A fantasy esete a posztmodernnel
Ez a cikk a Csodaceruza folyóirat 31. számában jelent meg, 2007-ben. Azóta már olyan szintre fejlődött a rajongásom, hogy megszereztem Pullman oxfordi telefonszámát is! Philip Pullman minden idők legnagyobb gyerekkönyvírója – állítja a brit Carnegie-bizottság. A szakma egyik legnagyobb elismerésének számító Carnegie-érem idén ünnepli hetvenedik születésnapját és ennek alkalmából kiosztottak egy úgynevezett all time-díjat, a Carnegie-k Carnegie-ját, amelyet az 1936 és 2006 közötti kitüntetettek közül az kapott, akire a legtöbb online szavazat érkezett. A Carnegie-t egyébként rendesen a Brit Könyvtárosok Szövetsége ítéli oda minden évben brit gyerekkönyvek és ifjúsági regények szerzőinek. A presztízs-díj leg-listáján Pullman mellett ott volt a többi közt David Almond (Szárnyak titka), Melvin Burgess (Ne mondd!) és Mary Norton (Csenő manók) is. Sokak meglepetésére viszont nem lehetett szavazni például sem J. K. Rowlingra, sem Jacqueline Wilsonra, sem Enid Blythonra – azon egyszerű oknál fogva, hogy ők sosem kaptak Carnegie érmet.
Pullman Az Úr Sötét Anyagai-trilógia első kötetével, az Északi fény című remekművel nyerte el a hőn áhított díjat (ami Az arany iránytű címmel is megjelent itthon később). Az egykori exeteres diák ma az egyik legközkedveltebb intellektuális közszereplő – a konzervatív és az egyházi sajtó évek óta egymást túllicitálva támadja és átkozza, a BBC-n nem régiben élő adásban adták le vitáját a canterbury-i érsekkel, miközben a szakma lelkesen halmozza el a legkülönbözőbb díjakkal (például: a The Guardian gyerekirodalmi díja 1996-ban, Astrid Lindgren Emlékérem 2005-ben és a Whitbread legjobb könyv díja 2001-ben a trilógia befejező részéért – az első gyerekkönyv, ami valaha kiérdemelte ezt a díjat). Pullman a gyerekkönyvíráson kívül rendszeresen publikál a The Guardianban, előadásokat tart a világ különböző országaiban, szemináriumot vezet az egykori egyetemi kollégiumában és szenvedélyes környezetvédő is. Az Úr Sötét Anyagai-trilógia mellett írt 23 könyvet és jelenleg a sikert hozó művek folytatásán dolgozik, aminek címe A por könyve (The Book of Dust) lesz.
A világsikert hozó trilógia két tizenéves, Lyra és Will kalandjait meséli el, akik azért utaznak a párhuzamos világok között, hogy legyőzzenek egy testületet, aminek tagjai közbe akarnak avatkozni a gyerekek felnőtté válásába. A szálak egyre messzebbre vezetnek: mint kiderül, az Északi-sarkon gyülekező Áldozárok Testülete mögött a katolikus egyház áll, a földi egyház ténykedéseibe viszont beleszólnak más világokból való lények is: boszorkányok, szellemek, epetőrök, páncélos medvék, angyalok és maga Isten is, aki a legfőbb ellenséggé válik a történet folyamán.
Jó és rossz, élet és halál, örökkévalóság és halandóság, engedelmesség és lázadás – a könyvek olyan kérdésekkel foglalkoznak, amikkel posztmodern korunkban nem foglalkoznak „komoly” írók.
Legalábbis a felnőttirodalomban nem – Dante, Milton és Blake nagy morális-metafizikai kérdéseivel ma jóformán csak a gyerekirodalomban találkozhatunk. Míg a legtöbb elit szépíró a nihilista öncélúság irányába vitték a regény műfaját, és nem csinálnak mást, csak művészien toldoznak-foltoznak, játékosan önreflektálnak és igyekeznek elérni a márványba kövesedés állapotát, azalatt többek között a szent könyvek, a hősi énekek, a misztikus-látomásos költészet, az analitikus regény és a fantasy elemeiből kialakult egy olyan műfaj, ami olvasójára, mint kalandra éhes erkölcsi lényre tekint. Tolkien, C. S. Lewis, Rowling és Pullman könyvei a világdrámák színpadán játszódnak, a látható világunktól elemelkedett helyen, ahonnan jobb rálátás nyílik a mi valóságunkra. A művek egymásra épülnek, egymással vitáznak és mind összeköti őket az irodalom új központja: Oxford (Tolkien és Lewis itt tanítottak, Rowling Roxfortja egy az egyben az oxfordi kollégiumokra hajaz, Pullman pedig tőzsgyökeres oxfordi – itt tanult, tanított és a mai napig itt él).
Oxford a nagy morális viták helyszínévé vált: itt csap össze a konzervatív és enyhén hímsoviniszta Tolkien kissé poros, archaizáló nyelvezetén a hittérító C. S. Lewisszal, aki csak analógiákban képes beszélni, de beleszól a polémiába az apokaliptikus vizionárius Rowling és a szenvedélyesen ateista Pullman is. A diszkurzus figyelemmel kísérői pedig azok a tizenévesek, akik koruknál fogva a lehető legfogékonyabbak ezeknek az ontológiai és teológiai témáknak az átéléséhez és átgondolásához.
És bár Pullmannál határozottan érezzük, hogy fontos mondandója van, a művei mégis azért felemelőek és kristálytiszták, mert a gondolati háttér nem telepszik rá a cselekményre és az állásfoglalása inkább felszabadítást jelent a fundamentalista gondolkodási rendszerek alól és szembehelyezkedést a merev kitételekkel. A filozófia itt nem öli meg a művészetet: a könyvek esszenciáját a kaland adja, a történések sodró ereje, a kitörölhetetlen hatású karakterek, a lenyűgöző képek, a hétköznapi élet kozmikussá fokozása, a műben-lét varázslata. A filozófia itt nem végcél, nem tanítás, hanem a szabadság eszköze – a jó és rossz tudása, ami felszabadít, a tudatosság, ami Pullman szerint visszavezet egy természetesebb létállapothoz. A kaland izgalmait inkább fokozzák a morális problémák és az irodalmi-filozófiai intertextuális utalások keltette elméleti kérdések, de a történet sosem válik pusztán alkalmazott eszközzé: tehát mindenki mellékhatások nélkül műélvezhet és izgulhat a hősökért – mindent megkapunk itt egy helyen és a zseniális az, hogy ez működik. Igazi pofon ez a megfáradt felnőtt magasirodalomnak.
Pofonból viszont kijár Pullman-nak is. A harmadik kötet megjelenése után (amiben többek között két egymásba szerelmes hím angyal segítségével megölik a Fennhatóságot és az új Ádám és új Éva – azaz Will és Lyra – boldogan esik át a második bűnbeesésen) a Daily Maila legveszélyesebb brit írónak nevezte Pullmant, a Catholic Herald pedig azt írta, hogy a művek máglyára valók, mert rémálmokat okoznak a gyerekeknek. A politikai és egyéb korrektség itt mintha feledésbe merülne – a gyerekeket a támadók szerint meg kell védeni attól, hogy a bűnös gondolatok összezavarják őket. A vicces az egészben az, hogy nem veszik észre közben, hogy Pullman művében éppen az ilyen terelgető, óvó-büntető hatalmak jelentik a legveszedelmesebb gonoszságot – azok, akik saját felsőbbrendűségükre és a többiek alsóbbrendűségére hivatkozva kinevezik magukat hivatalos lelki pásztorainkká és beleszólnak életünk minden területébe. „Az egyetlen dolog, amit mondani akartam – nyilatkozta Pullman ezzel kapcsolatban –, hogy ne rosszaljunk olyan dolgokat, amelyek természetesek. Azt szerettem volna bemutatni, hogy a Bukás, az úgynevezett Bűnbeesés ami olyan sok mítoszban szerepel, nem egy egyszeri esemény volt valamikor a múltban, hanem olyan valami, amin mindannyian keresztül megyünk az életünk során. És hogy ez a bukás, vagyis a folyamat, mikor gyerekből kamaszok, kamaszból felnőttek leszünk, és mindaz, ami ezzel jár: az öntudatra ébredés, a művészet és a tudomány iránti lelkesedés, az érzelmek, amiknek átélésére képesek vagyunk, ezek a legcsodálatosabb dolgok, amelyek történhetnek velünk.”
Pullman művei inspirálták azt a brit kezdeményezést, hogy az iskolákban beszélni kell az ateizmusról is.
Különösen az egyházi iskolákban fontos, hogy a hittételeket megtanulják a gyerekek kritikusan vizsgálni, hogy több vallással és filozófiával is megismerkedhessenek, és választhassanak a nézőpontok közül.
De egy rakás tudományos könyv is megjelent már Az Úr Sötét Anyagai-trilógia kapcsán: ezek a kvantumfizikát, az általános relativitáselméletet és a Pullman-könyveket próbálják összhangba hozni, leírják hogyan működhet az alethiometer, részletezik a húrelmélettel kapcsolatos problémákat és a tudat természetéről elmélkednek.
A sorozatból színházi adaptáció is készült, amit a londoni National Theater-ben játszanak. A Newline pedig Nicole Kidman és Daniel Craig főszereplésével egész estés popcorn-filmet forgatott az első részből, ami a tervek szerint idén karácsonykor kerül mozikba. Sajnos a magyar nyelven olvasók be kell érjék egy lerontott fordítással: bár Borbás Mária nagyon élvezetes, könnyen olvasható és hangulatos nyelvezetet tudott teremteni az első két kötet számára, a legfontosabb, befejező részt már más fordításában olvashatjuk (N. Kiss Zsuzsától) és ez érezhetőbben gyengébb, pontatlanabb és tele van stilisztikai hibákkal, elkapkodott, rosszul megfogalmazott mondatokkal.
És bár Pullman nálunk még nem annyira ismert, nemzetközi szinten már végérvényesen befutott. Műveit nevezték már a kor enciklopédiájának is, poszt-posztmodern Elveszett paradicsomnak, a The Guardian pedig egyenes azt a kérdést szegezte az olvasókhoz: "Hát nem ő minden idők legnagyobb mesélője?"