Ópiumfüstben fürdő gyerekek: Lewis és Alice Csodaországa
A huszadik század több művésze próbálta megfejteni, ki lehetett Lewis Carroll és milyen viszony fűzhette múzsájához, Alice Liddellhez: a többi közt Wim Wenders, Vlagyimir Nabokov és Richard Kelly is. Az ő értelmezéseiken keresztül próbálok meg most közelebb jutni a gyerekirodalom nagy klasszikusához.
Ahogyan Mary Poppins is mondta: mindannyiunknak megvan a maga Tündérországa. Alice talán kiigazítaná az elegáns nevelőnőt: inkább a maga Csodaországa! És milyen igaza lenne: hiszen a huszadik század művészei közül mindenki másképpen értelmezte Carroll Alice-történeteit. Mintha abszurd világképe, nonszensz nyelvhasználata és a folyton siető Fehér Nyusziról, az eltűnő vigyorú Fakutyáról és a kártyalap-testű Királynőről szóló látomásai valami eddig megközelítetlen területre vezettek volna bennünket, ahová feltétlenül el kellett jutnunk. Arra a tiltott területre, ami egyesek számára a pedofília, másoknak a drogfüggőség vagy az ellenkultúra metaforája.
Nyomozás indul
Vajon miről beszélgetne Alice és Pán Péter, ha valamilyen mesei csoda folytán összetalálkoznának? Arról, milyen érzés világhírű Disney-hősnek lenni? Bár az eset megtörtént – Alice Lidell (a hölgy, aki az Alice Csodaországban hősnőjét ihlette) és Peter Llewelyn-Davies (akiről pedig Berrie mintázta pedig Pán Péter alakját) idősebb korukban valóban összefutottak egy New York-i könyvfesztiválon –, a választ csak sejteni tudjuk. Egy közös témájuk egészen biztos akadt: a vádak, miszerint az értük rajongó írók gyerekkorukban szexuálisan zaklatták őket. És talán azt is kitárgyalták, mennyire volt igaza azoknak, akik feldolgozták, újramesélték vagy kommentálták az élettörténetüket.
A legtöbb kritikus szereti az Alice-történeteket a felnőttéválás allegóriájaként olvasni. A főhősnő (vagyis inkább főhőskislány) vándorlása az idegen Csodaországban kézenfekvő olvasata a gyerek felnőttvilágba való átlépésének. Ahogyan Varró Attila is írja a Filmvilágban megjelent esszéjében itt „a tiltott határátlépésről” van szó „a gyermek és felnőttvilág közt”. Alice a mágikus ételektől és italoktól megnő majd összetöpörödik, idegenül érzi magát az új tapasztalatoktól, ilyen értelemben „Csodaország a nagykorúságon túli ismeretlen tartomány gyermekfantázián átszűrt képmása”. Az ellenkező irányból viszont kevesebben kísérlik meg értelmezni a történetet: pedig ott a másik tiltott határátlépés, amikor a felnőtt kíván átkerülni a gyerekek világába. Azok, akik Carroll (valódi nevén Charles Lutwidge Dodgson) perspektívájából próbálják értelmezni Alice kalandjait, a kamaszodás félelmei és a felnőtt Pán Péter-szindromatikus nosztalgiája helyett a felnőtt szorongásával találkoznak majd, aki nem akarja, hogy a közelében lévő kicsi lány felnőtté váljon.
Mint az az életrajzokból sejthető, Dodgsont sosem érdekelte a felnőtt élet. Gyerekekkel barátkozott és mint sokan mások is akkoriban, akik az ártatlanság és tisztaság szimbólumát látták a gyerekekben, megszállottan fényképezte is őket (hol ruhában, hol anélkül). Kedvencévé Alice Liddell vált, egy oxfordi dékán lánya, aki tíz éves volt, mikor az íróval megismerkedett. Kapcsolatuk természetét jó részt homály fedi: egyrészt, bár rengeteg fotót és festményt készített róla Dodgson, ezekből sok megsemmisült (egyébként csak a megmaradt munkák kis része akt és az idilli gyermekaktok a viktoriánus szemlélet szerint amúgy is teljesen elfogadottak voltak).
Másrészt: Dodgson naplójából több olyan oldal hiányzik, ami valószínűsíthetően a lánnyal való kapcsolatáról szól. Nincs meg például a megismerkedésük napján írt bejegyzés és az sem, amely akkor készülhetett, amikor Dodgsonnak megszakadt a kapcsolata a Liddell-családdal. Az jól ismert tény, hogy közös csónakozásaik alkalmával születtek a történetek, amelyek végül a két meseregény alapjául szolgáltak. És az is köztudott, hogy nem csak az író ragaszkodott ezekhez a kis kirándulásokhoz, hanem Alice is, aki folyton kérlelte Dodgons-t, hogy folytassa a mesélést.
Egyél meg, Lewis!
Ez a motívum izgatta A. M. Homes amerikai írónőt is, aki szakít azzal a viktoriánus mítosszal, miszerint a gyerekek ártatlanok és tündérszerűek: az ő regényében a gyerekek érzéki, szexuálisan aktív lények, akik nagyon is jól tudják, mit akarnak tőlük a felnőttek, ha megpaskolják a combjukat (Nabokov, aki oroszra fordította az Alice-okat, ezzel nem értett volna egyet, a Lolita Adrian Lyne-rendezte filmváltozata viszont erősen kidomborítja ezt az összetett gyerekidentitást). A The End of Alice című regény (1996) középpontjában egy huszonhárom éve börtönben ülő, ötven körüli gyermekgyilkos férfi és bizarr rajongója, egy tizenkilenc éves lány áll, aki leveleket küldözget a bűnözőnek. Tanácsokat kér tőle, hogyan csábítsa el a tizenkét éves szomszédfiút, akivel sikerül is közeli kapcsolatba kerülnie, majd szeretőkké válnak. Mint kiderül, a regény címadója, Alice a börtönben ülő férfi nagy szerelme: a lány tizenkét éves volt a megismerkedésükkor és sosem ódzkodott a testi kapcsolattól. A regény azért is verte ki a biztosítékot több olvasónál, mert mindezt az elítélt fickó elbeszélésében élhetjük át, akinek megismerjük nehéz gyerekkorát és összes indítékát – ha úgy tetszik, meg is érhetjük őt. Bár ő sem volt kevésbé aberrált, mint a sztori többi szereplője: posztmodern regényhez híven senkinek nincs itt itt igaza és persze mégis mindenkinek.
David Slavitt szintén elbizonytalanít pedofil témájú regényével: történetének főhőse ráadásul maga Dodgson (Alice at Eighty, 1984, Doubleday Books). A huszas-harmincas években játszó történet az ötvenöt éves íróról és Isa Bowmanról szól, aki tizenhárom évesen Alice-t játszotta a színpadon. Slavitt elbeszélése szerint Isa a kezdettől fogva módszeresen kihasználta az író gyerekek iránti vonzalmát: fiatalabbnak hazudta magát, mint amennyi, leborotválta a fanszőrzetét is, hogy jobban tetszen Dodgsonnak, barátainak pedig elméleteket adott elő arról, hogyan gyakorolhatnak hatalmat a nők és a gyerekek a szexualitásuk bevetésével a férfiak felett. Isa szerint az Alice-történetek a valósághoz képest bájosak és sziruposak: hiányzik belőlük mindaz a nyomorult perverzió, ami az idősődő író mindennapjait kitöltötte (a sztori szerint erekciója támadt, ha ölébe ült egy gyerek, esténként pedig a kislányokról készült fotókat nézegetve maszturbált). A regényben mégsincs tragédia, az egészet inkább keserédes kupleráj-életérzés hatja át, a végén pedig nem győzedelmeskedik senki: bár Dodgson és a lányok is megkapják, amit akarnak, boldogságról azért itt nem lehet beszélni.
A lényeg Csodaországban van
Két filmet emelnék ki csak azok közül, amelyeket Alice és Dodgson kapcsolata ihletet és amelyek merőben mások, mint a fenti két regény: az egyik Wim Wenderstől az Alice a városokban (1979), a másik pedig Gavin Millar mozija, az Álomgyerek (1985). Előbbi nem kapcsolódik közvetlenül Dodgsonhoz: hősei egy újságíró és egy ijedt, elveszett kislány, akit magára hagyott az anyukája New York kellős közepén. A férfi gondját viseli Alice-nak és elindul vele Európába megkeresni a rokonait. Kapcsolatuk romantikus, néhol már-már erotikus töltetű (a strandon napoznak, amikor Alice megkérdi: „Szerinted a többi ember azt hiszi, hogy az apukám vagy?”. Mire ő: „miért, mi mást gondolnának?”), a film mégis végig megmarad a kényelmesen nyomasztó hangulat határán belül, hogy ártatlan himusza legyen a különleges felnőtt-gyerek barátságoknak.
Millar filmjében, az Álomgyerekben a 79 éves Alice Liddell elbeszéléséből ismerhetjük meg, milyen érzés volt a nagy író kegyeltjének lenni. Dodgsont úgy ábrázolja, mint egy igazi úriembert, aki bár szerelmében kitartó volt, a vágyait mindig sikerült visszafolytania. Amikor a kislányt öltözteti a fotózáshoz, azt mondja neki: „Pont így szeretlek, amilyen vagy. Semmit nem változtatnék meg benned. Bárcsak ilyen maradhatnál örökre…” Alice pedig, bár nem pontosan érti, miről van szó és ijedtsége miatt gyakran bántja az írót, azért mégiscsak szereti őt – és mindig újabb és újabb és mesét követel tőle. Dodgson pedig mesél: azzal a tudattal, hogy nem mesélhet bármiről és csak reméli, hogy Alice valamilyen módon megérti, hogy minden történetének középpontjában a csoda utáni vágyakozás van. Hiszen számára Alice csak Csodaországban létezhet.
A tajtékpipa füstjén át
A Carroll-könyvek világnézetét nevezték már abszurdnak, egzisztencialistának, szürrealistának, gótikusnak, barokknak, utópisztikusnak és mágikus realistának is, de írtak már ez alapján kvantumfizikai tankönyvet is (Robert Gilmore: Alice in Quantumland, 1995). A hatvanas évektől fogva viszont magáévá tette a műveket az ellenkultúra is: még a giccses Disney-féle változat is kultfilmmé vált a szemünkben, a könyvek pedig valóságos droghimnusszá váltak. A „lemenni a nyuszi barlangjába” divatos szlenggé vált, ami azt takarta: alaposan tudatmódosult állapotba kerülni. A különleges ételek és italok, amelyektől Alice Csodaországban érezte magát, a hallucinogén anyagok metaforája lett.
Több pszichedelikus dal is született Alice nyomán: ezek közül az egyik első a Jefferson Airplane White Rabbit című dala, ahol mindenki be van állva: Alice, a Hernyó, a Kalapos és a Királynő is. A Tükörország jelenetei többek között Pete Dohertynek, Tori Amosnak és a Radioheadnek szolgáltak ihletül, egy svéd electro-punk formáció Alice in Videolandnak nevezte el magát, a kanadai Crystal Castles énekesnője pedig az Alice Glass művésznevet választotta magának, hogy kifejezze azonosulását Carroll feltételezett drogmámorba menekülő filozófiájával. A hetvenes években íródott egy drogellenes ifjúsági könyv Kérdezd meg Alízt! címmel (1971), ami úgy jelent meg, mint egy ismeretlen, túladagolásban meghalt lány naplója, de később kiderült, hogy azt egy mormon anyuka írta – így mégsem vált kultkönyvvé.
Üdv a való világban!
Világok közötti átjárhatóság, a tudat határainak feszegetése, elidegenedés a valóságtól: Lewis Carroll megkerülésével szinte már nem is lehet ezekkel a témákkal foglalkozni. A Mátrix-trilógia (1999–2003) középpontjában az a carrolli kérdés áll: mi van, ha követjük a Fehér Nyuszit és ráébredünk arra, hogy amit eddig valóságnak hittünk, az csak illúzió? Richard Kelly filmjében, a Donnie Darko-ban (2001) szintén megjelenik egy fehér nyúl: attól a pillanattól kezdve pedig a főhős (akit Jake Gyllenhaal alakít) elkezd átlátni a valóság szövetén és teljesen felborul az élete. Van szó itt időutazásról, hipnózisról és pedofil tanárról is, mindez pedig olyan paranoid atmoszféra és sötét humor vegyül, hogy az még a nagy Dodgsonnak is tetszene. A bürokrata/technokrata, abszurd rendszer szerint működő világban elveszett alakjai miatt Carroll-t nevezik egyébként Franz Kafka, Roald Dahl, Philip K. Dick, Terry Gilliam és Hayao Miyazaki elődjének is. És a meseregényeknek – mint tudjuk – sosem lesz lezárása.