A sodródás szépsége: filozófiai irányzatok A balszerencse áradása című sorozatban
A szomorúság és a szomorúságban való gyönyörködés régóta kedvelt toposz a világirodalomban, évszázados műfajok épülnek rá – az elégia, a szomorújáték vagy a ballada, hogy csak néhányat említsünk közülük. A tragédiával ellentétben ezekben a művekben a sorscsapás, a katasztrófa, a veszteség általában csak ürügyként szolgáló elemek. Az igazi cél a melankólia minél teljesebb átélése, a kudarc szépségének szemlélése, egy merőben esztétikai gyakorlat (semmiképpen sem erkölcsi – mint a tragédiában). A pesszimista mártír-művészek szerint ugyanis minél több szenvedést élünk és adunk át, annál közelebb kerülünk az igazi valósághoz. A spleen-t egyesek divatjamúlt dolognak tartják, sokan mások viszont az egyetlen lehetséges állapotnak.
Ez utóbbiak közé tartozik a Lemony Snicket álnéven író Daniel Handler is. Mikor Handler már ismertté vált egy gyilkosságról szóló regényével, a HarperCollins kiadó felkérte, hogy írjon nekik gyerekkönyveket. A szerző visszautasította a felkérést, mégpedig azért, mert, mint kifejtette, nem ért egyet a mesék hamis illúzióképével. „Sosem lennék képes egy hazug könyvet írni: ideje lenni fair-nek lenni a gyerekekkel is” – mondta akkor. Legnagyobb meglepetésére a kiadó elfogadta a kifogást és arra kérte Handlert, hogy írjon egy fair gyerekkönyvet. Így született meg A balszerencse áradása című sorozat első kötete, amit aztán további tizenkettő követett.
A Lemony Snicket-könyveknek élesen eltérő a nézete a sorsról, a szabadságról és a boldogságról, még a modern gyerekkönyvekhez képest is – bár Roald Dahl, Lewis Carroll és a legtöbb 19. századbeli angol gyerekkönyv is meglehetősen sötét, gyakran morbid és abszurd szemléletű, de ott legalább megnyugtató befejezést kapunk. Lemony Snicket viszont már az elején elárulja, hogy aki boldog végre számít, az jobban teszi, ha másik könyv után néz (többször hozza fel példaként a fiktív A legkisebb tündér című történetet). A sorozat természetesen jó néhány amerikai iskolában tiltólistán van és elvakult szülők tüntetnek minden rész megjelenésekor az utcákon. De vajon tényleg veszélyesek ezek a művek? Valójában csak annyira, mint az általános iskolai „bevezetés a filozófiába" tantárgyak.
Ha egy kicsit közelebbről vizsgáljuk a szövegeket, hamar rájövünk, hogy a művet Hegel, Schopenhauer és Walter Benjamin ihlették. A magyar cím különösen jó, az áradás szó ugyanis éppen Hegel történelem-felfogására rímel: az életfolyam eszerint olyan sodró, megállíthatatlan és befolyásolhatatlan mozgás, amit az emberi akarattól független szükségszerűség irányít. Az árvák balsorsát lejegyző Lemony Snicket tölti be a szemlélődő krónikás szerepét, a pesszimista filozófusok szerint ugyanis mi emberek nem lehetünk szabadok, eképpen cselekvők sem, csak szemlélők és kommentárok (Idézet: „A legszívesebben ki is törölném ezt a napot a Snicket naptárból! Csakhogy egy napot nem lehet kitörölni, és nem írhatok jó véget sem ennek a történetnek, mivel a sors nem úgy akarta”). Mint egy filozófiai dialógusregényben, itt is szerepel egy másik szemléletmód: a három Baudelaire-gyerek, akik megpróbálnak ez ellen a kegyetlen történelmi szükségszerűség küzdeni.
A szaturnuszi ember Walter Benjamin szerint akaratgyenge, de ennek kompenzálása érdekében gyakran valamilyen magányosságot igénylő munkába menekül – mint Lemony Snicket, aki évekig csak az árvák történetein dolgozik. Úgy tűnik, élete egyetlen célja, hogy nyilvánosságra hozza, a sors milyen igazságtalanul bánik a gyerekekkel: levélfecnik, fotódokumentumok, vázlatrajzok és egyéb források felhasználásával (ezek utalhatnak a szaturnusziak gyűjtőszenvedélyére, a haszontalan dolgok iránti lelkesedésre). Egyszer arról kapunk értesülést, hogy Snicket úr a Kafka kávéházban ücsörög, máskor pedig aról, hogy Dr. Georgina Orwell doktor irodájában tartózkodik. A regényfolyam többi szereplőjének is beszédes nevei vannak: Baudelaire-árvák, Poe bácsi, Isadora és Duncan, stb.
A regények narrátora többször is utal arra, miben különbözik az általa elmesélt történet a többi gyerekkönyvtől: és maga Handler is kifejtette egy interjúban, miért is ódzkodott eleinte, hogy ő is gyerekeknek írjon. „A hobbitba tizenkilencszer kezdtem bele, de az első fejezeten sosem jutottam tovább” – mondta. A fantasykon kívül haszontalannak tartja a sportkönyveket, a vihorászó, elsőrandizó lányokról szóló regényeket és a mondanivalót nélkülöző tündéres képeskönyveket is. A könyvekben visszatérő elem a direkt gyerek-olvasóknak szóló szómagyarázat, mikor hosszú bekezdéseken keresztül teljesen egyértelmű kifejezéseket kezd el körülményesen definiálni, amivel rendszerint csak nehezíti a megértést. Hasonló parodikus elemmel élt a szerző már az első, a a sorozattól független regényében is, a The Basic Eight-ben is: ott minden fejezet végére szövegértési gyakorlatokat tett. Mindezzel tökéletesen belesimul a spleenség ironikus ideálképébe.
A könyvek körüli viták leggyakoribb oka azok erkölcsi relativizmusa. A szereplők mindegy, hogy jók vagy rosszak, hogy ők taposnak el másokat, vagy őket tapossák el, a végeredmény ugyanaz: a regény világában mindenkinek keserű élete van. A narrátor több helyen használja azt a fordulatot, hogy „a Baudelaire gyerekek szemszögéből” ez és amaz rossznak vagy igazságtalannak tűnik. Többször kiderül: a morális megítélések feleslegesek, mindig szubjektívek és sosem lehetnek igazak. A pozitív szereplőknek megismerjük a hibáikat is, amik a bukásukat okozzák és néha egész szimpatikussá válnak a (gyerekek szempontjából) gonosz alakok is. Bár azt nem vitatja el a mű, hogy vannak erkölcsi választásaink és mindannyian ki vagyunk téve a kísértésnek, a döntés azonban véleménye szerint teljesen lényegtelen.
Magyarul most jelent meg a hetedik kötet, ami több szempontból is mérföldkőnek számít a sorozatban. Már volt 6 rész és még jön 6, a (nem véletlenül) 13 darabos egészben tehát ez a középpont. A történet azzal indul, hogy az árvák megtudják: mostanra elfogytak a szóba jöhető rokonaik és miután már senki nem akar hallani róluk, a gyámjuk, Poe bácsi vadidegen nevelőszülőket keres nekik. Egy D.S.A. nevű város gondjaira bízza őket, ahol éjt nappallá téve dolgoztatják őket és még börtönbe is kerülnek. A sorozat történetében ez az első kötet, amiben külön hangsúlyt kap az, hogy a gyerekeknek önállóvá kell válniuk: többé nincs, aki vigyázzon rájuk, magukat kell ellátniuk és mikor minderre rájönnek, a legkisebb közülük, a még pelenkás korú Sunny egyszer csak két lábra áll és megteszi első önálló lépéseit.
Az egyik legérdekesebb rész a kötetben bírósági tárgyalás. Lemony Snicket tárgyalótermét Lewis Carroll és (persze) Kafka szelleme lengi körül. A koholt vádakra mindenki másképpen reagál: míg a felnőttekből álló csőcselék vagy tényleg azt tartja bűnösnek, akit annak neveznek , akit nyelvileg megbűnösítenek (mint egykoron Josef K-t), vagy gyáva a tiltakozáshoz, mint Hektor, a város kizsigerelt ezermestere („Az Öregek Tanácsa annyira tiszteletet parancsoló, hogy képtelen vagyok megszólalni a jelenlétükben!”‘ – mondja), addig a gyerekek nem hagyják, hogy legyűrje őket a hatalom szava. („Violet felállt, ami igazán nem egyszerű dolog, ha az emberrel forog a világ, a lába rogyadozik és egész testében reszket a döbbenettől. – Én szeretnék szólni – mondta.” Mintha csak Alice-t hallanánk a Szívkirálynő bírósági termében.) A három Baudelaire mindazonáltal nem azért emelkedik ki a masszából, mert gyerekek (ez nem számít különösebb értéknek, mert vannak ostoba gyerekek is a művekben), hanem azért, mert különlegesen okosak, mindig képesek átlátni a szitán – a tudás pedig Foucault szerint is az egyetlen képesség, ami függetlenné tehet bennünket a manipulatív hatalomtól. Természetesen mindez csak látszólagos függetlenség, belső szabadság, de ennél több sajnos nem jut az Baudelaire-gyerekeknek.
Ugyan később az árvák kikeverednek a börtönből, a sorozat ismerői tudják, ez egy szükséges lépés a további borzalmak felé. A szabadság fogalma a Lemony Snicket világában szükségszerűen átértékelődött. A jóságos, de gyáva Hektor úgy képzeli el a szabadságát, hogy megépíti a repülő házát és élete hátralevő életét a felhők között tölti el a gyerekekkel. Az árvák viszont nem erre vágynak. Nem egyszer úgy tűnik, bölcsebbek annál, hogy egy nagy fordulatban, a beérkezésben és egy békésebb, boldogabb életben higgyenek. A balszerencse áradása közepette mintha néha feladni látszanának harcukat és megtalálnák a maguk szerény boldogságát:
„Mindhárom gyerek megtalálta azt a környezetet, amelyben jól érezhette magát. Violet egy csodálatos műhelyben, Klaus egy remek könyvtárban, és Sunny a földön, ahol könnyen mászhatott, és ahol rengeteg rágcsálnivaló is akadt. A gyerekek többet mosolyogtak ebben a néhány percben, amíg elhelyezkedtek, mint a városba érkezésük óta összesen. Mindhárman elemükben voltak, vagyis abban a közegben, ahol a legjobban szerettek lenni”.
Így néz ki tehát a Handler által elképzelt ideális gyerekkönyv: semmi Astrid Lindgrenes csínytevés, tolkienes unalom, vagy Walt Disney-s tündérpor! Eljött az ideje a szecessziós ornamentikájú, filozófiai és irodalmi referenciákkal telepakolt, cinikus humorú nagyeposzoknak, amelyek a kegyetlen determinizmus lenyűgöző és kaotikus mechanizmusát, a mindent elborító sötétség hömpölygő szépségét és a magányosan átélt, keserédes szabadságot ünneplik. Hát legyen, aminek lennie kell.