A humanizmus korának vége?

„Az emberiség eddigi története, ahogyan ismerjük, nem más, mint az emberiség egyre nagyobb és nagyobb összefogásra való törekvése” – mondta a mindig aktuális Tolsztoj, aki talán még nem gondolta, hogy halála után száz évvel e nagy összefogás eredménye az lesz, hogy búcsút intünk az emberiség addigi definíciójának. Greta Thunberg és Leonardo DiCaprio mellett ökológusok, közgazdászok és emberi jogi aktivisták is azt hangsúlyozzák: rajtunk már csak a poszthumanista együttműködés segíthet.

A kifejezés első hallásra riasztó lehet: miért akarnánk túllépni a humanizmuson? Épp most, az emberi jogi, egészségügyi és ökológiai válság kellős közepén kellene az egyik utolsó megmaradt közös értékünket, a megtépázott humanizmusunkat kukába dobni – és miért is? Hogy kihaljon végre az emberiség, a bolygó fő élősködője? Ezek a saját értetlenkedő kérdéseim voltak, amikor először találkoztam a fogalommal, de aztán megnyugodtam, hogy távolról sem egy globális öngyilkos szektáról van szó. Leonardo DiCaprio segített megértenem (ki más?), hogy mennyire más a poszthumanizmus célja, aki egyébként valószínűleg még sosem használta ezt a kifejezést. Az alapítványa kommunikációs szövegében ez áll: „az összes faj védelmét és jóllétét kell célul kitűznünk, mert ha a biodiverzitás veszélybe kerül, maga az élet stabilitása kerül veszélybe a bolygón”. A színész újra meg újra felemeli a hangját amellett, hogy az emberi érdekeket háttérbe kell szorítanunk: ezentúl már nem lehetünk mi a középpontban, le kell mondanunk önjelölt szerepünkről, nem tekinthetjük magunkat a csúcsfajnak a biológiai hierarchiában. Ugyanerről beszél Greta Thunberg is, aki tavaly közreműködött egy poszthumanista enciklopédia összeállításában, sőt Björk művészetének is az az elgondolás áll a középpontjában az elmúlt években, hogy az ember határai valójában nem ott húzódnak, ahol eddig gondoltuk: valójában az emberi test sem száz százalékosan emberi, hiszen bélflóránk, a bensőnkben élő őshonos növényzet, az emberi szervezettel szimbiózisban élő mikrobióma baktériumai, gombái és vírusai sajátos kolóniát alkotva együttesen befolyásolják szervezetünk működését, emellett sejtjeink sem egyediek, összetevőink megegyeznek a növények, ásványok és állatok alap alkotóelemeivel.

Részlet Björk Mutual Core című klipjéből

Nem vagyunk különbek – és nem is viselkedhetünk úgy. Radikális gondolat, mert azt jelenti, hogy emberi fajként le kell mondanunk az önjelölt pozíciónkról a fajok hierarchiájának csúcsán és önmagunkkal egyenrangúként kell kezelnünk a repülőmókusokat, a jegenyenyársfákat és a tengeriuborkákat is – és nem csak elvi szinten, mert ha komolyan vesszük a felelősségünket, akkor rájövünk, hogy nagyon sok, rengeteg, de még annál is több tennivalónk van.

„A poszthumanizmus egy etikai, erkölcsi iránytűt ad egy folyamatosan demoralizálódó, alapvetően értékvesztés és tényelbizonytalanítás jellemezte világban – mondja Kérchy Anna a Szegedi Tudományegyetem Angol-Amerikai Intézetének docense, akinek több angol nyelvű könyve jelent már meg a témában. – A más fajokkal való szolidáris, szimbiotikus, kooperatív együttélést szorgalmazza.” Kérchy Anna elmondja, hogy általában a század- és ezredfordulókra jellemző egy nagyobb ismeretelméleti válság, amikor az emberek azzal szembesülnek, hogy a körülöttük lévő világ megismeréséhez már nem elégségesek a rendelkezésükre álló értelmezési keretek, tudásrendszerek, megismerési módszerek. Ilyenkor jelennek meg azok az új tudományok, amelyek aztán kijelölik a jövő irányzatait – a 20. század elején ilyen volt a pszicholanalízis, a darwinizmus és a marxizmus. Most épp a következő nagy fordulat, a poszthumanizmus küszöbén állunk, legalábbis a szemlélet vezérmotívummá vált már nem csak a természet- és társadalomtudományok, hanem a kultúra és a művészetek terén is. Ahogy Cary Wolfe, a University of Minnesota Press által kiadott Posthumanities-könyvsorozat alapító szerkesztője mondja: nem a humanizmus kora utáni történelmi korszakról van szó, hiszen a poszthumanista gondolkodásnak több évszázados genealógiája van, a nyomait rengeteg gondolkodónál megtalálhatjuk. Most az az újdonság, hogy ez a szemlélet valamiféle túlélési útmutatóként is működik, mert, ahogy Kérchy Anna mondja, „nem kevesebb, mint a bolygónk megmentése lesz a tétje annak, hogy az ember-előidézte klímaválság és ökokatasztrófa közepette képesek leszünk-e, a korábbi károkozásainkat kompenzálandó, a radikális nézőpontváltásra és életmódunk gyökeres megváltoztatására.”

Maderia ősfái (fotó: Albert Dros)

A nagy állathatározó

A poszthumanista megközelítés világít rá például arra a tényre, hogy az állatvédelemben és az állati jogok területén mennyire domináns az emberközpontúság (a poszthumanisták szóhasználatával élve: az antropocén szemlélet): azt tekintjük értékesebb, védelemre szoruló fajnak, amelyik jobban hasonlít ránk, amelyik az „ember” valamilyen normatív formáját testesíti meg. Lekicsinyített másainknak tekintjük a majmokat, a macskákat vagy a delfineket, mert ők is képesek megtapasztalni a szenvedést és érzelmeket tudnak kifejeznek, ezért plusz erkölcsi rangot tulajdonítunk nekik. Fogyasztói jogunknak tartjuk a kiegyensúlyozott, minőségi táplálkozást, de, mutat rá Kérchy Anna, míg a szárnyashús fogyasztást egészségügyileg javallott kategóriába tesszük, a kutyahúsét morálisan elítéljük. A magyar állatjog különbséget tesz gerincesek és gerinctelen állatok között: mivel mi is gerinces faj vagyunk, az előbbiek bántalmazás büntetendő, utóbbiaké nincs jogilag szankcionálva. Cary Wolfe hívja fel a figyelmet arra, hogyan hatja át az erőszakról való gondolkodásunkat a mesterségesen létrehozott rendszertani meghatározottság. Minél távolabb esik egy faj az emberétől, azt annál alacsonyabb rendű, primitívebb életformaként jellemezzük. A kizsákmányolásuk, emberi célokra való felhasználásuk (legyen szó kegyetlen állatkísérletekről, az állatok természetes élőhelyének kisajátításáról vagy az állathúsiparról) pedig már nem is számít erőszaknak – az antropocén logika azt diktálja, hogy valamilyen értelemben azok az állatok meg is érdemlik, hogy úgy bánjanak velük.

Miguel Vallinas portréi az állat és ember kifejezések definícióival játszanak

Ember embernek farkasa?

A faji logika az emberi szabadságjogok területén is érvényesül. „Az ember szó modernitás alatt megszilárdult definíciója a heteroszexuális, cisznemű, fehér férfi, ő a civilizáció, a fejlődés, a humánum letéteményese – magyarázza Horváth Márk esztéta, filozófus és kutató, a PoIi-P elnevezésű, a poszthumanizmus különböző irányzatait képviselő kutatócsoport társalapítója. – A poszthumanizmus azonban fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az ember sokféle, a sokféleség pedig érték.” A humanizmus definíciója is eredendően elnyomó és erőszakos: ami humánus, emberi, az több annál, ami állati, primitív. Hobbes az embereket önző, egoista állatoknak látta, akiken csak egy racionális, férfiak által irányított rendszer segíthet, Hegel pedig, akinek nézetei mai napig meghatározzák az emberi rasszokról való gondolkodást, abban hitt, hogy a szellem Afrikát elkerülte, és csak Európában szállt le, de valójában nehéz lenne olyan tudóst vagy művészt említeni a 18-20. századból, akire ne hatott volna a rendszerszintű kirekesztő szemlélet. Donna Haraway ökofeminista gondolkodó többször hangsúlyozta: a rasszista és szexista hierarchiák hallgatólagosan mindig is a legmélyebb – és gyakran a legláthatatlanabb – hierarchián alapultak, az emberi és állati élet közötti különbségtételen, ami egy ártalmas etikai hierarchiát alapoz meg. Az ökofeminista humanimal studies egyik érve, hogy a nemhumán élőlényeknek az emberi társadalom általi kizsákmányolása tulajdonképpen tükörképe annak, ahogy a többségi heteronormatív reproduktív ideológia a rendszer perifériájára szorít bármely atipikus kisebbséget. A rabszolgaság és a gyarmatosítás elvi alapját az a széles körben elfogadott nézet alapozta meg, hogy a nem fehér emberek valójában inkább az állatokhoz állnak közelebb. A klasszikus humanizmus szerint a nő is alacsonyabb rendű lény, mert nem ő képviseli a felsőbbrendű értékként kezelt értelmet, a fogyatékos emberek, a szaporodásra nem alkalmas melegek és leszbikusok, illetve az arra képtelen interszexuálisok és transzneműek pedig a humanizmuson alapuló szcientizmus szerint egyszerűen selejtek.

A poszthumanista szemlélet mindezen csoportok számára hasznos lehet, mondja Kérchy Anna. „A különböző kisebbségek jogait képviselő emberjogi mozgalmak demokratikus érdekérvényesítési törekvéseinek minden létformára való kiterjesztése nagyobb kohéziót képes létrehozni a szolidaritási kezdeményezések között, összekovácsolja a különféle elnyomások elleni küzdelem erőit azzal, hogy rámutat ezen elnyomások közös gyökerére, a rendszerszintű problémákra, a kirekesztés és kizsákmányolás visszatérő mintázataira, a hatalmi egyenlőtlenségek fenntartása mögött rejlő gazdasági-politikai érdekekre, az izmusok ideológiájának felforgatásának abszolút szükségességére, mindannyiunk érdekében.” Hozzáteszi: a poszthumanizmus egyik fontos érve a sérülékenység, mint fajokon átívelő, mindent és mindenkit összekötő, közös létélmény hangsúlyozása, a másikság magunkban való felfedezése, ami kitágítja az „én”-élményt, a „mi” felé fordítva bennünket. „Egy olyan új viszonyulást kell megtanulnunk a világhoz, a másokhoz, amelynek a középpontjában nem az ember áll – mondja ezzel egyetértésben Horváth Márk kutató. – Forduljunk oda, próbáljuk megérteni mondjuk azt, mit jelent különböző állatnak lenni, mi annak a sajátos, önmagában is értékes léttapasztalata, létélménye.” Mindez nem valami ködös utópia része, nagyon is gyakorlatias célja van: a kölcsönös segítségnyújtás, az egymásról való gondoskodás tulajdonképpen egyben vészhelyzeti megoldás is.

Fűzanyó arra tanítja Pocahontast, hogy a természetben minden mindennel kontaktusban van

A nagy per: fák kontra erdészet

Ha a növények együttélését figyeljünk, láthatjuk, hogy tényleg működik a dolog. Pár éve hatalmas sikert aratott Peter Wohlleben német erdész könyve, A fák titkos élete, amiben bemutatja: az erdő növényei nem csak kommunikálnak egymással, hanem odafigyelnek egymás igényeire – például a gyökereiken keresztül megosztják egymással a vizet és a tápanyagot, így minden fa pontosan azt kapja, amire szüksége van. Több mint harminc év erdészeti tapasztalat után rájött, hogy nem indokolt kivágni sem a fákat, hogy a megmaradtak több fényhez jussanak, mert együttműködnek az egyedek. „Meg kell tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit” – írta annak idején Nemes Nagy Ágnes is, és ma már úgy is fogalmazhatunk: az emberközpontúságtól eltávolodó objektív líra egyik alakjaként. Wohlleben megtanulta a leckét a fáktól, több szakmabeli társa mégsem veszi őt komolyan amiatt, hogy felvetette: a fákat nem szabad jogos indok nélkül bántani, nem szabad őket saját céljaink eszközeként használni, a természetüknek megfelelő módon kell bánni velük, és törvényes jogokat kell számukra biztosítani. Pedig nem ő az első, akinek ez megfordult a fejében: több mint negyven évvel ezelőtt egy amerikai jogászprofesszor, Christopher D. Stone írt egy esszét, Kell-e a fáknak jogállást biztosítani? címmel, amiben amellett érvelt, hogy az olyan természeti tárgyaknak, mint a fák, a folyók és az óceánok, szintén jogokkal kellene rendelkezniük. „Ha a vállalatoknak, önkormányzatoknak és országoknak van jogi személyisége, akkor a fáknak és erdőknek miért nincs? Ahogyan a jog egykor nem ismerte el a feketéket, a gyerekeket vagy a nőket természetes személyként, most pedig igen, úgy hamarosan a természeti környezetünket is be fogjuk fogadni a jogi képviselet körébe. Jogi képviselők képviselhetnék az érdekeiket a bíróságon.” Wohlleben egy interjúban elmondta: „Meggyőződésem, hogy a fákról ugyanúgy fogunk beszélni, mint ahogyan most az állatokról és az állatvédelemről beszélünk.” Horváth Márk szerint a poszthumanizmus jogi keretei és a társadalmi megvalósíthatóságának mechanizmusai még gyerekcipőben járnak, de amit már most is megtehetünk: felismerjük, hogy a nárcisztikusságában elvakult, önmaga felsőbbrendűségét éltető emberiség súlyos károkat okozott a bolygónak, és ahelyett, hogy a tüneteket kezeljük, a kiváltó tényezők ellen irányuló, oki terápiát támogatjuk egyéni szinten is. Ennek része lehet az is, hogy szóvá tesszük, leleplezzük a kirekesztő, elnyomó ideológiai gyakorlatokat, az állatvédelem területén a zérótolerancia elvéhez ragaszkodva nem elégszünk meg a relatív egyenlőség biztosításával, és a növények példáját követve törődünk azokkal, akik leginkább törődésre szorulnak.