A kerek egész és a darabokra törött szépsége: Könyvhét, 2013
A 2013-as gyerekkönyves kínálat olyan színes, friss és izgalmas itthon, amilyenre már évek óta nem volt példa. Nagyon úgy tűnik, hogy új neveket kell majd megjegyeznünk.
Az első rögtön itt is van: Domonyi Rita. Persze nem teljesen új a név, hiszen Domonyi a filmes-animációs szakmában jól ismert dramaturgként, íróként és 5 évvel ezelőtt megszületett az első gyerekkönyve is, a Süteménység, igaz, egészen szerény visszhangot keltve. A Csimota Kiadónál most megjelent Tündérbodár a cukiskodó cím ellenére igazi meglepetés, amiről már az első oldalakon kiderül, hogy egy nagyon új, kiforrott, izgalmas, művelt és szellemes szerzővel van dolgunk.
A Tündérbodár egy klasszikus, itthon egykor nagyon kedvelt zsánert kelt életre, az úgynevezett nyári vakációs műfajt: ezek általában arról szóltak, hogyan viselkednek a proletárgyerekek, amikor a tanító bácsi nem figyel oda, tehát a szünidő alatt. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek jó és kevésbé jó ifjúsági regényei, filmjei, sorozatai (Tüskevár, A repülő dívány, Keménykalap és krumpliorr, Le a cipővel, Az öreg bánya titka, Hahó öcsi, Utánam srácok, Szeleburdi vakáció, és még nagyjából tízezer klasszikust idecibálhatnék) is megidéződnek néha Domonyi kisregényében, olyan toposzokon keresztül, mint például a látogatás a bölcs nagyszülőknél, agyalás, hogyan üssük el az időt (mert a nyár mindig hosszú és unalmas), vagy a kalandok az erdőben, bányában, barlangban, egyéb egzotikus helyszínen. Domonyi hihetetlen magabiztossággal (sőt, szemtelen műfajparódiával) indít már a legelején: „Kellemes vasárnap délután volt. A napsugarak vidáman cikáztak a levegőben, a madarak vidáman cikáztak a levegőben, és a szárnyas bogarak vidáman cikáztak a levegőben.” Ez a játékosság pedig közel száz oldalon keresztül folytatódik: megismerjük a Tündérbodár nevű kislányt, legjobb barátját, a Devevér nevű denevért, Jalos bácsit, akinek tiszte a süteménysütő és lekvárszakértő nagymama-típus reprezentációja, és az erdő többi lakóját, akik mind együtt töltik a nyarat. Hogy izgalmasan teljen a vakáció, Tündérbodár egy nagyszabású fesztivál szervezésébe fog, ami olyan vicces programtervekből áll, mint például műsíróverseny, napfelkeltenézés, naplementenézés, bevonulás, kivonulás, felvonulás, átvonulás, sütemény nem evés (ki bírja tovább), grimaszbemutató vagy épp tormaevés.
Az apró események nyáladzástól mentesen bájosak, közhelyek nélkül sziporkázóak, a szöveg pedig felér egy ötcsillagos luxuskényeztetéssel: tökéletesen harmonikus egységbe olvad a hol finom, hol harsány és abszurdba hajló humor, a tizenkilencedik századi angol romantikus költőkre jellemző simogató-lélekemelő panteista tájlíra és a könnyed esztétikai-filozófiai eszmefuttatások. Tündérbodár ugyanis igazi polihisztor: és nem csak naplót ír, fest, versel, színdarabot rendez és összművészeti fesztivált szervez, de minden egyes művészeti ágról megvan a véleménye is. De ami miatt a gyerekek legjobban szeretik majd a könyvet: az a barátság, ami összeköti a kislányt Devevérrel, és azok a zseniálisan ábrázolt kapcsolatok, amelyek az erdő lakóit összekötik egymással. Azt hiszem, Lázár Ervin óta nem találkoztunk ilyen szerethető alakokkal magyar gyerekkönyvben.
Egy másik szimpatikus mikroközösség életébe leshetünk bele A kék hajú lányt olvasva. Dóka Péter szintén viszonylag új név (bár a Betyárvilág, a Hogyan lettem médiasztár és Az ellopott zsiráf rajongói most felszisszennek, szóval akkor módosítanék:) legalábbis a hazai A-listás ifjúsági szerzők között. A kék hajú lány viszont olyan remekmű, amit nehéz lesz majd megkerülni ezek után: már a témaválasztása miatt is. Még az angol és amerikai gyerek- és ifjúsági regények között is csak néhány éve jelentek meg az első olyan, ún. sick-lit művek, amelyek kórházban (elsősorban onkológián és pszichiátrián) a halálukra váró, az élet értelmén filozofálgató tizenévesekről szólnak (a legjobbak: John Green – Csillagainkban a hiba; Jenny Downham – Amíg élek; Ned Vizzini – It’s Kind of a Funny Story; Susanna Kaysen: Girl, Interrupted; Jodi Picoult: A nővérem húga; Anne Fine – A kilencedik felhőn, stb). Dóka főhőse Olivér, aki a tizenharmadik születésnapján, egy rémes születésnapi ebéd után (a családjának fogalma sincs arról, minek örülne, talán azért, mert oda sem figyelnek rá) felmászik egy fára és leesik. Senki nem biztos benne, hogy véletlen baleset volt-e, vagy öngyilkossági szándék, mindenesetre az elég gyanús, hogy a fiúnak néha olyan érzése van, mintha megnyílna előtte a tér és hívná a sötétség (itt beköszön az Utas és holdvilág). Mivel összetöri magát, kórházba kerül, ahol nem csak a baleseti sebész, hanem a pszichológus is foglalkozik vele. És a kórház falai között elkezdődik Olivér igazi élete: barátai lesznek (mind besérült figura, ahogy azt a műfaji keretek is előírják: egy anorexiás fiú, egy evésfüggő srác, egy narcisztikus társfüggő kamasz, egy magányos öregember, akit nem látogat az unokája, és egy összetört szívű orvos), sőt, Olivér szerelmes is lesz. Nem másba, mint a címszereplő kék hajú, tolószékben ülő lányba, Mirába, akiről kiderül, hogy daganatos. A történetük akár is romantikus is lehetne, ha nem szólna közbe a közelgő műtét és a mindenkitől elidegenítő halálfélelem. Olivér az önsajnálatáról megfeledkezve meg akarja menteni Mirát, sőt nem csak őt, hanem mindenkit maga körül. A módszere kicsit amerikaifilmes, de ez nem zavaró: megfigyeli a többieket, rájön, kinek milyen bánat nyomja titokban a szívét, és miután elbeszélget velük, mint egy mini-Oprah, a többiek hip-hop, már fel is épülnek. A kék hajú lánnyal persze nem lesz ilyen könnyű dolga, mint kiderül, talán azért, mert túlságosan is hasonlítanak egymásra.
Az egyetlen gond a kisregénnyel, hogy bántóan rövid: olyan összetettek a karakterek, annyi éppen-hogy-végigvitt motívumot szerepeltet a szerző és olyan fontos események zajlanak a mellékszálakon is, hogy a 80 oldal helyett akár 300-400 oldalon keresztül is szívesen olvasnánk még. Az elbeszélés filmszerű, pörgő párbeszédekre és gyors cselekményváltásokra épül, de ez a tempó gyorsabb még annál is, mintha egy amerikai indie tinifilmet néznénk (mondjuk a Vizzini könyve alapján készült Nyomás alatt címűt, ami talán hatással is volt Dókára). Sajnos a rohamtempó miatt a kék hajú lány, Mira karaktere sem tud kibontakozni előttünk, és bár arról tudomást szerzünk, hogy Olivér hatására több új kórházi barátja is felgyógyul, ezeket a folyamatokat sincs alkalmunk átérezni, mert amint értesülünk a hírről, máris jön az újabb és újabb rövid, ultratömör fejezet, újabb zseniális ötletekkel, poénokkal, drámákkal, amelyeknek szintén nem jut elég tér ahhoz, hogy tényleg hatni tudjanak. Mégis fontos könyvről van szó, és az egyik legélvezetesebb prózájú magyar ifjúsági szerzőtől, amit akkor is el kell olvasni, ha hiányérzetet kelt. Vagy talán épp ez a szöveg titka? A befejezést tekintve elképzelhető: mert éppenséggel a legvégén sem tudjuk meg biztosan, mi is lesz az érzékeny és magányos Olivérrel és a különös Mirával.