• Nagy Boldizsár

A camp, a drag és a rejtőzködő: melegábrázolások a gyerekkultúrában


Albus Dumbledore és Gellert Grindelwald egy fanarton

Az utóbbi években különös médiaharcok dúlnak. Amerikai protestánsok és európai katolikusok indítottak hadjáratot rajzfilmszereplők ellen, akiket azzal gyanúsítanak, hogy összezavarják a gyerekek egészséges szexuális fejlődését. Tinky Winky és Spongyabob Kockanadrág után a felkért pszichológusok és a lelkes ultrakonzervatív önkéntesek rávetettek magukat a Szezám utca lakóira és Disneyland-re is. A céljuk: kiirtani a gyerekeket célzó médiából minden olyan elemet, amely a legkisebb mértékben is ellenkezik a heteronormativitásra épülő családvédelemmel. Az inkvizítorok közé olyan szervezetek és intézmények csatlakoztak már többek között, mint a Focus on the Family, az American Family Association (jelszavuk: „Promoting Traditional Family Values”) vagy a lengyel oktatásügyi ombudsman.


Válaszképpen a We Are Family Alapítvány 2005-ben összeszedte a legnagyobb amerikai rajzfilmfigurákat (több, mint száz izét a Disney, a Nickelodeon és a közszolgálatis Public Broadcasting Service karakterei közül), megszerezte a FedEx-et, mint főszponzort és országos mértékű ellenkampányba fogott. Elsőként készítettek egy videoklipet a válogatott mesehősökkel (mi mást énekeltek volna, mint a Sister Sledge egykori slágerét, a We Are Family-t), majd ezt rápakolták egy toleranciát és a sokszínűséget népszerűsítő DVD-re és kipostáztak ebből 61.000 ingyenes példányt amerikai általános iskolákba. A konzervatív ellentábor tagjai itt már szembekerültek a legnagyobb multinacionális hatalmasságokkal: ahelyett azonban, hogy valami neogregorián videoklippel válaszoltak volna, lepaktáltak a Bush-kormánnyal.


A három évvel ezelőtt hivatalba lépett Bush-párti Margaret Spelligs oktatási miniszter örömmel beszállt a médiaháborúba, hatalma viszont csak a közszolgálati adókig terjdt: őket viszont megfenyegette az állami támogatások megvonásával, amennyiben nem törlik műsorukról a Postcards from Buster című rajzfilmsorozat 33. részét. A szórakoztató-ismeretterjesztő sorozat egy nyusziról szól (aki egyébként a Minimaxon futó Arthur-szériában is szerepel), aki kis videokamerájával járja az Egyesült Államokat és bemutatja a gyerekeknek Amerika nevezetességeit. A kérdéses epizódban (melynek címe: Sugartime!) Buster Vermont államba látogat, ahol több olyan gyerekkel is találkozik, akinek két anyukája van (ebben az államban engedélyezték elsőként az egyneműek házasságát). Bár a  rész a juharszirup készítéséről és a tehénfejésről szól és nem hangzik el benne sem a „leszbikus”, sem a „meleg” szavak (a többi Buster-epizódhoz hasonlóan ebben sincsenek szexualitásra való utalások), a PBS végül állami nyomásra törölte a részt az adásból. A kiskaput azért megtalálták: tovább passzolták a leszbikus anyukás részt a társcsatornáknak, így pár hetes késéssel megnézhették a gyerekek a New York-i WNET-en vagy a bostoni WGBH-n is.

A Postcards from Buster ominózus epizódja

Az eset csak egy a sokból: a lengyel kormány annak idején Tinky Winky, a retikülös lila teletubbie miatt patáliázott, a Focus on the Family pedig a Bush-párttal a háttérben Spongyabob és Csillag Patrik szétválasztásáért tüntetett. Tavaly október 19-én újra feléledt a vita, mikor J. K. Rowling egy felolvasóesten bejelentette, hogy Dumbledore professzor, a Roxfort igazgatója meleg. Bill O’Reilly, a FoxNews hírhedt fröcsögő őskövülete másnapi élő műsorában már ki is adta a tűzparancsot: meleg propagandával és a gyerekek megrontásával vádolta Rowlingot és szabályosan belefolytotta a szót az Entertainment Weekly meghívott képviselőjébe, aki arról próbált beszélni, hogy a Harry Potter-könyvek a rasszizmusellenességről és a toleranciáról szólnak.

A hasonló médiacsatákat többen komikusan fogják fel: a neten hosszú listákat találhatunk arról, melyik rajzfilmkarakter lehet még gyanús. Például a lila ruhás csokirajongó Vonka Vili (Roald Dahl: Karcsi és a Csokigyár), a Szimbát örökbefogadó Timon és Pumba (Roger Allers-Rob Minkoff: Az oroszlánkirály), az együtt élő és együtt fürdőző Ernie és Bert (Joan Ganz Cooney: Szezám utca), a baseball-rajongó tomboy, Peppermint Patty és barátnője, a Patty-t folyton uramnak szólító Marcie (Shulz: Snoopy) és persze a matrózfétisiszta Popeye is (Elzie Crisler Segar: Popeye).

Patty és Marcie

Én azonban megpróbálom komolyan venni a vádakat. A heteronormativitás és a szigorúan szabályozott genderekkel szembeni kritika több, mint száz éve jelen van a gyerekeknek szóló művészetben: H. C. Andersen-nek, Oscar Wilde-nak és Tove Jansson-nak is megvoltak a maga stratégiái, hogy saját élettapasztalataikról, a nem hagyományos életmodellekről írjanak. Bár a felnőtteket célzó művekben rég nem tabu arról beszélni, milyen melegnek vagy leszbikusnak lenni, a gyerekkultúrában még nem mondhatnánk, hogy elterjedt efféle nyíltság. Olyan meleg figurákat szerepeltetni, mint például a kamaszoknak szóló tévésorozatokban Jack McPhee (Kevin Williamson: Dawson és a haverok) vagy Marco del Rossi (Linda Schuyler: Degrassi Gimi), gyerekeknek szóló sorozatban még nem találunk. A reprezentációs lehetőségek korlátozottak, de ez nem jelenti azt, hogy mégis némaság lenne.


A kis hableány csak akkor élhet szerelemben, ha cserébe lemond a hangjáról: ismerős dilemma lehetett ez Hans Christian Andersen számára is a 19. századbeli Dániában.

Az utóbbi években készült gyereksorozatokban kialakultak olyan narratív stratégiák, amelyek legalább olyan fontosak, mint egy szemtől szembe beszédmód. Sőt a munka, amelyet végeznek, talán hatásosabb is, mint a sokszor naiv normatizáló technikák: helyette mérgez a genderszkepticizmus és a heteronormatív minták kiforgatása. Olyan műveletekről van szó, amelyek kiemelik a nemek és nemi identitások társadalmi megkonstruáltságát, esetlegességét, lerombolhatóságát és ezáltal elősegítik a gyerek befogadókban a sztereotíp-esszencialista fogalmakhoz való kritikai hozzáállás kialakulását. A továbbiakban háromféle alternatív meleg-reprezentációs típusról lesz szó: a camp jelenségről (ahogyan azt Susan Sontag értelmezte, a Spongyabob Kockanadrág kapcsán), a drag-ről (ahogyan Judith Butler filozófiája megjelenik a Lilo és Stitch sorozatban) és a rejtőzködő típusról (itt jön majd a képbe Dumbledore professzor).


1. A camp: Spongyabob Kockanadrág

Minden George Bush elnök washingtoni beiktatási vacsoráján kezdődött 2002-ben: James Dobson, a jobboldali keresztény Focus on the Family szervezet szóvivője az ünnepi asztalnál arról kezdett el beszélni, hogy egy pszichológussal meg kellene vizsgáltatni Spongyabob és Csillag Patrik kapcsolatát, mert káros példát mutathatnak a felnövekvő nemzedéknek. A kedélyes kis társalgásból hamarosan világkörüli hadjárat kerekedett: a sorozat készítőire Hongkongban csaptak le a kérdezőbiztosok, ahol éppen a moziváltozatot mutatták be. A kérdésre, hogy miért sétál kézen fogva a sárga szivacs és a rózsaszín tengeri csillag, Stephen Hillenburg író ezt felelte: „Sosem gondoltuk úgy, hogy melegek lennének. Azt hiszem, leginkább aszexuálisak. Egyszerűen csak viccesek próbálunk lenni.”

Tegyük fel, hogy Hillenburg mester igazat mondott – és javaslom, vegyük komolyan minden egyes szavát: a deszexualizálást és a megnevettetést is, mint végső célt. Ha a szereplőkről leválasztjuk viselkedésüket, mint egy ruhát, és úgy tekintünk ezekre, mint amiknek nincs semmi köze a szereplők szexuális identitásához, akkor nézhetjük őket úgy is, mint karikatúrákat. Spongyabob a tisztességes nyunyó mintapéldánya: fejhangon vihog, rebegteti a szempilláit és indiánszökdelésben jár dolgozni. Csillag Patrik az elpuhult, munkanélküli mackó: leginkább olyan, mint egy szellemi fogyatékos (gondoljunk a homoszexuálisok egykori diagnosztizálására), semmit sem ért, be van lassulva és féltékenyen odavan Spongyabobért. Szandi, a búvárruhás texasi mókuslány pedig gyanúsan jó számolásban, a sportban és mindenféle tudományban, az adrenalinon kívül pedig túlteng benne a tesztoszteron is. Ők hárman olyan harsányan hordozzák a meleg/leszbikus sztereotípiák kelléktárát, hogy alakjukat nem is nehéz elfogadni paródiaként. A camp stílus jellegzetes képviselői ők.

Susan Sontag

Pamela Robertson, a Guilty Pleasures: Feminist Camp from Mae West to Madonna című könyvében (Duke University Press, Durham London, 1996) Susan Sontag klasszikus esszéjéből kiindulva (magyarul: Jegyzetek a camp-ről, in: Susan Sontag: A pusztulás képei, Európa Könyvkiadó, 1972) úgy írja körül a camp-et, mint fluid, dinamikusan formálódó esztétikai kategóriát, ami elsősorban a fennálló hierarchikus struktúrák és esszencialista értékek kritikája. A camp szélsőségesen, már-már groteszk, abszurd módon hangsúlyozza a melegekre „jellemző” tulajdonságokat: affektál, végletekig giccses, ripacskodik, érzelgős, folyton sziporkázik, frivolizál, jeleneteket rendez és minden egyes megnyilvánulása természetellenes, teátrális, szerepszerű. A camp célja, hogy eltúlozza azt, ami másokban, a nem-melegekben, a tiszta kívülállókban előítéletként él: a mítoszt parodizálja, ezzel pedig egyszersmind súlytalanná is teszi a sztereotípiákból és hibás prekoncepciókból felépült mítoszt.


Az élet Bikini-fenéken nagyon hasonló egy camp performanszhoz: az egész egy nagy játék, állandó fricska, idézőjelezgetés, melyet féktelen, elsöprő nevetés kísér. Spongyabob készíthet Patriknak óriás csokiszívet Valentin-napra és énekelhetnek bárgyú dalokat hintázgatás közben. A néző már hozzászokott ehhez a világhoz és nem kéri számon azt Spongyabobtól, hogy munka után viselkedjen férfihoz méltóan. Ebben a világban mindent szabad, nemtől, kortól és tengeri családfától függetlenül – olyan itt, mint egy queer közösségben. Queer-nek lenni röviden azt jelenti, hogy teszünk magasról az előírt identitásmeghatározásokra, lázadunk a társadalmi elvárások ellen és úgy válogatunk a különböző viselkedésminták között, ahogyan nekünk tetszik. Lisa Duggan, A különbözőség közössége című tanulmányában (Replika, 1998. december) a következőképpen írja körül a queer közösség fogalmát: „ők egyfajta új kultúrát építenek fel olyan elemek társításával, amelyek általában nem járnak együtt. Talán ők az első hulláma azoknak az aktivistáknak, akik egyesítik a posztmodern kor retrofuturisztikus és klasszikus stílusait. Saját identitásukat régi és új elemekből építik föl, stílusaikat és taktikájukat a populáris kultúrából, a színes bőrű közösségektől, a hippiktől, AIDS aktivistáktól, az antinukleáris mozgalomtól, a Music Television-ből, a feministáktól és a korai meleg mozgalmároktól kölcsönzik. Új kultúrájuk ravasz, gyors, anarchista, szabályszegő, ironikus. Halál komolyak, de jól akarják érezni magukat.”


2. A drag: Lilo és Stitch

Hasonló hatású, de formájában más stratégiát figyelhetünk meg a Lilo és Stitch című Disney-sorozatban. A sorozat, mint annyi más Disney-film a nem-hagyományos családmodelleket ünnepli (szembemenve az amerikai Focus on Family-szerű intézményekkel). A hawaii-i kislányt, Lilót kezdetben nővére neveli, de később csatlakozik hozzájuk még négy apuka: egy ex-CIA ügynök szociális munkás és három földön kívüli is, akik közül az egyiknek transzvesztita hajlamai vannak. Pleakley (művésznevén: Wendy), a háromlábú és egyszemű ufonauta egy nap többször is sminkel és parókát cserél, és jobban affektál, mint egy popdíva. Személyében csípős, néha szexuális felhangoktól sem mentes karikatúráját kapjuk a tradicionális nemi szerepeknek.

Pleakley-nek egyébként nincs semmilyen szerelmi élete: transzvesztita viselkedése csak egy szerep, megnyilvánulásai pedig gegek. Olyan ő ebben a szériában, mint egy betett bohóc. A sorozat folyamán láthatjuk őt többek között Scarlett O’Hara-jelmezben, flamenco-táncosként, reneszánsz tündérkirálynőként és Gestapo-ruhás Ilsa Lundként is. Alakja olyan, mint egy mintaszerű transzvesztitáé: olyan vékony, hogy nincsenek csontjai sem, feje kopasz (a parókák miatt) és három lábára mindig akad három különböző körömcipő.

Judith Butler úgy írja le a transzvesztita showman-t, a drag-et, mint egy olyan támadható felület, amely magán viseli a társadalmi nem összes nevetséges vonását (in: Judith Butler: Problémás nem, Balassi Kiadó, 2007). A drag feladata, hogy beöltözzön, hogy eljátssza a másik nemet, pontosabban: hogy bemutassa a nemek performansz jellegét. Csetlés-botlás a magassarkúban és fulladás a fűzőben: mikor a drag-en nevetünk, nem a transzvesztitán nevetünk, hanem a nemi szerepeken – állítja Butler. Azzal, hogy a nemi viszonyokat, és az univerzálisnak hitt bináris kategóriákat (mint férfi-nő, heteroszexuális-homoszexuális, marginális-domináns) nevetségessé teszi, a drag aláássa a  nézőkben a társadalmilag konstruált értékkategóriákat.

Dean DeBlois, a Lilo és Stitch mozifilm egyik rendezője, aki (sok disney-ssel egyetemben) nyíltan vállaja melegségét, egy interjúban elmondta, hogy a filmmel azt akarták üzenni, hogy minden típusú család ugyanolyan értékes: „Az összetétel a leglényegtelenebb. Szülőkkel vagy fogadott szülőkkel, kettesben vagy tucatnyi testvérrel – a lényeg, hogy a családban mindenki ugyanazokat az értékeket vallja és ezeket megőrizzék és ápolják” – így az amerikai Disney-bölcsesség. A Disney egyébként azt is tudja, hogy a lázadás legjobb terepe a család: a floridai Walt Disney World-ben tizenhét éve tartanak meleg napokat és évek óta szerveznek igazi amerikai álmos esküvőket is azonos nemű pároknak. Lehet, hogy a Disney tartja fenn a legnagyobb queer közösséget?


3. A rejtőzködő: Albus Dumbledore

Albus Dumbledore esete hagy némi kívánnivalót maga után: míg többen nyíltan szerepeltetnek már meleg és leszbikus embereket vagy állatokat gyerekkönyvekben és gyerekeknek szóló sorozatokban és különböző felforgató stratégiákkal operálva kikezdik a hagyományos nemi normákat, J. K. Rowling meleg figurája, a roxforti igazgató egy régimódi utat választ: bujkál.

Ezért nem tudtak felhőtlenül örülni a meleg/leszbikus szakértők és genderkutatók, mikor Rowling azon a bizonyos New York-i felolvasóesten egy olvasó kérdésére válaszolva, mintegy mellékesen bejelentette a sokkoló hírt, hogy Dumbledore professzor meleg és élete legnagyobb szerelme Gellert Grindelwald volt. Rögtön felmerült mindenkiben a kérdés: de miért csak most derül ez ki? És miért nem volt erről szó a hét könyv közül egyikben sem? Vajon ha a többi szereplő heteroszexualitása nyílt téma volt ezidáig, Dumbledore-nak miért kellett eddig titkolóznia? Talán a varázsvilág kirekesztő lett volna vele szemben? A kérdések jogosak, az ügy pedig ezidáig lezáratlan. A konzervatív sajtó azóta is jókat csámcsoghat az eseten, elemzők pedig végeláthatatlanul vitatkozhatnak arról, melegbarát aktivista-e Rowling vagy csak egy jófejeskedni akaró normaszexista író (esetleg csak gyáva, aki nem szeretné elveszíteni a konzervatívabb vásárlókat).


Ha azt állítanánk, hogy a szerző az utolsó szó leírás után halottnak tekinthető, akkor Dumbledore melegségével nem is kellene tovább foglalkoznunk. Mivel a könyvekben ez nincs leírva, teljes hatalommal felruházott értelmezőként olyannak képzelhetjük Dumbledore szerelmi életét, amilyennek szeretnénk. A Harry Potter-világra azonban „a szerző halott”-szerű szabályok nem alkalmazhatóak. Ez az univerzum mindig is pont attól volt különleges, hogy a szövege túlterjed a hét könyvön, a történet lezáratlan, mindig folytatódik tovább az interjúkban és levelezésekben, amiket a rajongóknak (ki beszél itt már egyszerű olvasókról?) állandóan figyelemmel kell kísérniük. Rowling ravaszul újabb és újabb részleteket hint el, és ebben a továbbmesélésben a rajongók aktív szerepet játszanak: mikor valaki kíváncsi egy eddig ki nem fejtett részletre, Rowling készséggel (és a nyilvánosság bevonásával) válaszol a kérdéseire, Honlapján rendszeresen reagál olyan felvetésekre és olvasói spekulációkra, amelyek a szereplők regénycselekményen kívüli életére vonatkoznak. Újabb adalékot nyújtanak a mozifilmek is (amelyek készítésében Rowling ugyanúgy részt vesz), sőt, az írónő most egy lexikonon dolgozik, amelyben további új adatok fognak szerepelni. Ezek mind-mind formálják utólag is a Harry Potter-könyveket, felülírják, bővítik, színesítik (és nem csak egyszerűen értelmezik!) és ezzel lehetőséget adnak arra, hogy fenntartsák a rajongók érdeklődését, akik készek bármit elfogadni a sztori megállás nélkül beszélő-jelölő teremtőjétől.

Többen azzal vádolják Rowling-ot, hogy míg a regénysorozatban többségben vannak a fehér, nukleáris családban élő és a heteronormatív mintát követő alakok (gondoljunk a hetedik kötet borzalmas utolsó fejezetére), addig az olyan nem-heteroszexuális szereplők (honnan tudjuk, hogy nincsenek-e még többen?), mint Dumbledore, inkább aszexuálisként vannak ábrázolva és a narratíva sűrű ködöt von a magánéletük köré. Utólag korrekteset játszani (a támadók szerint) felesleges fáradság Rowling részéről, a Harry Potter úgy heteronormatív, ahogy van.

A Legendás állatok-filmek sem igazán javítottak a kínos helyzeten.

Persze ellenvetésként mondhatnánk azt, hogy a könyvekből azért hiányoznak a Dumbledore melegségére való utalások, mert azokban egy teljesen más perspektívából látjuk az eseményeket, mint a könyveken kívüli folytatásokban. Az Harry szemszöge, az ő speciális története, amelynek egyébként fontos eleme Dumbledore alakjának félhomályba rejtése. Egyedül a levelekben és interjúkban folytatódó terep a mindentudó elbeszélő terepe: Dumbledore coming out-ja tehát csak itt kaphatott helyett. Bár az rejtély, mikor derült volna ki mindez, ha el nem hangzik az a bizonyos kérdés a Carnegie Hall-ban. „Ha tudtam volna, hogy ennyire örülni fogtok neki, elmondtam volna előbb is” – mondta Rowling aznap, miután a „Dumbledore meleg” bejelentést hatalmas tapsvihar fogadta. Hozzátette azt is: „Mindig is úgy gondoltam Dumbledore-ra, hogy meleg.” Elmesélte azt is, hogy David Yates rendezővel még korábban kihúzatott néhány Dumbledore-ra utaló részletet a Harry Potter és a félvérű herceg forgatókönyvéből, mert abban a professzor korábbi heteroszexuális kapcsolataira voltak utalások. Rowling az egész részt áthúzta és a margóra odaírta: „Dumbledore meleg!”


Hogy Dumbledore tényleg meleg-e vagy hogy Rowling egy számító reklámstratéga-e, döntse el mindenki maga. A rejtőzködés mint narratív stratégia viszont cseppet sem jellemző a queer szellemiségre: kiváncsian várhatjuk, javít-e Rowling valamit ezen a filmváltozatokban. A diskurzus addig is nyitott és mindenkié, a kérdéssel való játék mindenesetre már maga is felforgató és ez jó.