• Nagy Boldizsár

A csillagoknak az égen a helyük


Alig találni olyan gyerektörténetet, ami a szakításról, a kapcsolatok lezárásáról, az elválással járó veszteségek feldolgozásáról szólna. Nagyapáink mesekönyveibe nem véletlenül nem kerültek be ilyen történetek: a válás ismeretlen dolog volt, törvénytelen és istenellenes. Társadalombomlasztó, vagy ahogyan Lévi-Strauss mondaná kissé körülményesen: a klánok férfitagjai közötti szövetségen alapuló patrilineáris hatalmi rendszer meggyengítésére irányuló hegemónia első lépése. Ugyanígy hallgatás övezte a házasság előtti kapcsolatokat is. A „boldogan éltek, míg meg nem haltok” imperatívusza pedig központi mondanivalója lett gyerekkorunk legismertebb tündérmeséinek is.


De most, a Szex és New York sikere után (ironikus rész vége) elérte a változás szele a gyerekkönyveket is. Sőt, magyarul is kapható az a két népszerű képeskönyv, amelyeknek központi témája a szakítás (Arcadio Lobato: Csillagmese, Naphegy, 2006; Klaus Baumgart: Laura csillaga, Varázsládika Kiadó, 2004). A két történet több ponton is hasonlít egymáshoz: mindkettőben szerepel egy kislány és egy csillag, akik összebarátkoznak, de el kell válniuk, mert kiderül: más-más világba tartoznak. A hasonlóság olyan feltűnő volt, hogy elkezdtem nyomozni egy kicsit és végül megtaláltam egy közös láncszemet, Rubén Darió nicaraguai költő művét, amelynek címe: Vers Margarita Debayle-nak (magyarul még nem jelent sehol, eredeti címe: A Margarita Debayle, 1908). Sőt, ha a három művet lecsupaszítjuk egy közös vázra (vagyis még tovább nyomozunk a felmenők között), felismerhetünk mögöttük egy ókori mítoszt, ami ugyanúgy csillag és ember egymásra találásáról és elválásáról szól: Endymion és Szelené mítoszát.

Victor Florence Pollett festménye (1850-1860)

A görög mítoszban Szelené, a holdistennő szerelmes lesz a pásztorfiúba. Mivel a valóságban nem lehetnek egymáséi, az istennő álmában látogatja meg Endymiont. Egyes változatok szerint Szelené nem tud belenyugodni a távolságba és azt kéri Zeusztól, bocsásson örök alvást a fiúra, hogy mindig együtt lehessenek. Más elbeszélésben Endymion dönt úgy, hogy Szelené szerelméért örökké aludni fog. Fontos részlet, hogy nem halálról van szó, hanem örök alvásról – a furcsa szerelmespárnak még gyermekei is születnek, egész pontosan ötven lányuk, akiket együttesen Manaének neveztek el.

Edward Poynter festménye (1823)

Rubén Darió verse az Endymion-mítosz századforduló-korabeli feldolgozása. Hogy pontosan lássuk, hogyan is értelmezhető az A Margarita Debalye, ami végső soron Lobato és Baumgart műveinek fő inspirációja, hasznos lehet röviden átfutni a szerző élettörténetét. Darió karrierje egy szegény nicaraguai faluból indult, ahonnan már egész fiatalon felküzdötte magát a főváros művészvilágába. Tizenöt évesen egy vallás- és államellenes verset akart megjelentetni és bár a mű nem jelenhetett meg, onnantól kezdve a fiúnak biztos helye volt a dél-amerikai irodalmi körökben. Élt Santiagóban, San Salvadorban, Buenos Airesben, később Párizsban, Madridban és Mallorcán is. Egész életében a két kontinens között ingázott és úgy lett híres, mint a dél-amerikai modernizmus legnagyobb kozmopolitája és a spanyol irodalmi nyelv forradalmi megújítója. Behozta Dél-Amerika kultúrájába a századforduló európai szellemiségét, költészetén keresztül a latin országokat megfertőzte a szimbolizmus, a parnasszizmus és a dekadens újromantika. Kisebb botrányt okozott azzal, hogy második feleségével semmiben sem feleltek meg a hagyományos családmodellnek: külön lakásban éltek, mindketten a saját útjukat járták, de halálukig tartották a kapcsolatot és sosem váltak el. Darió egyik legtöbbet idézet mondata ez volt: „Ha a szülőfölded kicsi, álmodj belőle nagyot!”

A későbbi nicaraguai diktátor anyjához, a fiatal Margarita Debayle-hoz írt, hullámzó zeneiségű vers Darió életművének egyik legjellegzetesebb darabja. A verset évtizedeken keresztül mesélték az anyák a lányaiknak, valóságos himnusszá vált a spanyol nyelvterületen. A vers talán népszerűbb is a latin-amerikai országokban, mint az unalomig ismer Hófehérke- és Csipkerózsika-történetek. A történet egy királylányról szól, akinek legnagyobb vágya, hogy lehozzon magának egy csillagot az égről. Ki is néz magának egyet, akibe valósággal beleszeret és mindent megtesz, hogy megszerezze magának. Egy sötét éjszaka aztán fogja magát, felrepül az égre és letépi a csillagot. Onnantól kezdve a szíve felett hordja, mint egy melltűt. Mikor az apja, a király meglátja ezt, éktelen haragra gerjed és megparancsolja a lányának, hogy vigye vissza a csillagot oda, ahonnan hozta. A királylány szomorúan tépelődik magában, majd egyszer csak megjelenik előtte Jézus Krisztus, aki megszánja a lányt és felajánlja neki a csillagot ajándékba. Nem kell elszakadnia tőle teljesen, mondja, de nem lehet vele, csak álmában. A lány megérti, miről van szó és a király hatalmas ünnepséget rendez a tengerparton, felvonulással, elefántokkal, pazar pompával – kicsit olyat, mintha lakodalom lenne.

Arcadio Lobato meséje, a Csillagmese egészen különleges módon kapcsolódik a Darió-vershez. A Csillagmese egyik főszereplője egy falusi kislány, Heléna, akinek a kedvenc története az A Margarita Debayle. Édesanyja minden este felolvassa neki és a kislány már a versbeli királylány tapasztalataiból tanulva éli életét: „Heléna tudta, hogy ez csak mese, és a valóságban senki sem tudja lehozni a csillagokat az égről”. A képeken kiegyensúlyozottnak, magabiztosnak és teljesen önállónak tűnik a kislány. Arckifejezése mindig békés, okos, talán kicsit büszke is. Úgy fekszik az ágyán, mint egy férfi: lába terpeszben, egyik karja a tarkója alá behajtva, másikkal a hasát fogja elégedetten. Erős lány, mint Szépség a tündérmesében. Ez a típus ismeri és szereti magát. A feladata nem az lesz, hogy megszabaduljon a gyerekkori függőségeitől, hanem az, hogy meghaladja önmagát és segítsen másokon.


A másik főszereplő a kis csillag, aki minden éjjel hallgatja, mit mesél Helénának az édesanyja (az illusztrációkból derül ki, hogy Dárió versét!). Az esti mese megrészegíti, és alig várja már, hogy a kislány felrepüljön hozzá. Mikor már nem tud tovább várni, egy éjjel úgy határoz, ő fog lejönni a kislányhoz. Megjelenik Heléna szobájában, a fénye beragyogja a falakat. A lány először nagyon meglepődik („Biztosan csak álmodom. A csillagok nem tudnak lejönni az égről…”), végül úgy dönt, teljesíti a csillag vágyát és vele tölti az éjszakát. Beöltözik királylánynak (magára terít egy asztalterítőt) és úgy tesz, mintha az erdő állatai az alattvalóik lennének. Ezután beviszi a csillagot a városba is és városházát úgy mutatja meg neki, mintha az lenne a palota. A csillag csak ámul-bámul a mesebeli környezet láttán, a képeken izgatottan és rajongva nézi Helénát. Egészen addig, míg meg nem jelenik egy nagyobb csillag, és mint Darió versében a király, holmi kozmikus törvényekre hivatkozva, hazaparancsolja a csillagot. És ekkor, Heléna (aki hirtelen átveszi Jézus Krisztus szerepét is) elmagyarázza a csillagnak, hogy bár vissza kell menniük mindkettőjüknek a saját helyükre, mégsem kell teljesen elválniuk, mert álmukban meglátogatják majd egymást.

Az utolsó kép a legszebb a könyvben: mélykék tenger, ugyanolyan színű ég, sötét hegyek, lent a földön fénylő ablakú házak, fent az égen ugyanúgy fénylő csillagok. Egy halvány fehér csík, amelyet egy repülőgép húz, csak ez választja el a két egyforma világot egymástól. A befejezés egyszerre megnyugtató és nyugtalanító, a beletörődés nem rezignált, inkább bölcs és emelkedett szomorúságát ragadja meg. Hajók futnak ki a tengerre, a repülő pirosan és fehéren vibrál, a tenger nyugodt és kék, a hegyek feketék, de a házak, azok mintha lángokban állnának. Béke van és közben zajlik a nyugtalan élet.


A legmodernebb feldolgozás Klaus Baumgarté. A Laura csillaga majdnem egy időben jött ki egyébként, mint a Csillagmese (sőt, néhány hónappal korábban: Baumgart meséje 1996 októberében, Lobato-é pedig 1997 februárjában). Képi világában és nyelvezetében is különbözik Darió zeneiségétől és Lobato festőiségétől. A Laura csillaga modern, városi környezetben játszódik, színei sokkal élénkebbek, bár azért megmaradnak a pasztelles-vízfestékes stílushatárokon belül. A könyv különlegessége, hogy a csillag minden oldalon valóban ragyog és csillog, mivel hologram alapú papírból van applikálva. A szöveg jóval egyszerűbb, szűkszavúbb, tömörebb, de éppen ezért sokkal könnyebben érthető.

Baumgart történetében nehéz eldönteni, hogy Laura vágyott-e előbb a csillag után, vagy a csillag Laura után: valahogy mindketten keresték már egymást. A kislány nem tud éjjelente aludni, az ablakban ül és a csillagokat nézi. A csillag pedig ugyanúgy figyeli őt – egyszer aztán fogja magát és lehullik az égből, egyenesen Lauráék háza elé. Baumgart beemel a történetbe egy új elemet: a csillagnak a földre eséstől letörik az egyik szára. A kislány bekötözi a sebeit, majd fogja a csillagot, az ágyába viszi és boldogan elalszanak. A meghitt éjszaka után azonban reggelre a csillag eltűnik – nem lehet elég korán felkészíteni erre az embert. Laura az üres párnára néz és rögtön felfogja, mi történt. Később a játszótéren ül, a homokozólapát a kezében, mellette a macija, de ő maga egészen messze jár. Üres tekintettel néz maga elé. A történet nem arról szól, hogy Laura elkezdi keresni a csillagot és hogy mindenhová bekukkant, mindenkit megkérdez és végül megtalálja és együtt maradnak örökké, mint a délutáni matinérajzfilmekben. Mivel ez egy modern városi történet, Laura kalandozás helyett egyszerűen csak ül a parkban és mereven, szorongva néz maga elé. Talán azon gondolkodik, hol rontotta el. Hazamegy, de hozzá sem tud nyúlni a vacsorához. A szülei hiába próbálják felvidítani. Ahogyan Laura üveges tekintettel a konyhaasztalnál ül, az egy olyan őszinte pillanat, amit nem szokás képeskönyvekben mutogatni: a lány ott ül kényelmes gyerekkorának kellékei között, a kedvenc játékok, a forró bögre tea, a mintás étkészlet és a szerető szülei között, akik csak őrá figyelnek, de ő csak ül, távol ettől a látszatboldogságtól és az előző éjszakára gondol.

Olyan kényes dolgokról van itt szó, amelyeket nem szeretünk a gyerekkorhoz kötni. És olyan élményekről, amelyekre nem szokás felkészíteni a gyerekeinket – talán ezért sem tudjuk kezelni felnőttként a szerelmi csalódásainkat, a szexuális cserbenhagyásokat, a kihasználtságérzést és ezért is megy nehezen a kapcsolataink egészséges lezárása. Egyféle szerelemről hallunk csak gyerekkorunk meséiből: arról, ami örökkön-örökké tart. Baumgart története azért is zseniális, mert végre valami egészen másról szól.


Laura csillaga másnap éjjel újra visszatér: nem szól egy szót sem, csak fekszik elnyúlva Laura ágyában. A kislány majd’ kiugrik a bőréből, egész éjjel játszik vele és megmutatja neki a kedvenc könyvét (egy pillantást vessünk a borítójára: egy lány ül a hold karéján, körülöttük boldogan ragyognak a csillagok). Közben észreveszi, hogy a csillag fénye egyre halványul mellette (már „nem világít olyan fényesen, mint előző este”). A kislány ekkor megérti, hogy el kell engednie a csillagot. Laura szomorú, de okos lány: időben szakít azzal, akit ilyen hirtelen megszeretett, mert nem akar ő is úgy összetörni, mint a csillag. A csillagra lufikat kötöz és kiengedi az ablakon. A csillag sebei közben begyógyultak (talán csak egy-két önmegerősítő éjszakára volt szüksége), Laura pedig éjjelente néha kiül az ablakba és nézi őt, mosolyogva.


Álmainkban és emlékeinkben ott maradunk egymásnak – tanítják ezek a mesék. Az elválástól nem kell félni: ahogy Endymion mítoszában is, nem meghalásról, belehalásról van szó, csak arról, hogy néha hiába teszünk meg mindent, amiért küzdöttünk, a másik nem lehet a miénk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy megőrizzük magunkban és eltesszük az emlékeket valahová oda, ahol az álmaink is vannak. Aztán majd megtanulnunk mosolyogni is és elégedetten aludni egyedül, a saját ágyunkban, magabiztosan szétvetett lábakkal, a tarkónk mögött összekulcsolt kezekkel, mellettünk a kedvenc könyvünkkel.