A királylányok korának vége – Amália, a legjobb fej boszorkány
Ha nem is járt még le végleg a királylányok kora, az biztos, hogy egyre többen néznek kételkedve a neonlila verebekkel trillázó hősnőkre, akik magas tornyokban tökéletesítik a szépségüket és a megmentőjüket várják, a messzi távolba révedőn, miközben hajukat lobogtatja az ezerszínű szél. Boldizsár Ildikó (mesekutató és meseterapeuta) egészen biztos sok hasonló leánykáról olvasott élete során, mire úgy döntött: ha ő mesét ír, abban a hősnő csak egy vénséges és randa boszorkány lehet, akinek egy foga van összesen, az is rohad, koromfekete. Amália 1991-ben született: három könyvben és két színházi darabban szerepelt azóta és tüntet most is büszkén és szomorúan a királylányok egyeduralma ellen, a szombathelyi Mesebolt Bábszínház előadásában: a darabot Tengely Gábor rendezta, aki a Farkas és a Piroska (2007) és a Csillagfiú (2008) óta nagy kedvencem. Az Amália című előadást egy vendégjáték alkalmával láttam Győrben a Vaskakas Bábszínházban. Nemrég futott itt ki műsorról a másik Amália-feldolgozás, az Amália álma, ami ennek folytatása. Mindkét darabot Gimesi Dóra írta, felhasználva Boldizsár Ildikó három Amália-könyvét (Amália álmai, A fekete világkerülő ember meséi, Boszorkányos mesék). Amit tehát én láttam, az első rész, ami egyetlen Amália-mesét dolgoz fel, de megállja a helyét önálló, befejezett műként is, mivel magában hordja a teljes Amália-korpusz esszenciáját.
Engem elsősorban az érdekelt persze, hogyan fog Amália tüntető boszorkány életmódja megjelenni a gyerekszínházban. Itt is olyan kócos-rongyos erdőszéli asszony lesz-e, akinek az az egyik hobbija, hogy elcsábítja az útjába eső királyfikat? Kíváncsi voltam, lesz-e elég mersze az alkotóknak ahhoz, hogy egy vén, magányos, nagy étvágyú asszonyt mutassanak be a gyerekeknek. Badacsonyi Angéla határozott, energikus (vagy inkább: nyughatatlan), eltökélt és elvadult Amáliát alakított, akiből hiányzik minden irracionális álmatagság, még ha a kunyhója úgy is néz ki, mint a nyolcvanas évekbeli magyar tévéfilmek századfordulót imitáló, nosztalgiázó díszletei. Amália a szemünk előtt bánkódik és szorong, de mégsem mondhatni, hogy sebezhető: látjuk otthonában éjszakai falásrohama közben és a takaró alatt, ahonnan semmi kedve nincs kibújni reggel, mégis tudjuk, hogy nem kell őt félteni. Kredence polcain eddigi skalpjai sorakoznak: a sok-sok pöttyös bögrévé varázsolt királyfi, akik túl könnyen odaadták magukat és nem tartogatták magukat elég hűségesen a királylányok számára. Hogy Amália férfifaló-e vagy igazságosztó, döntse el mindenki maga.
De hogy semmi esetre sem gonosz, az biztos: hiszen éppen arról híres, hogy ő volt az első boszorkány, aki elhatározta, nem akar gonosz lenni. A könyvekből ismerhető Amália előtörténete: a lány megelégelte, hogy az emberek mindig összesúgtak a boszorkányok háta mögött, csak mert ők különleges tudással rendelkeztek és nem voltak olyan ártatlanul buták, mint a falubeli szűzlányok vagy a toronyban várakozó, szépséges királylányok. Amália azért ment világgá, hogy kikerüljön a csapdából, amit az emberek a félreértéseikkel és a beszédükkel hoztak létre (na tessék: a konstruktivisták által sokat emlegetett diszkurzus hatalma): ezért otthagyta a félelemmel teli, kiközösített, gonoszkodó boszorkányok gettóját. Ezután kiköltözött az erdő bal sarkába, a Kancsali utca 3. szám alá, hogy olyan boszorkány legyen, ahogy neki tetszik, a klisék meg a skatulyák nélkül. Innen indul az Amália című darab cselekménye.
Régóta él már Amália ebben a kunyhóban és volt ideje megtanulni, hogyan oldja fel a magányát: beilleszkedett a természetbe, a szél, az eső, a hó és a virágok lettek a barátai. És persze énekel is gyakran, ha kell, ha nem, ahogy a magányos, álmodozó királylányok szoktak: Alpár Balázs dalai pedig szépek, melodikusak és szerencsére cseppet sem gügyögnek, szóval Amália énekét öröm hallgatni a felnőttnek is. Amiben azonban nem hasonlít a királylányokhoz: Amália, ha néha ahhoz van kedve, elbűvöli az arra tévedő, világjáró királyfikat. A királyfiknak elég az első szép szó („az első sárga kankalin”) és már le is tértek az útról, el is felejtették a királylányokat. Nem nagy véleménye van Amáliának a férfiakról, ez érthető. Miután kiélvezte, hogy hatalmába kerítheti őket és ők mindent megtesznek neki, amire vágyik, már mehetnek is a kredencre (a bögrévé varázsolás motívuma egyébként hiányzik a könyvekből, ez a színdarab sajátja).
Egy napon aztán olyan királyfi téved a Kancsali utcába, akibe a boszorkány első látásra szerelmes lesz: ez a királyfi olyan szép és olyan csodálatos, hogy Amália nem használ varázslatot sem: azt akarja, hogy a királyfi szabadon válassza őt. Nagy hiba, hogy a Mesebolt Bábszínház nem talált Király Róbertnél alkalmasabb királyfit: ez a királyfi olyan semmilyen, olyan borostás és kinyúlt pulóveres, hogy nincs néző, aki képes elhinni, hogy ő Amália élete szerelme, aki miatt képes három hónap alatt száz évet öregedni. Nincs vibrálás a színpadon, sőt: Amália és a királyfi sajnos egyetlen pillanatra sem illenek egymáshoz. Hiába fekszenek egymás ölében és hiába mesél Amália a csillagokról – a csodát nem érezni. Ez pedig erőtlenné teszi az egész szerelmi szálat és nem értjük meg, miért van az, hogy a szerelmi csalódás után Amália „megnyugodni már sose tudott”. Mert a történet így folytatódik tovább: a királyfi másnap tovább áll, nem lesz belőle még skalp-bögre sem, megtalálja a királylányt, akiért indult és vele él nagy-nagy boldogtalanságban. Amikor Amália megtudja, hogy a királyfi boldogtalan, elindul, hogy megkeresse őt. Virágokat ültet a kastély köré, napsütést és madárcsicsergést varázsol oda (a napsütést mobiltelefonon rendeli), ami nagyon tetszik a királyi párnak, talán rendbe is jön a kapcsolatuk ezután.
A mobiltelefon tényleg nem illik a sorba. Nem csak azért, mert a mobil, a televízió és a számítógép szerepeltetése már elcsépelt dolog a gyerekszínházban (a gyerekeknek minden poén új), hanem mert ennek a mobilozásnak egyáltalán nincs itt semmi külön funkciója és nem is következetes a mesevilág és a mai hétköznapok valóságának ilyen explicit ütköztetése vagy egybemosása az előadásban – sehol máshol nem fordul elő hasonló geg, Amália mobiltelefonja egyszerűen nem jó ötlet.
Miután Amália boldoggá tette azt, akit szeret, visszatér a kunyhójába. Az előadás itt ér véget, Amália teázik és az esővel énekel (a színpadon tényleg esik, nagyon szép a látvány), aztán leereszkedik a függöny. Ez a mese vége, gyerekek, tanuljátok meg, hogy kell magányosan élni. Merész és döbbenetes befejezés, az előadás legjobban működő jelenete. A mesei igazság (ti. hogy a szépek sorsa a boldog házasság, a boszorkányoké a hosszú magány) itt nem feszültségoldó, hanem nyugtalanító. Egyúttal Amália mozgalmas magánya erőt is adhat a nézőnek, és mint tudjuk, a második részben társat is talál majd magának (a Johnny Depp-hasonmás, szintén rongyos és meggyötört fekete világkerülő embert). És végül persze biztosan boldog is lesz, mint Amália kedvenc mesehőse, az asszony, aki „három vascipőt koptatott el, és a haja is hófehér lett, mire megtalálta azt, akit keresett”. Érdekes, de a gyerekek, akik a közönségtalálkozón hozzászóltak, mind úgy gondolták, hogy Amália és a királyfi barátok maradnak majd, Amália pedig talál magának valaki mást. A szomorú befejezés nem lehet befejezés, milyen igazuk van.
Érdekes, hogy a gyerekek elfogadják Amáliát olyannak, amilyen. Pedig ő aztán cseppet sem hasépkori francia trágár történetek, a fableaux nőideáljához hasonlít: teljes mértékben maga rendelkezik a saját teste felett, nem hagyja, hogy a férfiak meghódítandó territóriumként vagy jutalomként tekintsenek rá. Aktív szexuális életet él, természetesen házasságon kívül, mint a Dekameron és a Canterburyi mesék nőalakjai. A titka pedig láthatóan a fogamzásgátlás, vagyis az, hogy rendelkezik a saját termékenysége feletti felügyelettel. Ez jó jel: feminista mesekutatók már leírták, hogy a fogamzásgátlás hiánya és tilalma vezetett a férfira várakozó, vékony (tehát lapos hasú, szűz), csöndes rabságban élő, passzív, modern tündérmesei hősnők kialakulásához, akiknek az első szerelem mindig rögtön gyereket, családot és háztartásvezetést jelentett (Ruth B. Bottigheimer: Fertility Control and the Birth of the Modern European Fairy-Tale Heroine, in: Fairy Tales and Feminism. New Approaches, Wayne State Universtity Press, Detroit, 2004).
A szombathelyi előadás végeredményben azt kell mondani, hogy üdítően merész és Boldizsár Ildikó meséjéhez hasonlóan kellemesen szexpozitív feminista. Amália kunyhója pedig a váróhelyiségben, ahol előadás előtt és után lehet mászkálni, pusmogni, turkálni, meghozza mindenki kedvét ahhoz, hogy bele merjen vágni a hosszú-hosszú magánnyal járó, de színes esőkkel, szívfájdító szerelmi csalódásokkal és világmegváltó hajnali teapartikkal teli, boszorkányos nagy életbe.