Újraírt tündérmesék: szentségtörés vagy igazságszolgáltatás?
Updated: Feb 3, 2019
Szépség az estélyi ruhája alá rejtett késsel költözik be a Szörnyeget kastélyába: egész életében arra készült, hogy megölje őt. Hamupipőke arra vágyik, hogy végre valahára ő is eljusson a bálba – és ott eltegye láb alól az idegesítő herceget. Az utóbbi évek Young Adult-regényei gyerekkorunk bájosnak tűnő tündérmeseit gondolják újra: és nem azért, hogy provokáljanak. Inkább azért, hogy megmutassák, hogy azok a sztorik, amelyeken felnőttünk, mennyire hazugok voltak.
Mármint ezt nem én mondom, hanem nálam komolyabb szakemberek. „Ahhoz, hogy végre felszabadítsuk elnyomottságukból a nőket, merész eszközökhöz kell nyúlnunk: elő kell vennünk mítoszainkat, népmeséinket, tragédiáinkat, szét kell őket szednünk darabjaikra és helyükre kell tennünk a dolgokat” – javasolta a hetvenes évek végén Carolyn G. Heilbrun, feminista írónő, aki anyaként és nagymamaként a Perrault és a Grimm-testvérek meséit a patriarchátus legveszélyesebb fegyverének tartotta, ezért sosem könyvből, hanem fejből mesélte őket, a saját értelmezésében. Mint irodalomtörténeti kutatásokbólt később kiderül, ezeket a klasszikus történeteket, amelyeket évszázadokon át úgy tartottunk számon, mint a naiv néptől begyűjtött, univerzális igazságokat, a „kollektív tudást” hordozó, már-már szakrális szövegeket, nem csak a 18. és 19. századi mesegyűjtők, de a korabeli kiadók munkatársai is alaposan átszerkesztettek, kispolgári népnevelő szándéktól indíttatva. Csak egy példa: a Grimm-testvérek által összeállított ős-gyűjtemény, az Ölenberg kézirat (1810-ből) még több olyan mesét tartalmazott, amelyek ideológiailag és stilisztikailag is egy diverzívebb képet mutattak arról, milyen történetek terjedtek a 19. század kezdetén szájról szájra.
Egy-egy mesének több változatát is feljegyezték, de végül kizárólag olyan történetek váltak kanonikussá, amelyek belefértek a korabeli férfiközpontú, burzsoá ideológiai sablonba: és ez gender szempontból azt jelentette, hogy az erős női karakterekből vagy hataloméhes, démonizált boszorkányok és mostohák, vagy passzív, erőtlen és néma lányok lettek.
A feminizmus második hulláma alatt aktivista lelkületű mesekutatók, irodalmárok, néprajzosok, sőt, pszichológusok és telógusok rengeteget tettek azért, hogy megdöntsék ezeknek a meséknek az egyeduralmát – bár eleinte csak egyetemek falain belül és tanulmánykötetekben szítottak vitát, túl nagy hatást így nem tudtak elérni korukban, mégis nekik köszönhetjük azt, hogy az elmúlt években ekkora népszerűsége lett az újrameséléseknek.
Ahogy a 2010-es évek közepén lecsengett a disztópia-trend, előragyogtak ezek a merész, energikus, dühös ifjúsági regények, amelyek mintha felelősségre vonnák az előző generációkat: zavarbaejtő kérdéseket tesznek fel a kultúránk alapértékeivel kapcsolatban. Az elmúlt évtizedekben is születtek elvétve szubvervíz és gender szempontból újragondolt tündérmesék kicsiknek és nagyoknak (lásd: Terry Pratchett, Gregory Maguire és Cornelia Funke regényeit, vagy az olyan hollywoodi alkotásokat, mint a Hófehér és a vadász, a Damóna vagy a Shrek), de ennyi átírt tündérmese még nem volt jelen egyszerre a könyvesboltok polcain: a legnagyobb Young Adult-kiadók világszerte ontják magukból az újragondolt Hófehérkéket, Csipkerózsikákat és társaikat.
De miért gondolják úgy e könyvek szerzői, hogy maga az újramesélés, az újraértelmezés (pszichológiai fogalommal élve: átkeretezés) olyan fontos? Miért nem elég egyszerűen olyan új történeteket írni, amelyekben erős, aktív és szerethető női karakterek vannak, amelyek egy fair és diverzív képet mutatnak a nemekről? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a nemzetközi akademikusok.
A nyolcvanas és kilencvenes évek feminista tündérmesekritikusai még úgy gondolták, hogy ha összegyűlnének olyan régi népmesék, amelyekben példaértékű, ún. Mary Sue-típusú hősnők szerepelnek, azzal képesek lehetnek megváltoztatni a mesei kánont – de hiába adták ki egymás után a szépen megszerkesztett gyűjteményeket, ezek nem jutottak el nagy közönséghez, hogy megmutassák egy új generációnak, milyen lehet a világ szexizmus nélkül.
A mesekritukusok egy csoportja mára elvetette azt a módszert, hogy a meséket korunk szociokulturális szemüvegén keresztül nézzük és értékítéletet alkossunk róluk a nemek reprezentációja alapján. Elkezdték inkább több irányból elemezni a klasszikus tündérmeséket: azt vizsgálták, milyen nemzeti, kulturális és nemi határok formálták az egyes meséket, milyen tradíciókat őriztek meg és hogyan változott a mesék létrejöttének és befogadásának története. Ezek a mesék archetípusokkal dolgoznak, tették hozzá a pszichológiai megközelítésű feminista kutatók (köztük Madonna Kolbenschalag is, akinek Búcsúcsók Csipkerózsikának című kötetete magyarul is megjelent), ezeknek az ősképeknek a jellemzői pedig kulturánként, koronként változnak, tehát hiba lenne elvetni őket, egyszerűen csak újra kell őket értelmezni, írta. Nem csak a mesék tartalmát kell megkérdőjelezni, teszi hozzá Ruth B. Bottigheimer, amerikai irodalomtudós, hanem a narratív konstrukciót a motívumokat, a toposzokat is: és ezeknek létjogosultságát meg lehet kérdőjelezni az átírásban, vagy meg lehet tölteni őket új jelentéssel.
Ezt az utat választotta Marissa Meyer is, akinek Holdbéli Krónikák című sorozata egy jövőben játszódó, disztópikus sci-fi tündérmese, négy tradicionális, archetipikus hősnő főszereplésével (kapunk egy félig kiborg, félig ember kínai Hamupipőkét, egy vérmes Piroskát, akinek veterán háborús pilóta a nagymamája, egy műholdra száműzött, hekker Rapunzelt és egy fekete bőrű, mentálisan kicsit sérült Hófehérkét). Természetesen mind a négyen megfelelnek a kurrens feminista elvárásoknak: kemények, önállóak és összetett karakterek, akik nem szorulnak megmentésre, de a lényeg nem is ez, hanem a mesei elemek dekonstrukciója. Meyer nem azt a kérdést teszi fel például a Fairiest című kisregényében (ami a sorozat 3.5 része), hogy miért olyan hiú Hófehérke mostohája, vagy hogy miért olyan fontos számára, ki a legszebb az országban, hanem azt: honnan került ez az ítélkező tükör életünk metaforikus szobájába? Ki tartja ezt a tükröt, ki szólaltaja meg, ki az, aki megmondja, melyik nő mennyit ér?
Ugyanezt az utat választja Rosamund Hodge hősnője is a Kegyetlen szépség című regényében: a Szépség és a szörnyeteg meseátírásában arra nevelték a főshősnőt, hogy amint betölti a tizenhetet, költözzön be a várost fenyegető démon, a szörnyeteg palotájába, mintegy áldozatként, a békéért cserébe, és ha tudja, ölje meg a gonosz uralkodót. De miért kellene mindig a többségnek megfelelni, teszi fel a kérdést talpraesett hősünk: főleg olyanoknak, akik képesek lennének feláldozni is az ártatlanokat? A Szépség alakja zavarbaejtő, mert egyszerre hercegnő és egyszerre boszorkány: de nem csak róla derül ki, hogy nehezen kategorizálható be a szokásos értékkategóriákba, hanem az egész mesei világ abszurditása lelepleződik, a tündérmese ontológiai alapja kérdőjeleződik meg. Szó sincs itt tehát áldozathozatalról, a szeretet erejéről és csodálatos átváltozásokról: Hodge nem hajlandó tartani a mesei struktúrát, félrerúgja a tradicionális motívumokat és a kispolgári, keresztény értékek helyett nála más diadalmaskodik – a posztmodern felforgatás gesztusa, provokatív transzcendentális kérdések feltevésével.
Sarah J. Maas, az Üvegtrón-sorozat szerzője egy interjúban elmesélte: mindig is rajongott a tündérmesékért és együttérzett Hamupipőkével, akit elnyom a környezete és aki a nyomorból a bálba vágyik, úgyhogy amikor elkezdte írni a regényét, ő lebegett a szeme előtt. El is viszi hősnőjét, Celaenát a palotába, de ő ott már nem annyira táncolni akar, inkább bosszút állni – a 19 éves lány ugyanis a világ egyik legrettegettebb orgyilkosa. A karaktere több tündérmesei hőst ötvöz: egyszerre harcos és áldozat, eszes és csinos, gyengéi a szép ruhák, és azt sem titkolja, hogy van egy egészséges szexuális étvágya, néha pedig olyan pusztítási vágy fűti, mint egy sárkányt. Carolyn G. Heilbrun feminista kutató azt vallotta, hogy a klasszikus tündérmeséket úgy kellene megközelítenünk, hogy belátjuk: a struktúráit nem csak nemi, hanem emberi elemekre is feloszthatjuk. Lehetünk mi egyszerre Csipkerózsika és a herceg is, aki feléleszt bennünket egy csókkal – minden egyes szereplő mi magunk vagyunk, az út, amit bejárunk, a csaták, amiket megvívunk, mind bennünk játszódnak le. Maas nem osztja szét az attribútumokat női (passzív) és férfi (aktív) szereplői közt: mindent belesűrít Celeana izgalmas karakterébe.
Az újremesélések sikere azt mutatja, hogy sokan úgy érezzük, átvertek bennünket gyerekkorunkban. És ha csalódtunk abban kamaszként, vagy fiatal felnőttként, hogy a világ nem úgy működik, ahogy azt a kedvenc tündérmesénkből tanultuk, egy jól eltalált, irodalmilag is értékes meseátírat tényleg segíthet abban, hogy újraírjuk a saját világképünket.