, sokat olvasó, érzékeny és nagyokos fiúcska volt, és mennyire magában hordozta még leglázadóbb korszakaiban is a keresztény szellemiséget. Míg Lewis éppen azért szimpatikus elméleti munkáiban, mert mindig szenteskedéstől mentes emberi arcát mutatja, Miklya Luzsányi olyan kiszólásokat enged meg magának, hogy „a gyerekek dolga a tanulás” (18.), vagy hogy „az egyetlen ésszerű út Jézus követése” (167.) – sőt, könyvét azzal fejezi be, hogy teljes hosszúságában idéz egy levelet, amelyet Lewis a Narnia Krónikái keresztény értelmezéséről írt. A Miklya Luzsányi-izé tehát nemcsak hogy homofób és gyűlöletkeltő valótlanságokkal van tele, de ennek tetejében még dögunalom is.
(Harmat Kiadó, Budapest, 2006. 182 oldal, 1200 Ft)
C. S. Lewis: A bánatról
Az előbb tárgyalt két életrajzi könyvnek a fiatalkor és az öröm, a hit megtalálása volt a központi témája, a most következő kettőnek pedig az időskor és a gyász, a hit elvesztése. A bánatról című könyv Lewis egyik legfelforgatóbb műve, halála előtt nem jelenhetett meg, csak álnéven (de persze valahogy mégis megjelent). Nem is életrajz ez, hanem napló. Tartalma az a négy iskolás füzet, amelyet Lewis felesége évekig tartó, kínkeserves betegségét követő halála után írt tele. Mindössze négy évig voltak házasok: megismerkedésükkor Helen Joy Davidman harminchét, C. S. Lewis pedig ötvennégy éves volt. Érdekből házasodtak meg: az amerikai nőnek letelepedési engedélyre volt szüksége, két gyerekkel menekült Oxfordba egy elmebeteg alkoholista férj elől. Házasságukra az anglikán egyház megtagadta az áldásadást, a hivatalos álláspont szerint mindketten házasságtörőnek számítottak, mégis, mikor Joy már haldoklott, egy pap (a püspök tiltása ellenére) összeadta őket egy kórteremben. Joy szenvedése és korai halála alapjaiban rengette meg Lewis hitét: azonban még kétségbeesett önkívületében sem hagyta el metszően éles logikája. Gondolatai sosem voltak ilyen szenvedélyekkel fűtöttek és keserűek. Kérdései úgy csattannak egymáshoz, mint a Pevensie gyerekek kardjai. Hogy lehet Isten ilyen kegyetlen? Mi a biztosíték rá, hogy halálunk után sem múlik el a szenvedésünk? Mi értelme van egyáltalán a feltámadásnak, mikor úgysem lehet semmi már a régi? A Biblia sehol sem ígéri meg, hogy találkozhatunk még elveszett szeretteinkkel – fakad ki Lewis. Semmi sem lesz ott olyan, mint itt: „Igen, a mennyek országa teli van jó szivarral. Nem ezt szeretnénk: a múltbeli szép napok újbóli felvirradását?” (29.). Lucretius, Milton és Blake gyilkos indulatai törnek elő belőle, ő pedig szépen gondosan lejegyzi őket a kiadójának, hátha valaki vigaszt merít majd belőlük.
Akár még el is hihetnénk, hogy mindez nem direkt a közönségnek készült, ha nem lenne tele a szépen megszerkesztett mű (1. füzet: felvezetés, témamegjelölés, 2. füzet: kiborulás, istenkáromlás 3. füzet: az előbbiek megcáfolása, kijózanodás, 4. füzet: Istenre hagyatkozás és a korábbiak összefoglalása) kilógó didaktikus példázatokkal és körmondatos hasonlatokkal. Így azonban olyan hátborzongató mű lesz belőle, mint Szabó Lőrinc kötete, A huszonhatodik év, amelyben a költő megköszöni halott szeretőjének, hogy ilyen jó közvetítő volt és nagy tüzet tudott szítani, mert e nélkül nem születtek volna fájdalmas szerelmes versek és nem járna neki a jól megérdemelt plakett, és nem írhatna orfeuszi verseket, és nem született volna új kötet.
(Fordította Kertai Barbara. Harmat Kiadó, Budapest, 2005. 81 oldal, 2200 Ft)
Brian Sibley: Árnyékország
Ugyanez még hosszabb változatban, hozzácsapva Az öröm vonzásában zanzásított változatát és kiegészítve néhány önállóan gyűjtött anyagot. Bár a könyv alcíme az, hogy C. S. Lewis és Helen Joy Davidman szerelmének története, a könyv első hetvenhat oldala Lewis fiatalkori életét foglalja össze születésétől fogva (úgy tűnik, mindenki szerint ez az érdekesebb), majd további negyvenhárom oldal jön Joy fiatalságáról. Magáról a szerelmi történetről viszont összesen harmincöt oldalt olvashatunk, úgyhogy ha valaki csak ezért venné meg, annak inkább ajánlom a 100 híres szerelmespár című könyvet. Azt kell mondjam, Az öröm vonzásában után ezek a rövidített megtéréstörténetek nagyon kapkodóak és felületesek, még akkor is, ha Sibley néha megpróbál úgy tenni, mintha regényt írna. Az egyensúlyt azért szerencsésebben megtalálja, mint Miklya Luzsányi Mónika, mégis, sokszor zavaró, hogy nem illenek össze a tempólassító, lirizáló és hangulatfestő üresjáratok és a gyors, sűrű váltások, adathalmazok. A könyv utolsó harmadában pedig sok lehetőség rejlik: a C. S. Lewis testvérével, Warnie-val folytatott beszélgetések, naplóinak és levelezésének a felhasználása valamint Lewis fogadott fiával, Douglas Grishammal (vigyázat, ő ma a Focus on the Family nevű bigott amerikai szervezet aktivistája: ők akarták többek között betiltatni a Spongyabob Kockanadrág című sorozatot) készített interjúk beépítése a történetbe olyan kutatói munka eredménye, amivel másképpen is lehetett volna gazdálkodni. A házasság, a betegség és az utolsó utazások leírása még így, a sok gyűjtött anyaggal és idézettel is túl hektikusra, sietősre sikeredett, egy halom adat rövid (egy-két soros) bekezdésekben egymás után pakolva. A kacatokból összetákolt szövegből sehogy nem érezni ki sem szerelmet, sem vallási kiegyensúlyozottságot, de még csak összetartozást sem – nehéz lelkű, kimerült, kapkodó embereket látni, akik mind egyszerre szeretnének erkölcsösek lenni és valahogy hasznot húzni egymásból. Sibley is megemlíti, milyen furcsa, hogy Lewis éppen akkor szeretett bele érdekfeleségébe, mikor kiderült, hogy rákos (147.). Lewis bevallja egyébként A bánatrólban, hogy jól esik néha a hősszerelmes szerepében tetszelegnie (58.). Az sem titok: Joy egy átlagos amerikai rajongója volt az írónak, aki néhány levél után hirtelen megjelent Oxfordban, és befurakodott Lewis életébe. Kezdettől fogva anyagi támogatást kapott tőle, később lakást is, végül pedig Lewis (bevallottan keresztényi kötelességből és nem szerelemből) elvette feleségül. Tolkien (aki hosszú ideig jó barátja volt Lewisnak, de a Narnia-könyvek megjelenése után megszakította vele a kapcsolatot), nagyon furcsállta a kapcsolatukat, Lewis bátyja, Warnie pedig ahhoz hasonlította a házasságukat, ahogyan Lewis egy egykori iskolatársának anyját támogatta közel harminc éven keresztül (mindkettőt régime-nek és önként vállalt esztelen rabszolgaságnak nevezte). Mindez azonban így inkább hasonlít szennyes bulvárpletykához, mint szerelmi történethez és szívesebben olvasnánk erről egy jól megírt, szaftos botránykönyvben – például a 100 híres szerelmespár 2-ben.